Gyilkos Ösztönök

megjelent: 2013. március 13-án a Kortárs Online-ban

A sok helyütt „tökéletes horror­ként” aposzt­rofált Ördög­űző bemuta­tása óta éppen negyven év telt el, William Friedkin ren­dező pedig idén lesz 78 éves. A nagy­papa­korú zseni új filmje akkora pofo­nokat visz be az idea­lizált ame­rikai család­modell­nek, hogy még most is hallom a csont­ropo­gást. Vigyá­zat, aki be­fizet a Gyilkos Joe-ra, mély lelki bugy­rokba eresz­kedik!

A cikk itt folytatódik.

Lars von Trier - Melancholia (előzetes)

Charlotte Gainsbourg mellett Kirsten Dunst-ot, de még Kiefer Sutherland-et is megcsodálhatjuk a Mester legújabb filmjében, amelyben van pofája félbeszakítani egy esküvőt holmi nyavajás bolygó-összeütközés okán.

Blinky™ (rövidfilm, 2011)

Egészen remek képekkel és hangulatokkal kerülsz szembe, ha rányomsz a play-re. Ajánlott a HD gombot is bekapcsolni.

Aki a robotokat szeretni, rossz ember nem lehet? Vagy fordítva? Én már Asimovnál összezavarodtam, azóta meg csak egyre rosszabb. :)

Privatizálódott a videó, sajna...

2011 - Ezt megnézzük!

Következzen néhány trailer, ami felkeltette blogunk érdeklődését, vagy fogalmazzunk úgy, hogy egy ideje tűkön ülünk miattuk. Ezeket a filmeket várjuk a legjobban 2011-ben.

127 Hours (2010)

Danny Boyle szeret nagy túlélőkről filmet forgatni. Jó példa erre Mark Renton a Trainspottingból vagy Jamal K. Malik a Gettó Milliomosból. Legújabb túlélője is kemény áldozatok árán tud fennmaradni. De beszéljen helyettünk ez a remek előzetes:


Biutiful (2010)

Két név: Alejandro González Iñárritu és Javier Bardem. Nomeg a kritikusoktól eddig érkező szuperlatívuszok. Vajon ez lesz a legmegrázóbb dráma 2011-ben?


Your Highness

Az Ananász expressz rendezőjének új filmje régimódi történelmi komédiának tűnik, de a legjobb értelemben. A trailerek egészen viccesek, a szereplőgárda pedig impozáns! Jelenleg a legjobban várt vígjáték!


Harry Potter és a halál ereklyéi, 2. rész

Mert egy egész nemzedék meghatározó filmes eposza fog lezárulni (igen, ezt immáron tessék komolynak venni) és minden jel arra mutat, hogy méltó módon.


A Föld inváziója - Csata: Los Angeles

Egyszerűen azért várjuk, mert marhajó hangulata volt az első anyagoknak, amiket a filmből láthattunk katonástul, űrhajóstul, robbanásostul. Reméljük nem fog csalódást okozni.


Cowboyok és űrlények

Mindenki arra számított, hogy Jon Favreau egy Vasemberhez hasonló vicces, könnyű akciófilmet készít ebből a cowboyos űrlényes képregényből. Ehhez képest az első trailer olyan mocskosnak és kiesnek láttatja a vadnyugatot, és olyan szemétmód félelmetesnek az űrlényeket, hogy mindenki jól meglepődött. Csak jöjjön már!

2010 - Ez tetszett!

Az év legszebb meséje: Doctor Parnassus és a képzelet birodalma (The Imaginarium of Doctor Parnassus)

Mert Terry Gilliam bájosan elvont álomvilága nemcsak elbűvölő, de önreflexív is. Tündérmesék pedig a valóságban is a szemétdombok tetején esnek meg leggyakrabban, bárki bármit mond! :)

Az év legjobb animációs filmje: Így neveld a sárkányodat (How To Train Your Dragon)

Mert a Dreamworks stúdiónak soha nem sikerült még ennyire megható és őszinte animációs filmet készítenie.

Az év legjobb vígjátéka: Felhangolva (Get him to Greek)

Mert olyan percekig göcögtető jelenetekkel, mint a "szőrös fal dörzsölős", csak nagyon kevés komédia tud előállni. Russel Brand pedig vitathatatlanul zseniális, mint kiégő rocksztár.

Az év legjobb akciója: Ha/ver (Kick-Ass)

Mert Matthew Vaughn filmje legalább annyira társadalomkritikus, mint amennyire első osztályú agyatlan szórakozás!

Az év komolykodós akció-sci-fije: Ragadozók (Predators)
Mert Antal Nimród megcsinálta a legjobb Predator filmet az első rész óta. A karakterek szimpatikusak és kellően tökösek, a harcok pedig kifogástalanul vannak ábrázolva. Íme a jakuza harc!!! :D

Az év legjobb thrillere: Fekete Hattyú (Black Swan)

Mert Aronofsky ért hozzá a legjobban, hogy ne csak a színészt de a nézőt is megmártsa a saját maga által kreált poklokban, és újabban még a katarzis sem marad el, sőt!!!

Az év legjobb drámája: Szellemíró (The Ghost Writer)

Mert habár nehéz volt a döntés (Jó a Facebook film, a Mr. Nobody, meg a Crazy Heart is, meg még sok más), mégiscsak Polanski misztikus elemekkel átszőtt "kamaradarabja" érdemel kiemelést. Kimértsége, eleganciája, nyomasztó hangulata mellett az is nagy erénye, hogy fölépíti azt a hatást, hogy a néző folyamatosan egy kulcslyukon keresztül leskelődik, és mégsem marad le semmiről. Árnyalt kép egy korszak hanyatló arisztokráciájáról.

Az év legjobb drámája 2: Mary és Max (Mary and Max)

Mert gyurmafilm sosem volt még ennyire szívbemarkoló, és mert a történet napjainkban égető fontosságú kérdésekkel foglalkozik: kommunikációs gondok, beilleszkedés, kapcsolatok elhidegülése... Sírtam.

Fekete hattyú (Black Swan, 2010)

Nina Sayers (Natalie Portman) élete leghőbb vágya a Hattyúk tava balettelőadás főszerepe. Elhivatottságát siker koronázza, Thomas Leroy (Vincent Cassel) mint szigorú rendező azonban sokat vár a lánytól: Fekete hattyúként végleg ki kell lépnie az „anya kicsi lánya” szerepből, és búcsút kell mondania balerinás frigidségének. A kérdés csak az, lehetséges-e maradandó sérülések nélkül teljesíteni ezt a feladatot.Darren Aronofsky utóbbi két rendezése végleg elhallgattatta (vagy el fogja hallgattatni) azokat a kritikusokat, akik korábban „lilasálas bölcsészrendezőnek” titulálták. A Rekviem egy álomért (2000) lélekbéklyózó pesszimizmusa és a Forrás (2006) ködös létfilozófiai okfejtése után jött a mind formailag, mind tartalmilag letisztult, húsbamarkoló Pankrátor (2008), idén pedig egy végletekig fokozott idegtépő pszichothriller, a Fekete hattyú.
Aronofsky balett-filmje talán első munkájával, a Pí-vel (1998) rokonítható, habár a főszereplő tudathasadása itt sokkal egyértelműbben körvonalazódik. Míg a Pí matematikusát (Sean Gullette) a világ megismerésének vágya hajszolja őrület közeli állapotba, addig Nina az anyjának való megfelelési kényszertől vezérelve akar tökéletes hattyúvá változni Csajkovszkij balettjában. Az anya (Barbara Hershey) figurája magához láncolja gyermekét, csaknem teljesen megfosztva önállóságától, ráadásul valószínűleg vetélytársnak is érzi a lányt.
Aronofsky karakterei sosem voltak még ennyire finoman árnyaltak, emiatt már a film pszichológiai megközelítése is bőven megér egy misét, és akkor a fő erősségéről még nem is beszéltünk!Olyan atmoszféra teremtődik ugyanis a csillogó balettpadlók, a tükrök és a hideg neonfények segítségével, ami a teljes játékidő alatt fotelbe szegezi a nézőt. Aronofsky kamerája Nina meghasadt tudatának legmélyébe kalauzol bennünket és nem átall néhány (ijesztős) filmes klisét is bevetni, de hát kit érdekel, ha a dolog maximálisan működik. A rendezőre régóta jellemző kegyetlen végletesség szigorú és meggyőző formát ölt, így valósulhat meg az utóbbi évek legemlékezetesebb szexjelenete, és emiatt tudjuk izzadó tenyérrel végigizgulni az előadás filmbéli premierjét még akkor is, ha sejthető a végkimenetel. Az összképhez hozzá tartozik, hogy Natalie Portman alakítása egészen lenyűgöző, kevés kortársa tudta volna így elvinni a hátán ezt a nagyszerű filmet. Mila Kunis meg - szintén - csodaszép. Apró hiányérzet talán csak az általában zseniális Clint Mansel zenéjének visszafogottsága miatt maradhat bennünk, de törekvése, hogy inkább az eredeti mű taktusai érvényesüljenek a filmben, teljesen érthető.

Buried (2010)

Nyár végén egy olyan plakáttal jelentkeztek a Buried marketingesei, melyet majdnem kizárólag a filmről mondott idézetekből raktak össze. Többek állítása szerint Rodrigo Cortés koporsós filmje igazi thriller mestermű, amit Ryan Reynolds átütő alakítása erősít. Természetesen nem nyughattam, végére kellett járnom, mire ez a nagy felhajtás, azért is, mert gyengém az ígért real-time történetmesélés, ráadásul nagyon szeretem a spanyol rendezőket. Ryan Reynoldsot nem szeretem, de sebaj.Paul Conroy egy koporsóban ébred, a föld alá temetve. Kezdetben egy öngyújtó az egyetlen társa, később egy Blackberry segít neki kapcsolatot teremteni a külvilággal. Mi mást tehet az ember lányos zavarában... Telefon a cégnek, feleségnek, nagykövetségnek és így tovább. Szépen lassan körvonalazódik előttünk Conroy története: Irakban sofőrködött, egy amerikai szállítmányozó cégnek, míg rajtuk nem ütöttek ismeretlen fegyveresek, akik nem mellesleg váltságdíjat követelnek érte. A kérdés csak az, hogyan tovább.
Való igaz, hogy a Buried eredeti mozi, ha másban nem, a felvétel helyszínét tekintve, ami csakugyan arra az egy-két négyzetméterre korlátozódik, ahova a főhőst bezárták. Faládában vonaglás versenyszámban Reynolds jeleskedik, a rendező minden lehetséges perspektívából megmutatja ezt nekünk. Merész helyszínhez merész kezdet társul: nem hiszem, hogy láttam már olyan filmet, ami két perces néma feketeséggel indult volna. A klausztrofób élmény folyamatos, köszönhetően a remek belső hangoknak, fényeknek. Valamennyire még a valós idejűség is működik, bár itt már érezhető némi csalás, de bánja lekvár. Minden alfele mutat, hogy akár komolyan is vehetnénk Cortés filmjét, de ez nekem mégis nehezemre esett néha. Nem értettem például, hogy ha ennyire ragaszkodnak a valódi eltemetettség megragadásához, hogyan feledkezhettek meg egy olyan apróságról, mint az oxigénhiány föllépése (hősünk minimum másfél órát van odalenn, ennek ellenére vidáman égeti benzines öngyújtóját hosszú perceken keresztül). A másik kérdés, hogy miért is kellett másfél órásra nyújtani a játékidőt, gyakran olyan átlátszó fogásokkal, mint a – kicsi spoiler – Reynolds gatyájába kitudja hogyan keveredő csörgőkígyó...

A fentiek ellenére hatásos filmről van szó, ami dramaturgiailag a jobb paranoia-krimikhez hasonlóan építkezik, a finálé pedig kifejezetten katartikus. Reynolds játéka visszafogott, hiteles. A Blackberry is egész jó telefon. Kár azért a néhány zavaró következetlenségért.

Splice trailer (2010)

Csak én érzem úgy, hogy Vincenzo Natali új horror-thrillerében simán benne van az utóbbi évek leghidegrázósabb filmjének lehetősége? WOW!

The Road, 2009

Mi tarthat életben bennünket, ha már minden elveszett? Táplálhat-e még bármilyen dolog életösztönt az emberben, ha az egész világ romokban hever? John Hillcoat (Proposition) megrázó adaptációja Cormac McCarthy (Nem vénnek való vidék) regényéből nem kisebb kérdéssel foglalkozik, mint a motivációkeresés egy tökéletesen motiválatlan világban. Névtelen szereplői magányosan vágnak keresztül az apokalipszis sújtotta kietlen tájon. Az apának szüksége van a fiúra, hisz nélküle értelmetlen tovább élnie. A fiúnak pedig szüksége van az apjára, hiszen nélküle már régen nem lenne életben. Egymás támaszaiként vágtak neki az útnak, az út pedig - valódi úticél híján - magát az életet, vagyis az élni akarást jelenti.Hillcoat végletekig nyomasztó, már-már monokróm képei egy olyan, világégés utáni Földet mutatnak be, ahol nincsenek állatok, a fák kiszáradtak, elfogyott az élelem, a maroknyi túlélő pedig könyörtelen küzdelmet folytat az életben maradásért. A katasztrófa okát homály fedi (csupán a flashbackekből hámozható ki valami a kezdetekről), nem tudni, hogy a természet fordult-e ellenünk, vagy mi magunk vetettünk véget a civilizációnknak. A világ kietlensége minden eddiginél valóságosabban tárul a szemünk elé, ennek ellensúlyozására pedig különösen megindítóak az olyan képek, mint a véletlenül talált dobozos kóla rituális elfogyasztása, vagy a rejtett, föld alatti éléskamra felfedezése.Viggo Mortensen az apa szerepében valószínűleg élete legjobb alakítását nyújtja, de a fiút alakító Kodi Smit-McPhee játéka is megható, maníroktól mentes. Charlize Theront a vártnál talán kevesebbet láthatjuk, csakúgy, mint az alig felismerhető Robert Duvallt. Az elmúlt hónapok egyik legfélrevezetőbb trailere után a legpozitívabb csalódást hozta el a The Road. Nem egy modern, CGI Mad Max-szel van dolgunk. A nyílhegyekkel, puskákkal fenyegető barbár horda szerepe háttérbe szorul, apa és fia pedig a reményvesztettség elleni küzdelem hőseivé válnak ebben a lenyűgöző lélektani drámában. Kötelező darab.

A doboz (The Box, 2009)

Karácsony közeledtével egy papírba csomagolt dobozra lel a Lewis familia saját házuk bejárata előtt. Később egy titokzatos úriember (Frank Langella, akinek hiányzik a fél arca) közli velük, hogy a dobozban talált gomb megnyomásakor két dolog történik. Egyrészt valaki meghal a Földön, másrészt Mr. Félarc átad a családnak egymillió dollárt, kápéban. Enyhén szólva Cameron Diaz plasztikázott orra alá lóg a lóláb, de a gomb mégis megnyomásra kerül. És ezzel kezdetét veszi A Donnie Darko rendezőjének új, misztikus utazása a villám sújtotta NASA kutatók, vérző orrú, bölcs közhelyeket puffogtató könyvtárasok és titkos összeesküvők erdejében.Az optimista jóslatoknak megfelelően Richard Kelly csöppet sem hazudtolta meg önmagát. Az interdimenzionális plazmafolyadék már-már rendezői stílusjegynek tekinthető, hát itt is csordogál majd belőle bőven. A recept: végy egy akár még világmegváltásra is képes, ám jobbára mégis impotens hőst (James Marsden), akit rongybaba módjára cibálnak ide-oda titokzatos „felsőbb hatalmak” (jelen esetben számításba jöhet többek között Isten, a „kis szürkék”, vagy egy párhuzamos világegyetem szülötte). A „felsőbb hatalmak” szándéka soha nem teljesen világos előttünk, sőt, gyaníthatóan a rendezői koncepció részeként csakis a „hatalmak” számára világos. A cselekménybeli motivációt tehát ismét nagyítóval kell keresnünk, és ez alighanem jó pontokat jelent a rajongóknak. További erény, hogy ahogy a Donnie Darkoban a 80-as, úgy itt a 70-es évek idéződnek meg a szemünk előtt, nem is akárhogy, szépen figyeltek a részletekre. Az már talán kevésbé fog tetszeni, hogy a The Box Kelly eddigi legkomorabb alkotása, amely sajnos a minimális humort is nélkülözi, teret hagyva a baljós hangulatoknak és a tragikumnak.Kövezzen meg, akinek sosem jutott eszébe a rendező munkáit David Lynch életművéhez hasonlítani, hát nekem most a 97-es Lost Highway-ből ugrott be sok dolog. Senki sem tagadhatja, az Útvesztőben-re rímel a hajnali „ajándékcsomag” a ház lépcsőjén, a vacsorajelenet démoni vigyorú pincérrel, vagy a félelmetes hang a telefonban, mely bejelenti, hogy „látom magát”... Az is igaz azonban, hogy Kellynél több konkrét információ elhangzik a dolgok állásáról, amelyekben ott az értelmezés lehetősége, de csakis akkor, ha a nézőnek kedve van hozzá. Amúgy különös maszlagot lát, amelyet csak részleteiben lehet megragadni. Elgondolkodtató, ezúttal az egyén szabadságára terelődik a hangsúly, továbbra is jelen van a „pillangó effektus” ötlete: az apróbb cselekedeteink az egész minket körülvevő világot meghatározzák. Egészében vizsgálva a dolgozatot mégis csupán sejtelmesen csillogó plazmának tűnhet a megvilágosodás ígéretével. Rajongóknak ennek ellenére kötelező.

PVC-1 (2007)

Egy kolumbiai rendező, Spiros Stathoulopoulos megint megmutatta, hogyan kell szinte önerőből lélekőrlő, páratlanul hatásos thrillert alkotni. A PVC-1 játékideje majdnem 80 perc, változatos helyszíneken játszódik olykor kifejezetten pörgős tempóban, és egyetlen snittből áll. Nem lehet nem fölemlegetni az elképesztő kameraman-teljesítményt (nem is tudom, ez az operatőr lehet, hogy a forgatások után napokig fetrengett az ágyban gerincbántalmakkal, hiszen a steadycam legalább húsz kilót nyom, és mivel esetünkben a kép nem mozog ide oda, finoman követi az eseményeket, valószínűleg itt is ezt a technológiát használták), de ne feledjük el, hogy a kamerást a felvételek alatt valószínűleg egész stáb, de egy mikrofonos, hangmérnök biztosan végig kísérte. Ami a Rec, Cloverfield és Blair Witch kategóriájú filmek közül messze kiemeli, az a hátborzongatóan valóságos történetábrázolás.Egy átlagos család tragédiáját látjuk, terroristák törnek rájuk, majd az anya nyakába helyeznek egy robbanószerkezetet, hátha így fizetésre bírják a családfőt, akinek - mint kiderül - egy fillér sincs a zsebében. A bűnözők ezután lelépnek. A magára maradt família pedig kétségbeesett küzdelembe kezd.Talán butának tűnik a címválasztás, a film főszereplője azonban mégis egy PVC borítású bomba-nyakörv, mely misztikusabb, titokzatosabb és ijesztőbb tud lenni mint az összes idén látott sorozatgyilkos, vagy beteg állat együttvéve, hisz nem ismerjük a működését, nem tudjuk időzítve van-e, mennyire érzékeny, meddig lehet elmenni a hatástalanítás során. Egy műanyag borítású (arc nélküli) technikai eszköz uralma alá kerülünk, egy kiszámíthatatlan gép-ember harcnak vagyunk a tanúi. Hőseink (a család) kiútkeresése valós időben pereg a szemünk előtt, bizonytalan sorsukat úgy követjük végig, hogy maximálisan azonosulhatunk velük. És ebben nem pusztán a zseniális technikai megoldások segítenek, hanem olyan apró rendezői lelemények, melyek Hollywoodból már régóta hiányoznak.Sokként ér minket a patakon átbotorkáló család elesettsége, de talán még nagyobb megdöbbenés a hatóságok és a tűzszerész felkészületlensége. (Egy jelenetben konkrétan felteszi a kérdést az anyának: Hoztak-e magukkal szerszámokat a hatástalanításhoz). A film állítólag megtörtént eseményeken alapszik, mintha csak a magyar valóságot látnánk: rozzant Fiattal érkező bombaszakértő, tanácstalan fegyveres őrök, káosz. Egy olyan rideg valóság tárul a szemünk elé, amit filmen nagyon ritkán tapasztalhatunk meg és elfeledteti velünk az apró de szükségszerű hibákat is, mintha csak ezek is a cselekmény részét képeznék. Nyilván nem robban fel a nő, miközben a kamera premier plánban veszi az arcát, meg hát akkor vége is lenne minden gondosan épített feszültségnek. Még a zárókép bántó hatásvadászata is összeszorult torkot eredményez, de valójában itt nincs szó a szokásos meghatódásról, vagy együttérzésről. A hatást a világ elképesztően rideg következetlensége (a káosz) kelti, azé a világé, amelyben mi magunk is élünk.

The Book of Eli trailer

Do you believe? I do.

Taxidermia trailer

Mennyire jó, hogy egy népszerű külföldi mozis oldalon csak úgy föltűnik az utóbbi évek legjobb magyar filmjének az előzetese! Sok sikert a továbbiakban is, Taxidermia! Amúgy Pálfi György sokak szerint megrázóan negatív új filmje, a Nem vagyok a barátod épp most lett jól megtapsolva a Karlovy Vary-i fesztiválon.

Pandorum trailer (2009)

Eddig ez a legjobb trailer ami kijött a Pandorumhoz, és csak azért illesztem ide, mert a vége felé eléggé szorongani kezdtem a hangulatától. Biztató, Alien-Gömb-Halálhajó-stb. utánérzésű horrornak tűnik, és ez nekünk jó.

Képlet (2009)

Nem hazudik az imdb, amikor a Knowing-ot műfaji megjelölésénél egyszerre titulálja akciófilmnek, drámának, sci-finek és thrillernek. Alex Proyas rendező (A holló, Dark City, Én a Robot) filmje sokféle alapanyagból van összegyúrva, megidéződik benne számtalan film a Megszólít az éjszakától kezdve a Jeleken keresztül a szériában gyártott katasztrófafilmekig, mindezt pedig - a manapság oly divatos - számmisztikával fűszerezték a készítők. A sokszínűség (legalábbis az erre való törekvés) önmagában nem túl meglepő, de az, hogy ez a maszlag mégis emészthető formában kerül elénk, már sokkal inkább.John Koestler (Nicolas Cage) kiégett asztrofizikus, aki valamilyen okból fennen hangoztatja a diákjainak, hogy kétségek között vergődik, ha a teremtés, vagy Isten kerül szóba. Nem, a szócséplés párás tekintettel véletlenül sem azért van, mert Cage karaktere egysíkú és unalmas (de), hanem mert elvesztette feleségét, aki nagyon hiányzik neki, hát még a kisfiának! A fiú egyébként kicsit magányos ott fenn a szobájában a National Geographic előtt (Nem, nem azért nézi, hogy megtudjuk, milyen okos, érdeklődő egysíkú gyerkőc). Szóval a kicsi Caleb kap egy darab papirost a suliban, amit ötven évvel ezelőtt helyeztek a föld alá, több tucat gyerekrajzzal egyetemben. Csakhogy Caleb papírján rajzok helyett egy kibogozhatatlan (persze, tudod), hosszú számsor áll. Az apa hipp-hopp kideríti, hogy a számok olyan katasztrófák idejét, áldozatait és helyét jelölik, amelyek java már megtörtént, három dátum azonban még nem jött el a naptárban, megindul hát a harc a tragédiák elhárítása végett, node - mint tudjuk - az eleve elrendelt dolgokat igencsak nehéz megakadályozni, még akkor is, ha a munkamániás Nicolas Cage-re hárul e nemes feladat. De hogy jönnek a képbe a suttogó emberek?A magyar cím azért ferdít csúnyán, mert itt nem egy képletről van szó, hanem egy megoldókulcsról. A számsort nem kell hosszasan fejtegetni, a főszereplő, egy alkoholgőzös éjszaka alkalmával például majdnem mindent kiderít, amit az üzenet tartalmaz. Aztán jöhetnek a katasztrófák. A z első utáni egysnittes mentési jelenet hatalmas roncsok, szilánkok között égő testekkel, kissé sokkos állapotú főhősünkkel igencsak hatásos, még akkor is, ha ilyet láttunk már sokszor mostanában. Nem lehet megunni. De a látvány végig rendben van. Akkor is, ha Shyamalan-féle (aki meg mindent Hitchcock-tól tanult) rémisztgetés folyik a sötétben, akkor is ha épületek robbannak szét előttünk. Cage mindenhol ott van és elkeseredetten küzd. Hogy mi a célja a suttogó embereknek a titokzatos jövendölésekkel, az csak az utolsó pillanatokban fog kiderülni.
A sztori, amely hemzseg a ciki, logikátlan eseményektől nem is érdemel többett. Van azonban pár dolog, amit nem szeretnék szó nélkül hagyni, annál is inkább, mert Proyas filmje szórakoztató volt a számomra. Elcsépelt vagy sem, ez a suttogó dolog mégiscsak félelmetes tud lenni, pláne a viaszarcú, szőke „valakik” tálalásában. Ami azonban a borzongatásnál is nagyobb erénye a filmnek, az a bibliai motívumok tudatos használata. A játékidő végének közeledtével egyre többször találkozunk olyan verbális és vizuális elemekkel, amik erőteljesen utalnak a Jelenések könyvére, konkrétan sorra megidéződnek Ezékiel jóslatai, egy röpke pillanatra pedig még az édenkert képe is fölsejlik előttünk. Erőltetett vallásos szálnak indul az egész, de kifejezetten izgalmas lesz a végére.Cage rajongói pedig örülhetnek, hogy kedvencük végre nem egy vérgáz produkcióban lobogtatja évről évre furcsább hajkoronáját. Az angyali Rose Byrne karaktere nem bír sok funkcióval, valahogy mégiscsak jót tesz a jelenléte a filmnek. Viszonylag korrekt paranoia mozi a Képlet, amely nem merészkedik járatlan ösvényekre, a kitaposott utakon viszont egész ügyesen biceg végig. Megfelelő nyitottsággal kezeljük, és akkor majd azt mondhatjuk, megérte a mozijegy árát.

Kegyetlen Játékok (1999)

A 90-es évek agyolvasztó tinivígjátékainak hősei drámai szituációban. Merész elgondolás, de hát éppen ilyenekre van szükség egy jó filmhez. Roger Kumble rendező persze mást és másképp látott Hollywoodból mint mi, egyszeri mozinézők. Le merem fogadni, biztosra vette, hogy Sarah Michelle Gellar, Reese Witherspoon, Selma Blair és Ryan Phillippe sziporkázni fognak a szerepekben. Így lett.Sebastian igazi tahó. Gazdag, jóképű, fiatal nőcsábász, életének legnagyobb gondja, hogy minél csinosabb „trófeákat” gyűjthessen. Naplójában gyülekeznek az írások szebbnél szebb áldozatairól, akik azóta természetesen már gyűlölik a szemérmetlen csábítót. Nála is alattomosabb az elbűvölő Kathryn, aki bájával és gonoszságával mintha kicsit kilógna a filmből, szinte rajzfilmszerű figura, a kerítő nő alteregója. Kettejük fondorlatos tervei mozgatják a cselekményt, amely a számtalan komikus pillanat mellett/mögött már a kezdetektől tragédiát sejtet.Mindenek előtt le kell szögezni, hogy a film legnagyobb erőssége, hogy komolyan jelen van benne az érzékiség. Végre nem kaján vigyor jelenik meg a néző arcán egy megvillanó melltartó láttán, nincsenek pucér popó viccek. Ha csók van, akkor csókot látunk, ha szex akkor meg szexet, de főleg persze ármány van itt dögivel. A magyar cím is teljesen korrekt, Kathryn és Sebastian játékai valóban kegyetlenek. Az, hogy e kegyetlenkedés közben mi mégis sokat röhögünk, persze disszonáns érzelmeket kelt. Amit látunk thriller, vagy talán inkább a thriller műfaj kiforgatása. Csak annyit tudunk biztosan, hogy itt a végén sok mindenkinek kell majd bűnhődnie.Korántsem tökéletes a Kegyetlen játékok, az látszik ugyanis, hogy túl sok mindenkinek próbál megfelelni. Az MTV függők kapnak Placebo és The Verve dalokat, a romantikus élményre vágyók nagy egymásratalálást, az alterosok meg betépett, fennkölten monologizáló cicababát. Mindez másfél órában kissé kapkodósra állítja a tempót, és maga a rendező sem tudja már biztosan, hogy mire, vagy kire kellene a legtöbb hangsúlynak helyeződni. Ennek ellenére az összhatás nagyon is pozitív, nem hasonlításképpen, de Kevin Smith párkapcsolati „dolgozataival” simán felveszi a versenyt. És az a csók, ami fentebb is látható... Huhh.

Vakság (2008)

Egész jól indul a történet, izgalmas vágásokkal. Jelzőlámpát látunk zöld-piros, és halljuk az autók zaját, aztán látjuk is az utat, ahol egy kocsi miatt áll a forgalom. A sofőr megvakult, minden elfehéredett előtte. Ekkor még apokaliptikus hangulatú katasztrófafilmben reménykedtem, aztán sajnos egészen mást kaptam, valamit, amihez a misztikus vakság-kór csak nézőcsalogató ürügy. A rendező (Fernando Meirelles) pokolba küldi a szereplőit. Azzal, hogy megvakítja őket, egytől-egyig elindulnak a totális erkölcsi züllés útján. A játékidő nagy részében egy karanténba helyezett embercsoport elvadulását nézhetjük, ami csöppet sem szórakoztató, és még csak elgondolkodtatónak sem mondanám, mert az egész meglehetősen blődlinek hat.Nem tudom például, mitől lesz egy vak ember rögtön teljesen hülye. Ennek valójában a pocsék színészvezetés az oka. A kis közösség olyan élményekkel „gazdagodik”, illetve úgy éli meg kilátástalan mindennapjait, hogy az már-már paródiaszámba megy. Amikor Danny Glover zsebrádióján andalog az egész terem, a fejemet fogtam, annyira ciki volt.Nem csak az alacsony költségvetés miatt, a Vakság erősen tévéfilm, vagy még inkább sorozat hangulatú. A baj csak az, hogy sztárok a főszereplők (Julianne Moore, Mark Ruffalo) és hogy néha úgy fest, mintha valaki pénzelte volna ezt a torzszülött alkotást. (de minek?) A záró jelenetekben például egészen jól néz ki a kihalt város (mint a 28 nappal későbben). A mozi legeleje és legvége nézhető volt, a kettő közöti rész meg valamiért veszettül szeretne ürülékkel megdobálni minket, mint egy majom a ketrecben. Fernando Meirelles sértődött filmje művészinek szeretne látszani, mégis heppiendestül, káosz-hangulatostul az értéktelen trashmoviek élményét nyújtja.

Tres Días (Before the Fall, 2008)

Valahol Spanyolhonban vagyunk, ez biztos. Az is biztos, hogy reggel bemondja a tévé, hogy 72 óra múlva vége lesz a világnak. Tuti, hogy egy meteor a ludas, amit az amerikaiak és az oroszok két űrhajóval is megpróbáltak megállítani, de nem sikerült. Van a családnak egy ismerőse, aki börtönbe került valamikor, mert embereket gyilkolt. Ez a valaki most, hogy mindenfele elszabadult a pokol, kijutott a börtönből, és elindul, hogy bosszút álljon a családon, akik sittre juttatták. Nagyjából ennyivel ki is merítettem a bizonyosságokat a Tres Días című spanyol thriller kapcsán. A többi dolog történetestül, karakterestül a fejünk fölött elhúzó meteorok füstjébe burkolózik.Nem mondom hogy ez baj, ha csak a hangulatot nézem, pozitív a mérleg, hiszen az maximálisan eltalált. A nyomasztó, paranoiás fílingen, a kreatív beállításokon túl van jópár zavaró elem. Nem mindig értem a motivációkat a szereplők részéről. Ki kit akar megölni, ki kit ismer és ki kit menekít meg, ezt mind nekem, a nézőnek kell összeraknom, és nem lehetek mindig elégedett. A Tres Días nem olyan, mint a frissen Hollywoodot majmoló spanyol horroráradat. Nem is jó a majmol szó, hiszen ezek a filmek általában jók. A Tres Díasról ezt nem lehet egyértelműen kijelenteni. Azt, hogy néhol fölöslegesen művészkedő, már sokkal inkább.

Passengers (2008)

Na kérem, ez már művészet! Azon gondolkozom, a készítőknek micsoda izzadságos munkára volt szükségük ahhoz, hogy a Passengers című moziban az égvilágon semmi eredeti ne legyen. A színészek tök feleslegesen éreznek nagyokat a vásznon, hisz nincs történet, jobban mondva a forgatókönyv lapos és gyenge. Shymalan elhányná magát ettől a thrillertől, mert fő ihletője nyilván a Hatodik érzék volt. Csakhogy jelen esetben az ijesztő jelenetek száma nullára redukálódik, és teljes érdektelenségbe fullad a film. Mindennek tetejébe még a zenéket is mintha úgy ollózták volna össze más, sikeresebb mozikból. A legszomorúbb az egészben, hogy Anne Hathawaynek nem sikerül a teljes játékidőben szépnek lennie, csak itt-ott, bár erről inkább tán a sminkesek tehetnek. Ajánlott mielőbb elfelejteni ezt a butaságot. Nem lesz nehéz.

El Orfanato (2007)

Egy mondatban: Kötelező darab, nagy erénye, hogy mindenféle CGI csoda nélkül teremt igazán meghökkentő pillanatokat, bizonyítja, hogy a spanyol horrorokban lehet bizodalmunk (és erre már nem is csak Del Toro neve a garancia), ennyire szép, megható befejezést pedig talán még senki nem rakott horrorfilm végére.