A fodrász küldte őket :)
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: bosszú. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: bosszú. Összes bejegyzés megjelenítése
2009. október 14., szerda
2009. augusztus 22., szombat
Becstelen Brigantyk (2009)
A pénztárhoz közeledve széles vigyorú ismerősökbe botlottunk. Ők már délután látták és – bár egyetlen véleménymorzsát sem hagytak kimorzsolni magukból – mosolyuk mégis árulkodó volt. Újra nagyot dobbantott Tarantino? Idézgetünk majd úgy a Brigantykból, ahogy a Ponyvaregényből? Lesznek itt is pofánlőtt Marvinok, precíz Mr. Wolfok és kihívó Mia Wallace-ok, vagy megint véres humorú műfajparódiát kapunk? A moziból kijövet sokkal nehezebb volt megválaszolni ezeket a kérdéseket, mint gondoltam. „Igen” vagy „nem” helyett a „talán” volt döntő többségben, de ez semekkora árnyékot nem vetett arra a tényre, hogy a Becstelen Brigantyk két és fél óra első osztályú szórakozás, és a rendező életművében kiemelt helyet fog elfoglalni.
Bitangerős nyitójelenet vezeti fel a filmet. Náci osztag közelít a távolban, a francia munkásember vízért küldi lányait, majd lassan arcot mos. Közben Für Elise-sel keveredett Morricone erősíti a spagettiwestern hangulatot. Hamarosan megjelenik Christoph Waltz, lassan méltóságteljesen sétál a francia mellé, de már ez a néhány lépés akkora nyugtalanságot, félelemmel vegyes érdeklődést csal ki a nézőből, hogy majdnem elcsöppen a nyála. Nem vitás, hogy a náci ezredest játszó Waltz a film legmeghatározóbb karaktere, alakítására minden habozás nélkül ráillik a zseniális jelző. Valahányszor feltűnik (és szerencsére bőven kijut neki a játékidőből) kéjesen élvezzük a szemében csillogó őrületet, mérnöki pontosságú gesztusait, és elképedünk a tömeggyilkosból kicsattanó amerika-rajongó kisfiún, aki benne lakozik. Körülötte forog a sztori és Shosanna Dreyfus, a női főszereplő bosszúterve is főleg felé irányul majd. Shosanna szerepében Mélanie Laurent igazán elbűvölő, de nem tagadhatja, hogy valójában Uma Thurman nyomdokain halad, nem mintha ez egy kicsit is zavaró lenne. Aztán persze (nem mellékesen) ott van Brad Pitt, a náci gyilkosok vezére, az amerikai Aldo Raine hadnagy, akinek ereiben állítólag apacs vér csordogál, kis csapatával skalpolnak is rendesen. Pitt ripacskodása talán Johnny Depp Karib tenger kalózaiban nyújtott alakításához mérhető, de ahogy Depp esetében, úgy nála sem róható fel ez negatívumként, ebben a filmben minél furcsábban kezel valaki egy helyzetet, annál jobban szeretjük. És felsorolhatnám a teljes szereplőgárdát, vége-hossza nincs a letaglózó villanásoknak mind az amerikai, mind az európai színészek részéről. (A színházban Arturo Ui-ként is föltűnt Martin Wuttke mint Hitler annyira telitalálat, hogy nem bírom ki, hogy ide ne biggyesszem a nevét.) Külön nagy élmény, hogy többnyire mindenki a saját nyelvén szólal meg, hallhatunk hát remek Tarantino-féle „nagyfenék-kerítést” francia, német és angol nyelven, a brigantik pedig egy jelenet erejéig az olasszal is megpróbálkoznak.
A film nagyon szemtelen. A Kill Bill-lel bejáratott spagettiwesternbe ágyazott bosszúdráma teljesen lazán csap át vígjátékba, hogy a következő percekben olyan brutalitást tárjon a szemünk elé, amit a Death Proofban tapasztaltunk. A feszültség bármelyik pillanatban a tetőfokára hághat, egy kivégzés lehet drámai és megrendítő, vagy épp ellenkezőleg: szándékosan röhejes. Bár az időrendet nem borogatja úgy Tarantino, mint korábbi filmjeinél, a szövevényes cselekményszálak ugyanazzal a sorsszerűséggel találkoznak, mint a korábbi alkotásaiban. Tarantinot a történelmi hitelesség sem zavarja különösebben, sőt, ebben a tekintetben egyenesen pofátlannak nevezhetjük (legnagyobb örömünkre, mert ennyivel is több náci skalp hullik a jó francia földre).
Hosszan elemezhetnénk, miben más, miben új, hogy melyik jelenet honnan van ellopva, hogy miért sokkal kevesebb a zene, mint általában, hogy valóban tökéletesen fölépített-e a mű dramaturgiája, ezt azonban úgyis megteszik majd mások. Mi inkább fejet hajtunk a 90-es évek legnagyobb hatású rendezője előtt, hogy egy ennyire érett, átgondolt, mégis dögös és szemtelen filmremekkel örvendeztetett meg minket. Az Inglorious Basterds meggyőződésem szerint ugyanakkora hatást tud kiváltani a háborús filmek rajongóiban, mint az elvakult Tarantino hívők körében, teszi mindezt látványos csatajelenetek, patriotista himnuszzengés és mászolygás nélkül, páratlan szellemességgel az idegeinken cimbalmozva.
Bitangerős nyitójelenet vezeti fel a filmet. Náci osztag közelít a távolban, a francia munkásember vízért küldi lányait, majd lassan arcot mos. Közben Für Elise-sel keveredett Morricone erősíti a spagettiwestern hangulatot. Hamarosan megjelenik Christoph Waltz, lassan méltóságteljesen sétál a francia mellé, de már ez a néhány lépés akkora nyugtalanságot, félelemmel vegyes érdeklődést csal ki a nézőből, hogy majdnem elcsöppen a nyála. Nem vitás, hogy a náci ezredest játszó Waltz a film legmeghatározóbb karaktere, alakítására minden habozás nélkül ráillik a zseniális jelző. Valahányszor feltűnik (és szerencsére bőven kijut neki a játékidőből) kéjesen élvezzük a szemében csillogó őrületet, mérnöki pontosságú gesztusait, és elképedünk a tömeggyilkosból kicsattanó amerika-rajongó kisfiún, aki benne lakozik. Körülötte forog a sztori és Shosanna Dreyfus, a női főszereplő bosszúterve is főleg felé irányul majd. Shosanna szerepében Mélanie Laurent igazán elbűvölő, de nem tagadhatja, hogy valójában Uma Thurman nyomdokain halad, nem mintha ez egy kicsit is zavaró lenne. Aztán persze (nem mellékesen) ott van Brad Pitt, a náci gyilkosok vezére, az amerikai Aldo Raine hadnagy, akinek ereiben állítólag apacs vér csordogál, kis csapatával skalpolnak is rendesen. Pitt ripacskodása talán Johnny Depp Karib tenger kalózaiban nyújtott alakításához mérhető, de ahogy Depp esetében, úgy nála sem róható fel ez negatívumként, ebben a filmben minél furcsábban kezel valaki egy helyzetet, annál jobban szeretjük. És felsorolhatnám a teljes szereplőgárdát, vége-hossza nincs a letaglózó villanásoknak mind az amerikai, mind az európai színészek részéről. (A színházban Arturo Ui-ként is föltűnt Martin Wuttke mint Hitler annyira telitalálat, hogy nem bírom ki, hogy ide ne biggyesszem a nevét.) Külön nagy élmény, hogy többnyire mindenki a saját nyelvén szólal meg, hallhatunk hát remek Tarantino-féle „nagyfenék-kerítést” francia, német és angol nyelven, a brigantik pedig egy jelenet erejéig az olasszal is megpróbálkoznak.A film nagyon szemtelen. A Kill Bill-lel bejáratott spagettiwesternbe ágyazott bosszúdráma teljesen lazán csap át vígjátékba, hogy a következő percekben olyan brutalitást tárjon a szemünk elé, amit a Death Proofban tapasztaltunk. A feszültség bármelyik pillanatban a tetőfokára hághat, egy kivégzés lehet drámai és megrendítő, vagy épp ellenkezőleg: szándékosan röhejes. Bár az időrendet nem borogatja úgy Tarantino, mint korábbi filmjeinél, a szövevényes cselekményszálak ugyanazzal a sorsszerűséggel találkoznak, mint a korábbi alkotásaiban. Tarantinot a történelmi hitelesség sem zavarja különösebben, sőt, ebben a tekintetben egyenesen pofátlannak nevezhetjük (legnagyobb örömünkre, mert ennyivel is több náci skalp hullik a jó francia földre).Hosszan elemezhetnénk, miben más, miben új, hogy melyik jelenet honnan van ellopva, hogy miért sokkal kevesebb a zene, mint általában, hogy valóban tökéletesen fölépített-e a mű dramaturgiája, ezt azonban úgyis megteszik majd mások. Mi inkább fejet hajtunk a 90-es évek legnagyobb hatású rendezője előtt, hogy egy ennyire érett, átgondolt, mégis dögös és szemtelen filmremekkel örvendeztetett meg minket. Az Inglorious Basterds meggyőződésem szerint ugyanakkora hatást tud kiváltani a háborús filmek rajongóiban, mint az elvakult Tarantino hívők körében, teszi mindezt látványos csatajelenetek, patriotista himnuszzengés és mászolygás nélkül, páratlan szellemességgel az idegeinken cimbalmozva.2009. április 3., péntek
Gran Torino (2008)
A 78 éves Clint Eastwood évről évre nagyobb szeletet hasít magának a filmtörténelemből, teszi ezt példátlan magabiztossággal és következetességgel, de szó nem érheti a ház elejét: baromira megérdemli a szeleteket. Eastwood ugyanis sugárzik, ki tudja milyen izotópokat tömköd magába, milyen életelixírt szürcsölget. Ettől az energiától bármikor elhiszem neki a Gran Torino történetét, vagy konkrétan azt, hogy egy ötfős dühödt fegyveres társaság a haja szálát sem meri meggörbíteni a vicsorgó öregnek.
Az idős veterán, Walt Kowalski nemrég vesztette el feleségét. Gyermekei csak a vagyonára hajtanak, minden kapcsolata kiüresedett vagy felületes. Mintha nem lenne elég baja, a szomszédba költöznek a „sárgák”, akik közül a háború idején ő maga jó néhányat el tett láb alól. A viszonyuk azóta, hogy úgy mondjam nem túl rózsás. Mégis, mintha ez lenne a sorsa, Walt kénytelen megismerni szomszédainak egzotikus kultúráját, és családi életét. Új barátokra lel a hmong fiatalok között és mogorvasága, világgyűlölete is emberségbe fordul. Azonban Walt amolyan kivénhedt Piszkos Harryként a helyi bandák ügyeibe is beleüti az orrát (vagy a puskája nyelét), ez pedig rövid távon meglepő és mulatságos, hosszú távon tragikus eseményeket szül.
Ügyes műfaji játszadozásnak lehetünk tanúi, ez pedig mindig jól esik az embernek. Egyszerű családi drámából indulva a történet fílgúd mozivá, majd bosszúdrámává alakul, és akkor még csomó mindent ki is hagytam. Az összetartó erő, és ami miatt egy idegen űrhajó megérkezését is összeszorított kezekkel várnánk, az a főszereplő/rendező/zeneszerző... „misztikus” jelenléte. Piszkos Harry olyan lazán, könnyedén szór poénokat is, mint 8 milliméteres töltényhüvelyeket. Eastwood egyik nyilatkozatában említi, hogy elég öreg lett ő már ahhoz, hogy bármit eljátsszon, és valóban, ennyi élettapasztalattal a háta mögött nem is kérdés mitől sugárzik annyira. Már csak egy remek forgatókönyvre volt szüksége, ami sokat tesz az etnikumok elfogadásáért, mégsem válik didaktikussá. Ha Eastwood fel is hagy a színészkedéssel (ahogy azt mostanában hangoztatta), a Gran Torino egy olyan pályamunka ékes darabja, amelyben még mindig lehet/lesz (!) emlékezetes rendezés. Irány a mozi!
Az idős veterán, Walt Kowalski nemrég vesztette el feleségét. Gyermekei csak a vagyonára hajtanak, minden kapcsolata kiüresedett vagy felületes. Mintha nem lenne elég baja, a szomszédba költöznek a „sárgák”, akik közül a háború idején ő maga jó néhányat el tett láb alól. A viszonyuk azóta, hogy úgy mondjam nem túl rózsás. Mégis, mintha ez lenne a sorsa, Walt kénytelen megismerni szomszédainak egzotikus kultúráját, és családi életét. Új barátokra lel a hmong fiatalok között és mogorvasága, világgyűlölete is emberségbe fordul. Azonban Walt amolyan kivénhedt Piszkos Harryként a helyi bandák ügyeibe is beleüti az orrát (vagy a puskája nyelét), ez pedig rövid távon meglepő és mulatságos, hosszú távon tragikus eseményeket szül.Ügyes műfaji játszadozásnak lehetünk tanúi, ez pedig mindig jól esik az embernek. Egyszerű családi drámából indulva a történet fílgúd mozivá, majd bosszúdrámává alakul, és akkor még csomó mindent ki is hagytam. Az összetartó erő, és ami miatt egy idegen űrhajó megérkezését is összeszorított kezekkel várnánk, az a főszereplő/rendező/zeneszerző... „misztikus” jelenléte. Piszkos Harry olyan lazán, könnyedén szór poénokat is, mint 8 milliméteres töltényhüvelyeket. Eastwood egyik nyilatkozatában említi, hogy elég öreg lett ő már ahhoz, hogy bármit eljátsszon, és valóban, ennyi élettapasztalattal a háta mögött nem is kérdés mitől sugárzik annyira. Már csak egy remek forgatókönyvre volt szüksége, ami sokat tesz az etnikumok elfogadásáért, mégsem válik didaktikussá. Ha Eastwood fel is hagy a színészkedéssel (ahogy azt mostanában hangoztatta), a Gran Torino egy olyan pályamunka ékes darabja, amelyben még mindig lehet/lesz (!) emlékezetes rendezés. Irány a mozi!2009. január 2., péntek
Crank (2006)
Igazi badass mozi a Crank, Jason Statham csak megy, azt irt. Egy csomó olyan cool dolgot raktak bele, amit menőnek tarthat minden valamirevaló gimnazista. A hős Redbullt vedel, a helyszínek közötti ugrásoknál bevillan a Google-Earth és micsoda remek ötlet egy kis „public sex” Amy Smarttal. 
Persze, egy darabig vicces a dolog, de többnyire mégis inkább zavaróan agyatlan. Csak azért nem mondok rosszakat, mert vállalja ami, nem is akar több lenni. A fiatalság rajongása kissé lelomboz, nekem ez ma délelőtt kevés volt. Nem kezdtem el rohamosan öregedni és nem vagyon sznob. A Szállítónak nyomába sem ér a mozi, pedig az sem volt egy álomakciófilm.
Persze, egy darabig vicces a dolog, de többnyire mégis inkább zavaróan agyatlan. Csak azért nem mondok rosszakat, mert vállalja ami, nem is akar több lenni. A fiatalság rajongása kissé lelomboz, nekem ez ma délelőtt kevés volt. Nem kezdtem el rohamosan öregedni és nem vagyon sznob. A Szállítónak nyomába sem ér a mozi, pedig az sem volt egy álomakciófilm.2008. december 8., hétfő
Titus (2000)
A 90-es évek Shakespeare filmjeire izgalmas kettősség jellemző. Az alkotások jó része igyekszik elhatárolódni a drámák klasszikus színpadi adaptációitól, ilyen módon utat keres az ezredvég különböző morális problémáinak megragadására. (Ezt a törekvést sokan értékelhetik Shakespeare meggyalázásaként is.) Ugyanakkor a legtöbb modern Shakespeare film iróniával, gúnnyal használja azokat az eszközöket, amelyek célja az alapanyag korszerűsítése, aktualizálása. A kultúrtörténet igen fontos helyét foglalják el ezek a filmek, hiszen a modern mitológiákra is építenek, Shakespeare-t új megvilágításba helyezik a tömegkultúra, a fogyasztói társadalom virágkorában. Minden adaptáció hozzájárul valamilyen szinten a drámaíró munkásságának újraértelmezéséhez.
Kevés olyan drámát lehetne említeni, amely oly sok lehetőséget kínál jelenlegi társadalmunk betegségeinek bemutatására, mint a Titus Andronicus. Korunkban szórakoztatássá vált az erőszak megjelenítése, az ember virtuális valóságokba menekül a hétköznapokból, ahol gondosan fejlesztgetett videójáték-karakterek ontják egymás vérét, a mozikban hónapról hónapra újabb „bosszúdrámák” forognak nem kis sikerrel. Titus-t, a római hadvezért könnyen azonosíthatjuk egy-egy Quentin Tarantino vagy Park Chen-wook hőssel, akinek egyetlen motivációja, cselekedeteinek egyetlen mozgatórugója a bosszú. Julie Taymor, az amerikában már-már kultikus szinten kezelt színházi rendezőnő ezeket a lehetőségeket igyekszik kiaknázni Titus filmjében, rávilágítva arra, mennyire aktuális napjainkban Shakespeare legvéresebb, legbrutálisabb és legkegyetlenebb alkotása. A drámában kilenc gyilkosság történik nyílt színen (az utolsó jelenetben nem egészen négy perc leforgása alatt négy embert ölnek meg), de ezen kívül négy-öt orgyilkosságról is tudomást szerzünk, ami habár a háttérben történik, előfordul, hogy a levágott fejeket a színen is megmutatják. A cselekmény nem szűkölködik olyan szörnyűségekben, mint a megcsonkítás, emberevés, nemi erőszak, elevenen elásás.
A Shakespeare első drámájának tartott mű ismeretlensége, talán kidolgozatlanságából fakad, nem kalandoz olyan mélységekben, mint a későbbi Lear király vagy a szerző munkájának egyik leghíresebb ékköve, a Hamlet. A történet Rómában játszódik, ahol a római nép a gótokkal áll háborúban. Ebből a háborúból tér meg győztesen a nagy hadvezér, Titus Andronicus, aki bár katonának tökéletesen helytáll, a politikához jóval kevesebb érzékkel rendelkezik. Igyekszik eltávolodni hát róma feszült politikai helyzetétől, a neki ajánlott császári hatalmat a volt császár civakodó fiai közül az idősebbikre, Saturninusra ruházza. A másik testvér, Bassianus megelégedne Titus lányának, Laviniának szerelmével, azonban Saturninus ezt is magának követeli. A komoly bonyodalmak itt fognak elkezdődni, Titus szégyenében meggyilkolja négy életben maradt fia közül a Bassianus és Lavinia frigyét védelmező Mutiust. Saturninus ezután vérlázító tettre szánja el magát, feleségévé teszi a gótok királynőjét, Tamorát, akit fékezhetetlen bosszúvágy hajt Titus ellen. A cselekmény sodrásával Titus leányát megbecstelenítik, Bassianust megölik, magát a hadvezért pedig porig alázzák. Innentől kezdve nincs más hátra, mint egy tökéletesen kivitelezett legszörnyűbb horrorfilmbe illő vacsorajelenet emberhúsos sütemény és a bosszú ízével. A séf, aki mindezt szervírozza, az ép elme határán lavírozó Titus, úgy áll előttünk, mintha csak Hannibal Lecter, A bárányok hallgatnak című klasszikus thriller főhőse lenne. Innentől kezdve jobban értelmezhető Julie Taymor színészválasztása, ami a Titus főszerepét illetőleg Anthony Hopkinsra esett.
A 2000-ben készült filmadaptáció habár nem akar a hollywoodi tömegfilmekhez hasonlítani, mégis felfedezhetünk közös vonásokat a populárisabb Shakespeare-filmekkel. Az alkotás radikális stílusok keveréke, szürreális képi világában ugyanúgy jelen van az ókori Róma, mint a XX. század futurisztikus környezete. Jól megfér egymás mellett a koszos mellvért, a csőre töltött shotgun, a lovaskatona és a pápamobil-szerű gépjárműből integető fasiszta utánérzésű politikus. Taymor nem pusztán kívül helyezi az időn és téren a történetet, hanem egy közös témát, az erőszakot erősítendő helyezi egymás mellé a Kolosszeumot, ahol már az ókorban kivételes látványosságnak számított a vérengzés és az útszéli kocsmát, ahol bármikor gyilkos fegyverré válhat a törött biliárddákó.
Kevés olyan drámát lehetne említeni, amely oly sok lehetőséget kínál jelenlegi társadalmunk betegségeinek bemutatására, mint a Titus Andronicus. Korunkban szórakoztatássá vált az erőszak megjelenítése, az ember virtuális valóságokba menekül a hétköznapokból, ahol gondosan fejlesztgetett videójáték-karakterek ontják egymás vérét, a mozikban hónapról hónapra újabb „bosszúdrámák” forognak nem kis sikerrel. Titus-t, a római hadvezért könnyen azonosíthatjuk egy-egy Quentin Tarantino vagy Park Chen-wook hőssel, akinek egyetlen motivációja, cselekedeteinek egyetlen mozgatórugója a bosszú. Julie Taymor, az amerikában már-már kultikus szinten kezelt színházi rendezőnő ezeket a lehetőségeket igyekszik kiaknázni Titus filmjében, rávilágítva arra, mennyire aktuális napjainkban Shakespeare legvéresebb, legbrutálisabb és legkegyetlenebb alkotása. A drámában kilenc gyilkosság történik nyílt színen (az utolsó jelenetben nem egészen négy perc leforgása alatt négy embert ölnek meg), de ezen kívül négy-öt orgyilkosságról is tudomást szerzünk, ami habár a háttérben történik, előfordul, hogy a levágott fejeket a színen is megmutatják. A cselekmény nem szűkölködik olyan szörnyűségekben, mint a megcsonkítás, emberevés, nemi erőszak, elevenen elásás.
A Shakespeare első drámájának tartott mű ismeretlensége, talán kidolgozatlanságából fakad, nem kalandoz olyan mélységekben, mint a későbbi Lear király vagy a szerző munkájának egyik leghíresebb ékköve, a Hamlet. A történet Rómában játszódik, ahol a római nép a gótokkal áll háborúban. Ebből a háborúból tér meg győztesen a nagy hadvezér, Titus Andronicus, aki bár katonának tökéletesen helytáll, a politikához jóval kevesebb érzékkel rendelkezik. Igyekszik eltávolodni hát róma feszült politikai helyzetétől, a neki ajánlott császári hatalmat a volt császár civakodó fiai közül az idősebbikre, Saturninusra ruházza. A másik testvér, Bassianus megelégedne Titus lányának, Laviniának szerelmével, azonban Saturninus ezt is magának követeli. A komoly bonyodalmak itt fognak elkezdődni, Titus szégyenében meggyilkolja négy életben maradt fia közül a Bassianus és Lavinia frigyét védelmező Mutiust. Saturninus ezután vérlázító tettre szánja el magát, feleségévé teszi a gótok királynőjét, Tamorát, akit fékezhetetlen bosszúvágy hajt Titus ellen. A cselekmény sodrásával Titus leányát megbecstelenítik, Bassianust megölik, magát a hadvezért pedig porig alázzák. Innentől kezdve nincs más hátra, mint egy tökéletesen kivitelezett legszörnyűbb horrorfilmbe illő vacsorajelenet emberhúsos sütemény és a bosszú ízével. A séf, aki mindezt szervírozza, az ép elme határán lavírozó Titus, úgy áll előttünk, mintha csak Hannibal Lecter, A bárányok hallgatnak című klasszikus thriller főhőse lenne. Innentől kezdve jobban értelmezhető Julie Taymor színészválasztása, ami a Titus főszerepét illetőleg Anthony Hopkinsra esett.
A 2000-ben készült filmadaptáció habár nem akar a hollywoodi tömegfilmekhez hasonlítani, mégis felfedezhetünk közös vonásokat a populárisabb Shakespeare-filmekkel. Az alkotás radikális stílusok keveréke, szürreális képi világában ugyanúgy jelen van az ókori Róma, mint a XX. század futurisztikus környezete. Jól megfér egymás mellett a koszos mellvért, a csőre töltött shotgun, a lovaskatona és a pápamobil-szerű gépjárműből integető fasiszta utánérzésű politikus. Taymor nem pusztán kívül helyezi az időn és téren a történetet, hanem egy közös témát, az erőszakot erősítendő helyezi egymás mellé a Kolosszeumot, ahol már az ókorban kivételes látványosságnak számított a vérengzés és az útszéli kocsmát, ahol bármikor gyilkos fegyverré válhat a törött biliárddákó.
(folyt. köv.)
2008. szeptember 6., szombat
Hell Ride (2008)
Nem Tarantinoról fogok írni. Érzésem szerint a Hell Ride-nak annyi köze van Tarantinohoz, hogy szerepel a stáblistán a neve, meg talán adott egy butított tracklistet Larry Bishop rendező-főszereplőnek a filmhez. Azok a dalok szerepeltek a listán, amik a Death Proofból kimaradtak.
Az amerikai korhatárbesorolás szigora minden nagyközönségnek szánt produkcióra kiterjed. A bevétel nagyon fontos, ennek jelentős részét fiatal nézők adják, így fordulhat elő például, hogy Bruce Willis nem gyújt rá a Die Hard 4-ben, és Eddie Murphy nem fog káromkodni a Beverly Hills-i zsaru 4-ben. Az erőszakos jelenetek, a vér, a trágárság, a cicik és puncik mutogatásának ellehetetlenítésével bennünk keletkezett űrt manapság csak a B-filmek próbálhatják kitölteni, nem is eredménytelenül.
Ha Madonnától a Like a virgin „a nagy farkak himnusza” (Tessék, megint Tarantino!), akkor mondhatjuk, hogy Larry Bishop motorosfilmje esszenciáját adja a benzingőz, a puskapor és a pinaszag elegyének, mást semmit nem tesz. De mivel mindezt cirka 80 percben teszi, szarik a történetre, és természetesen csöppet sem veszi komolyan magát, megbocsájthatjuk e fércmű idegesítő, durva hibáit.
Azért pár szót ejtenék róluk. A szűrők teljesen céltalanul váltakoznak a jelenetekben, néha tényleg eltalált színeket és pillanatokat, néha azonban zavarbaejtő amartőr filmes hangulatot keltve. Az ide-oda zoomolásnak is hasonló hatása van, csakúgy, mint a túlságosan statikus jeleneteknek, amikben a szereplők mozgástere olykor a kép egyik szélétől a másikig terjedhet, tovább semmiképpen sem. És ez nem a jól megkomponáltság miatt van, hanem a kreativitás hiánya miatt.
Ennek ellenére sokszor megnevettető, sokszor „húsbamarkolóan” brutális, sokszor meg nagyon is szexi film a Hell Ride. Michael Véletlenül Elsülő Pisztolyú Madsen hozza a szokásost, ahogy Vinnie Jones is, David Carradine pedig egy az egyben Bill. Ő is tudja, milyen jól áll neki ez a karakter. Tarantino (gondolhatjuk) a zene és a pénz mellett hozta a színészeket is, így kerülhetett a vánszonra a film egyik legbarátságosabb szereplőjeként és az Easy Rider-re való komisz visszakacsintásként Dannis Hopper. A trailer kicsit több humort, erőszakot meg csöcsöt, kicsit profibb filmet ígér mint amit tényleg kapunk, Bishop dolgozata így is egész jó „Grindhouse movie”.
Az amerikai korhatárbesorolás szigora minden nagyközönségnek szánt produkcióra kiterjed. A bevétel nagyon fontos, ennek jelentős részét fiatal nézők adják, így fordulhat elő például, hogy Bruce Willis nem gyújt rá a Die Hard 4-ben, és Eddie Murphy nem fog káromkodni a Beverly Hills-i zsaru 4-ben. Az erőszakos jelenetek, a vér, a trágárság, a cicik és puncik mutogatásának ellehetetlenítésével bennünk keletkezett űrt manapság csak a B-filmek próbálhatják kitölteni, nem is eredménytelenül.
Ha Madonnától a Like a virgin „a nagy farkak himnusza” (Tessék, megint Tarantino!), akkor mondhatjuk, hogy Larry Bishop motorosfilmje esszenciáját adja a benzingőz, a puskapor és a pinaszag elegyének, mást semmit nem tesz. De mivel mindezt cirka 80 percben teszi, szarik a történetre, és természetesen csöppet sem veszi komolyan magát, megbocsájthatjuk e fércmű idegesítő, durva hibáit.
Azért pár szót ejtenék róluk. A szűrők teljesen céltalanul váltakoznak a jelenetekben, néha tényleg eltalált színeket és pillanatokat, néha azonban zavarbaejtő amartőr filmes hangulatot keltve. Az ide-oda zoomolásnak is hasonló hatása van, csakúgy, mint a túlságosan statikus jeleneteknek, amikben a szereplők mozgástere olykor a kép egyik szélétől a másikig terjedhet, tovább semmiképpen sem. És ez nem a jól megkomponáltság miatt van, hanem a kreativitás hiánya miatt.
Ennek ellenére sokszor megnevettető, sokszor „húsbamarkolóan” brutális, sokszor meg nagyon is szexi film a Hell Ride. Michael Véletlenül Elsülő Pisztolyú Madsen hozza a szokásost, ahogy Vinnie Jones is, David Carradine pedig egy az egyben Bill. Ő is tudja, milyen jól áll neki ez a karakter. Tarantino (gondolhatjuk) a zene és a pénz mellett hozta a színészeket is, így kerülhetett a vánszonra a film egyik legbarátságosabb szereplőjeként és az Easy Rider-re való komisz visszakacsintásként Dannis Hopper. A trailer kicsit több humort, erőszakot meg csöcsöt, kicsit profibb filmet ígér mint amit tényleg kapunk, Bishop dolgozata így is egész jó „Grindhouse movie”.
2008. szeptember 3., szerda
2008. július 29., kedd
Wanted (2008)
Kb. 90 perces faszán megkomponált videóklip a Wanted, hívhatjuk a 21. század akciófilmjének, vagy egy nyugati mozin szocializálódott (egyébként vitathatatlanul tehetséges) orosz rendező agymenésének. Nem akarom feleslegesen járatni a számat, a csúcspont, amikor Angelina Jolie egy 1200-as tuningladával belehajt a mozgó vonatba. Hogy erre 2008-ig kellett várni! Hát most megkapjuk lassított képekkel, szexszi sminkkel és Swarzeneggeri magaslatokban röpdöső monológokkal. (James McAvoytól még sokat várhatunk a jövőben!) Megosztó film, lehet utálni és imádni, ami jó. A langyos dolgokat kiköpik.
2008. február 22., péntek
Sweeny Todd
A magyarországi Tim Burton rajongóknak sem kell tovább várni, végre megérkezett a rendezőzseni legújabb, véres, sötét sikátoros, antihős antihősének az antihősét prezentáló jósága. Burton ismét balzsamozza a kis elménket páratlan beállításaival, és groteszknél is groteszkebb agyszüleményeivel. Ezt így leírni túlzásnak hangozhat, főleg annak tükrében, hogy a percenként elnyisszantott nyakak száma meglehetősen magas. Másfajta balzsam ez, mint a Nagy hal esetében. Mert az a film mégiscsak jobban megfelel a régi-régi dogmának, és ha nem is rágta kockánként a szánkba, azért ott mégiscsak voltak jók és rosszak. Hát itt aztán nincsenek. A szereplők jelleme legalább annyira sötét és sejtelmes, mint az állandóan és kötelező jelleggel nyirkos londoni utcák. Burton ismét nagyon Burtonos filmet készített, már-már kíváncsivá tett, tud-e másmilyet is. Aztán rájöttem, hogy fölösleges, ez úgy jó, ahogy van.
Nem kevésszer dalra is fakadnak a színészek, a mindig ügyes Johnny Depp dögösen tolja, Helena Bonham Carter szintén, mellesleg hullafehérre maszkírozva is egy tündérkirálylány. Köszönhetően a rengeteg éneknek (állítólag) a musicalhez nagyon is hű alakítás született, de ha butaság, ha nem, le merem fogadni, hogy a film jókora többlettartalommal ruházta fel. (Merítve eddigi musicales élményeimből.) A film merész (nesze neked Hollywood, csatakokban ömlik a vér), hozza a kötelező fekete humort, és és és... Burton rajongóknak kötelező. De csak nekik.
Mert aki nem képes értékelni ezt a sajátos filmvilágot, akinek humora sehogy sem tud a halál felé nyitni, akinél a királylánynak föltétlenül kell egy királyfi, aki naívan szeret filmet nézni, az akár még utálhatja is. Ez a fajta hozzáállás persze éppúgy se nem jó, se nem rossz, ahogy a Sweeny Todd karakterei.
Rajongóknak remek szórakozás, érdeklődőknek emlékezetes mozi, akik meg utálták az Álmosvölgyet vagy az Ollókezű Edwardot, ezt is rühellni fogják.
Nem kevésszer dalra is fakadnak a színészek, a mindig ügyes Johnny Depp dögösen tolja, Helena Bonham Carter szintén, mellesleg hullafehérre maszkírozva is egy tündérkirálylány. Köszönhetően a rengeteg éneknek (állítólag) a musicalhez nagyon is hű alakítás született, de ha butaság, ha nem, le merem fogadni, hogy a film jókora többlettartalommal ruházta fel. (Merítve eddigi musicales élményeimből.) A film merész (nesze neked Hollywood, csatakokban ömlik a vér), hozza a kötelező fekete humort, és és és... Burton rajongóknak kötelező. De csak nekik.
Mert aki nem képes értékelni ezt a sajátos filmvilágot, akinek humora sehogy sem tud a halál felé nyitni, akinél a királylánynak föltétlenül kell egy királyfi, aki naívan szeret filmet nézni, az akár még utálhatja is. Ez a fajta hozzáállás persze éppúgy se nem jó, se nem rossz, ahogy a Sweeny Todd karakterei.
Rajongóknak remek szórakozás, érdeklődőknek emlékezetes mozi, akik meg utálták az Álmosvölgyet vagy az Ollókezű Edwardot, ezt is rühellni fogják.2008. január 25., péntek
Kritika:Death Sentence
A Fűrész-szel a köztudatba berobbant James Wan negyedik filmje amatőr felvételekkel kezdődik. Apa (Kevin Bacon), anya (Kelly Preston) és a két gyermek együtt tanulnak biciklizni, jégkorongozni, köszöntik egymást születésnapjuk alkalmából – boldog családi idill. A történetben akkor kapcsolódunk be, amikor már a kisebbik fiuk is tizennégy éves, a nagyobbik pedig jóformán felnőtt. Rövid bemelegítés után Wan a tizedik perc környékén be is dob minket a mélyvízbe: apa és fia hazafelé tartanak, amikor kifogy a benzin, így megállnak egy kútnál. A fiú bemegy venni valami üdítőt… A probléma az, hogy egy helyi elvetemült bűnözőbanda épp ezt a benzinkutat szemelte ki magának egy kis randalírozáshoz.
És itt következik az első olyan jelenet, amitől rögtön érezni fogjuk, hogy ez a Wan gyerek még nagy dolgokra hivatott. A családi filmes előkészítés nyugodt hangulatából remek érzékkel vált át hirtelen tragédiába, később pedig bosszúdrámába.
A fiút ugyanis brutálisan meggyilkolják. Az apa, Nick leteríti a gyilkost, és letépi róla a símaszkot, amely alól egy alig-felnőtt fiú arca bukkan ki. A gyilkos végül kis híján meglóg, ám a banda többi tagja cserben hagyja.
Jön a szembesítés, ahol Nick természetesen felismeri a támadót, következhet tehát a bírósági tárgyalás. Csakhogy előtte Nick-kel közli az ügyvédje, hogy mivel az apa az egyetlen szemtanú, a gyilkos fegyver valahova elvarázsolódott, és Nick „megtalálta az egyetlen benzinkutat az Egyesült Államokban, aminél nem működik biztonsági kamera”, a legjobb esetben alkut kötnek, és a srác háromtól öt évig terjedő börtönbüntetést kaphat. Nick ekkor tudja meg azt is, hogy a símaszkosok nem rablási céllal voltak ott – egy beavatási szertartás része volt a random-kill.
A tárgyaláson tehát a bírónő megkérdezi Nicket, tanúskodik-e a vádlott ellen; Nick pedig vesz egy nagy levegőt és nemet mond – és kezdődik a bosszúhadjárat.
A Death Sentence tűzpárbajait nyugodt szívvel sorolom az általam eddig látott leghatásosabbak közé. Az óriási durranásokat megelőző csendek és a slow-motion alkalmazása is mindig a helyén van
Az üldözéses jelenet, amikor Nickre a forrófejű Billy (Garrett Hedlund) vezette banda tagjai fényes nappal, a nyílt utcán kezdenek lövöldözni, nagyszerűen adagolja a feszültséget, és döbbenetesen látványos is.
Tulajdonképpen kiemelhetném mindegyik akciójelenetet; a kamera mozgásának kiváló koreográfiája, a színészek élethű játéka és a hanghatások székbepasszírozó ereje mindet rendkívülivé teszik.
Bár a Brian Garfield regényéből készült forgatókönyv természetesen lefutja a kötelező érzelgős köröket, az ösztrogéntermelés-fokozó jelenetek szerencsére elég jól illeszkednek az adrenalint az elviselhetetlenségig fokozó akciók mellett; Kevin Bacon is nagyon igyekszik, és bár kétségkívül nem gyűltek könnyek a szemembe, amikor bosszújának első állomása után, a fia halálától érzett fájdalom és a gyilkosság nyomása miatt a zuhany alatt sírva fakad, mindamellett vannak kifejezetten jó pillanatai – és persze nyilvánvaló, hogy a filmnek az akció része fontosabb, mint a drámai. Mindamellett, mint említettem, az érzelemdúsabb jelenetek sem billennek át azon a határon, hogy zavaróak legyenek.
Majdnem elfelejtettem megemlíteni John Goodman rövid szereplését, aki a Nagy Lebowski és a Blues Brothers kedvelőinek bizonyára, köztük nekem is a szívem csücske; valamint Aisha Tylert, aki a Jóbarátokból lehet ismerős, és aki sajnos nem bizonyult a legjobb választásnak a szigorú nyomozónő szerepére, nem azért mert ne tudna megbirkóznia a feladattal, csak éppen túlságosan jó nő, és elvonja a figyelmet…
És érdemes megnézni ezt a plakátot is!
Én éjjel néztem, az alvó családdal egy szobában, pedig olykor kedvem lett volna hangosan felkiáltani egy-egy akció alkalmával; a Death Sentence megtekintése tehát mindenféleképpen erősen javallott, mégpedig lehetőleg moziban, ahol a nagyméretű vászonnak és a Dolby Sorroundnak köszönhetően a film teljes arzenáljával pompázhat.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
