2008. június 30., hétfő

Kritika: Eszement franciák

Aki valamennyire ismeri ízlésemet a filmek terén, az tudja, hogy oda vagyok a horrorfilmekért. Ennek okán elkezdtem felfedezni az utóbbi években fellendülőben levő francia horrorfilm-gyártás leghíresebb alkotásait. A most következő kritikában három többnyire vitatott francia horrort elemzek ki, néhol Ferci szakértelmét is igénybe véve.

Frontiére(s)

Sztori: A Frontiére(s), avagy határ(ok) története nem túl bonyolult: adott négy fiatal, akik a párizsi zavargások közepette ellopnak egy helyes kis summát, majd elmenekülnek vele, és adott egy őrült család, akik motelt üzemeltetnek a semmi közepén. Főhőseink természetesen éppen ezt a fogadót nézik ki maguknak, hogy megpihenjenek – és kezdődik a vérfürdő.

Rendező, rendezés: A filmet ugyanaz a Xavier Gens rendezte, aki a hollywood-i Hitmant, az azonos című videojátékból készült, meglehetősen középszerű akciófilmet jegyzi. A két alkotás közül egyértelműen a jelenleg tárgyalt mészárosfilm kiemelkedőbb, bár talán nem feltétlenül a rendezés miatt. Gens a saját forgatókönyvét vitte vászonra, mely már eleve nem volt mentes más filmekből való intertextusoktól. A francia rendező gátlástalanul lopkod nagy sikerű hollywoodi horrorokból (A texasi láncfűrészes ebédjelenete, A barlang klausztrofób, szűk folyosói és éjjellátó kamerája). Mindazonáltal nem láttam még olyan horrorfilmet, amely a pozitív hőst ilyen mértékben az elállatiasodásig juttatta volna; ráadásul a nyilvánvaló „plagizálások” és egyéb hibák ellenére végig lehet szurkolni a főszereplőnek – ámbár ez nem a rendezőn múlt…

Főhős: … hanem a főszerepet játszó Karina Testa-n. Ez a lány ugyanis olyan kétségbeejtően gyönyörű, hogy a jelenetet, melyben levágják a haját, és több mint egy percen át premier plánban mutatják a zokogó arcát, miközben a filmzene a csúcspontját éri el, kis híján megkönnyeztem. Szépsége mellett Karina Testa játéka is lenyűgöző, ilyen odaadó játékkal horrorban talán sosem találkoztam. Remélhetőleg a lány managere is hasonló tehetség, és munkája révén találkozhatunk még ezzel a már-már elviselhetetlenül szép arccal a vásznon.

Főgonosz: Belezős horrorban ritkán látni olyan elemi erővel sugárzó színészi játékot, mint a Frontiére(s) negatív figuráitól. A rendezőt itt dicséret illeti, ám még inkább a színészeit. A náci nagyapa megjelenésekor az egyszeri horrorgeek maga alá… rémül, de a többi karakter is remekül eltalált: a bomba szöszi, a taszító görnyedt lány, a bátyjára féltékeny izomember, a markáns első szülött, a gégemetszett nagyi és az imádnivaló, szótlan melák mind hozzájárulnak a furcsa család rémisztő összképéhez, a púpos kislány pedig tizenegynéhány évesen könnyedén kenterbe veri az összes halivudi samara-klónt. A Frontiére(s) freak-családját elnézve azt kell mondanom, a francia színészek sokkal inkább rátermettek a horror készítésre, mint bármely más nemzet szülöttei.

Félelemfaktor: Bár a rendező-forgatókönyvíró célja minden valószínűség szerint inkább az undorkeltés volt, mint a riogatás, hiszen a film teljes mértékben a premier plán hentelésre épít, mégis azt kell mondjam, a filmnek vannak kifejezetten takaró mögé bújásra ingerlő jelenetei, az előbb említett rendkívül erős színészi alakítások miatt.

Gorefaktor: Na ebben aztán nincs hiba. Láthattunk már mozivásznon achilles-ín metszést (Hostel, Sympathy for Mr. Vengeance), de ilyen brutálisat még soha. És ha ez nem volna elég, van itt sörétes puskával fejrobbantás, sarokba szúrt kampókon függeszkedéssel egybekötött kivéreztetés, bőrhólyagosítás hőkamrában, és torokátharapás is akad. Mindez éppen annyira durván bemutatva, hogy az utolsó percig minden egyes alkalommal, ha valakit bántanak, a néző összerezzen, megborzong, és talán meg is kérdőjelezi, hogy erre van-e szüksége (persze, ez utóbbi már túlzás, mi másra lenne?).

Csúcspont: Számomra egyértelműen a már említett hajvágás-jelenet, majd az azt követő vacsora. Karina Testa elmondhatatlanul szép, a többieknek pedig az alakításáról lehet ugyanezt elmondani.

Összhatás: A Frontiére(s) elérte azt, amit egy ennyire ocsmányul vértacsakos mű kevés esetben tud: végig izgalmas marad, sőt, ahogy a történet előbbre halad, én például egyre rosszabbul éreztem magam a főhősnő szenvedéseit látva, és a végéhez közeledve már fennhangon könyörögtem, hogy hagyják már őt békén.
A rendezésben fellelhető koszok ellenére véleményem szerint kiváló alkotás a Frontiére(s), de kizárólag olyan horrorfanoknak ajánlott, akik nem riadnak vissza a totális naturalitástól.

Inside

Sztori: Sarah állapotosan autóbalesetet szenved, melyben elveszíti a férjét. Hónapokkal később, a szülése előtti egy nappal egy titokzatos idegen jelenik meg a házánál, aki tudja a nevét, és tud a balesetről is. Sarah kihívja a rendőrséget, akik már csak hűlt helyét találják a furcsa asszonynak, de megígérik, hogy az éjszaka folyamán még visszanéznek. Sarah megnyugszik. A gondok akkor kezdődnek, amikor a továbbálltnak hitt ismeretlen bejut a házba, és az immár alvó Sarah belsejében őrzött magzatnak ront…

Rendező, rendezés: Az Á l’interieur két elsőfilmes rendező munkája. A film első feléből kiderül, hogy ezek a fiúk bizony ismerik a félelemkeltés minden csínját-bínját, a második részből pedig az válik nyilvánvalóvá, hogy mindkettő teljesen eszement.

Főhős: A Sarah-t alakító Alysson Paradis gyönyörű arcvonásokkal van megáldva – igazán kár, hogy az arcát elég hamar eltorzítja a vér és a rettegés elegye. A sikoltozáson és riadozáson kívül nem sok szerep jutott neki, ezt pedig mindvégig magabiztosan hozza.

Főgonosz: A rejtélyes támadó szerepében rémisztgető Béatrice Dalle szintén szép asszony, bár a két foga közti legalább két kávéra elegendő szünet inkább a szerepéhez illő groteszkséget erősíti. A színésznő igen hatásosan formálja meg az elvetemült támadót, a megjelenése szorongáskeltő, eszeveszett sikolyaiba pedig nem csak a dobhártya remeg bele, hanem talán a lélek is.

Félelemfaktor: Az első fizikai támadásig, azaz nagyjából az első fél órában a film lenyűgöző vizuális élmény, és borzongatóan félelmetes. Később azonban sajnos veszít az erejéből, ami nekem óriási csalódást okozott, mert a kezdet éppen azt az élményt hozta, amire vágytam, és amire valójában kevés horrorfilm képes – valódi rettegést éreztem. Ha a film tartja a kétszereplős kamaradráma jelleget, valószínűleg a valaha készített legjobb horrornak kiáltom ki.

Gorefaktor: Az ollóval történő támadástól kezdve a film a vérengző brutalitással operál – vesztére. A film végére ugyanis a rengeteg erőszak nevetségessé válik. A rejtélyes behatoló egyre több embert tesz el láb alól, és amikor Sarah egy teleszkópos felmosórúdból és egy késből rögtönzött dárdájával megjelenik a konyhaajtóban, és Rambo elszántságával felpillant, azt nyögtem: na ne. Amikor pedig a megvakult rendőr a hasából kiálló lándzsával leveri a szekrénykéről a lámpát, már hangosan felröhögtem. A végső leszámolásnál már csak rengeteg művért láttam, és egy színésznőt, aki bénán sikoltozva próbálja eljátszani, hogy neki most nagyon fáj.

Csúcspont: Amikor a végefőcímben La Femme-nak nevezett főellenséget először látni a házon belül, az a jelenet hihetetlen feszültséget vált ki. Ha a vérontás nem ment volna el addig, hogy önmaga gyenge paródiájává korcsosuljon, akkor egyértelműen az egyébként önmagában is nagyszerű és csodaszép zenével megtámogatott zárókép lenne a választottam.

Összhatás: Borzasztó nagy kár ezért a filmért. Én általában nem vetem meg az erőszakos filmeket, ám ez nevetséges túlzásokba esik, pedig rendkívül jól indul. Talán nem voltam abban a hangulatban, hogy értékeljem, de ez így bizony egy sok kiváló ötletet felvonultató és ígéretes felvezetéssel kezdő, mégis kellemetlenül gyengére sikerült alkotás.

Haute Tension

Sztori: Két leányzó, Marie és Alex az utóbbi szüleinek félreeső otthonába utaznak, a vizsgákra való felkészülés nyugodt környezetben való elvégzésére. Az éjszakájukat azonban egy tagbaszakadt férfi zavarja meg, aki elkezdi sorban meggyilkolni a család tagjait, hogy aztán Alexet megláncolva berakja furgonja hátuljába, és egy ismeretlen hely felé induljon vele. Szerencsére Marie-t nem veszi észre a gyilkos, így a lányon múlik barátnője élete.

Rendező, rendezés:
Ferci szerint: Korrekt rendezés, végre valaki csak annyit rak egy horrorfilmbe a hozzávalókból, amennyi kell, az egyszerűségéből fakad a film ereje, az a szál, ami benne van böcsülettel van végigvezetve, meg elvarrva, fűrésszel elnyisszantva, ha tetszik.
Danci szerint: Alexandre Aja, aki azóta már csak Alex Aja-nak nevezteti magát ezzel a filmmel hívta fel magára a figyelmet. A Magasfeszültség a tökéletes horror, esztétikus főszereplővel, rejtélyes és félelmetes gonosszal, végletekig fokozott feszültséggel, és extra tartalomként a végén egy meglepő fordulattal. Aja-t már magához édesgette hollywood, a Hills Have Eyes című Carpenter-klasszikus remake-jének forgatókönyvével, ami szintén megtekintésre érdemes; jelenleg pedig a Mirrors című alkotásának trailere izgatja a horror-rajongókat, melyben Kiefer Sutherland fog megküzdeni a galád tükröződő felületekkel.

Főhős:
Ferci szerint: Onnantól kezdve, hogy a gyilkos érkezésekor a hölgy keze a bugyijában van, belopta magát a szívembe. Egyébként vele vagyunk, mellette vagyunk elejétől a végéig, és nincs kétség afelől, hogy drukkolunk is neki. Engem meggyőzött az alakítás.
Danci szerint: Egyet kell értenem az előttem szólóval. A vezetéknevében is francia Cécile de France kicsit fiús, rövid hajú, de kétségkívül takaros teremtés, akit követve úgy izguljuk végig a filmet, mintha a mi legjobb barátnőnk életéről lenne szó. A záróképben látható gesztusa pedig elemi erővel hat.

Főgonosz:
Ferci szerint: Hát ide ki kellett találni egy saját figurát, ennek éppen borotvapengéje van, koszos körme, meg lihegése. Klassz húzás, hogy a játékidő alatt szinte soha nem látszik teljesen az arca, mert hol egy kis árnyék, hol meg a baseball sityak takarja ki.
Danci szerint: Az imdb-n megtekinthető képekből is kiderül, hogy Phillipe Nahon egyébként egy kedves arcú, mosolygós bácsi, ám a Magasfeszültségben sikerül úgy biggyesztenie a száját, és úgy tornyosulnia a törékeny leányzók fölé robosztus alkatával, hogy bizony a címhez híven magasan tartja a bennünk keltett feszültséget. Félelmetes higgadtsággal, sőt, közönnyel gyilkolászik.

Félelemfaktor:
Ferci szerint: Az X-aktákon mindig féltem kiskoromban, amúgy köszönöm, rendben vagyok.
Danci szerint: Én az X-aktákról sajnos lemaradtam, mert a szüleim figyeltek rá akkoriban, hogy miket nézek, viszont ez a film kihozta belőlem az ágya alatti szörnytől aludni nem tudó kisfiút. Vagy talán kislányt.

Gorefaktor:
Ferci szerint: Egy jenki kaszabolásnál szerintem pirosabb, de Danci a vér téma szakértője, ő megmondja.
Danci szerint: Hát, az R besorolást megkapná, mert fröcsög azért itt vér, de nem több, mint amit még el lehet viselni. Éppen annyi, hogy érezzük a testnedveit elénk táró személy fájdalmát. Ráadásul Aja remek érzékkel adagolja a képi erőszakot.

Csúcspont:
Ferci szerint: A rendező részemről elérte azt, ami Tarantinónál a Death Proofban csak derengett. A csaj fog egy stukkert, és a benzinkutas extravagány fagolyós-üléshuzatos narancssárga kocsijával utánaered a gyilkosnak. Ráadásul megszólal a New Born a Muse-tól. Na horrorfilmen rég derültem ekkorát és ezt most pozitívan értem. Abszolúte a film csúcsa.
Danci szerint: A legparásabb a benzinkút mosdójelenete, de Ferci kedvence is nevezhető csúcsnak, más szemmel vizsgálva a kérdést. Ám a teljes álleejtést természetesen a végső képsorok érik el.

Összhatás:
Ferci szerint: Nem vagyok horrorfan, de a hozzám hasonlóaknak is bátran ajánlom a Magasfeszültséget, mert a remek rendezés és színészvezetés gyümölcseként egy Szex és Nyújork rajongónak (és nem bántásiból, tudom, hogy lehet azt szeretni) is átjöhet, mért jó horrort nézni.
Danci szerint: És valóban: az utóbbi évek, és egyáltalán, a filmtörténelem egyik legjobb zsánerfilmje, adalékként egy kis csavarintással. Alex Aja-ra érdemes lesz odafigyelni. Várjuk együtt a Mirrors-t!

2008. június 21., szombat

Állítsátok meg Uwe Boll aput!

Dr. Uwe Boll, a PC-játékok adaptációival és egyéb horrorfilmekkel támadó antikrisztus azt nyilatkozta nemrég, hogyha egymillió ember kéri rá, nem vesz részt több merényletben.
Én már aláírtam.

2008. június 20., péntek

Funny Games U.S.

Miért forgatja le egy rendező kétszer a saját filmjét? Vajon csak az a célja, hogy azok a kövér amerikaiak is megnézzék, akik nem volnának képesek ismeretlen német színészeket bámulni? Őszintén szólva Naomi Watts és Tim Roth nevére az én érdeklődésem is az USA-beli verzióhoz fordult, holott az 1997-ben készült német mozival – a színészeket kivéve – csaknem kockáról kockára megegyezik. Mindegy, a kérdést függőben hagyom, hátha valaki lesz olyan okos és megválaszolja, rátérek a mozira.Nyaraló a tó mellett, luxusmerci, golfkészlet, Händel. Nyaral a család, csupa sugárzás van, satöbbi, erre nem ránktörnek a pszichopata gyilkosok? Akiknek egyébként remek, hátborzongató karaktert alkotott meg Michael Haneke. Nagyon betegek.A maga mezőnyében szerintem igazi ínyencfalat a Funny Games, minimál költségvetésből készült vérbeli thriller, ami néhány helyütt annyira feszült, nyomasztó és kiszámíthatatlan, mint a műfaj legjobbjai. Csak túlságosan bízik magában, a poénjait feleslegesen túlmagyarázza, vagy túl sokszor süti el, és még szájba is akar rágni néhány „mély” mondanivalót. Az egyik ilyen gondolat, hogy senki ne higgye, hogy bármilyen komoly egzisztenciával és anyagi háttérrel, biztos talajjal a lába alatt valójában biztonságban érezheti magát. Sosem lehet tudni, mikor üt be a krach, üt el egy autó, vagy üt ki egy kopasz a kocsmából. A másik pedig, hogy adott esetben te, a külső szemlélő velem, az enyhén foghíjassá vált részeg főhőssel, vagy a bordáimat éppen négy darabbá repesztő kopasszal vagy-e. Mert ez nem annyira nyilvánvaló, mint ahogy elsőre hinnénk. A film gúnyosan vigyorog a képünkbe, miközben mi szájtátva várjuk az egyre groteszkebb és groteszkebb szituk végkimenetelét, néha bizony nem a jó fiúknak drukkolva.

2008. június 19., csütörtök

Kritika: Kalandorok

Én még hiszek a magyar filmben. Hitemet igyekszem megőrizni, bármi történjék - a probléma az, hogy a bármi túl gyakran történik.
A Kalandorok abban a jelenetben kezdődik, amikor megjelenik Haumann Péter, a huszadik perc környékén - és ugyanebben a jelenetben véget is ér. A film további része két remek színész erőlködése, hogy valamit kihozzon a középszerű forgatókönyvből. Törekvéseiket nem nagyon koroznázza siker. Rudolf Péter kepeszt, mert nincs figurája; Haumann olyan, mint a szenilis nagy öreg, akinek a rendező hagyta, hogy csináljon, amit akar (ami egyébként nem olyan orbitális hülyeség, mert a mester valóban akármit mond, ezerszer hitelesebb, mint az összes mellékszereplő együttvéve); a főiskolán nemrég végzett Schruff Milán pedig gyakorlatilag végig azon derül, hogy milyen jó neki, hogy két ilyen nagyszerű kollégával szerepelhet egy filmben.
Vártam a Kalandorokat, mert imádom a benne szereplő mindkét Pétert. Amikor néztem, akkor viszont a végét vártam egyre inkább. A paradox hatást fokozva, amikor a csaknem két óra végére értem, mégis azt kívántam, bár folytatódna még egy kicsit, mert ilyen vége nem lehet egy filmnek; bár tény, hogy a "roppant unalmas" jelzőt így lehet csak tökéletesen ráilleszteni.
Én hiszek a magyar filmben. De attól tartok, a magyar film már nem hisz.

2008. június 18., szerda

Előzetes: Babylon A.D.

Az itt megtekinthető előzetes annyira jól sikerült, hogy most azonnal nézném a filmet (bár annak ellenére, hogy imádom a Requiem for a Dream ost-t, most már igazán leszakadhatnának róla).
Amikor megláttam ezt a felfoghatatlan csodalényt, majdnem leszálltam a hajóról... ja, nem az Tim Roth volt, én csak leejtettem a filctollam. Szóval ugyanez a lány szerepelt Az óceánjáró zongorista legendája című remekműben is, három rövidke jelenetben, azóta őt keresem a tekintettemmel, akármerre járok...
Vin Diesel egyébként talán érthetően nem tartozik a kedvenc színészeim közé, de én azt mondom, ha Bruce Willisnek ilyen hangja lenne, Dörner György nélkül is élvezhetőek lennének a filmjei!

2008. június 14., szombat

Indiana Jones és a Kristálykoponya királysága

Bárki bármit mond, Lucas és Spielberg még most is Hollywood legvagányabb fenegyerekei közé tartoznak, és egy mozifilmnyi önfeledt szórakozást lazán ráznak ki a kisujjukból. A Kristálykoponya méltó a korábbi Indy mozikhoz, van rajta támadási pont, de nem hiszem, hogy akad olyan filmrajongó, akinek nem kerekedik széles mosoly a száján John Williams zeneszerző fantasztikus muzsikája hallatán és az öreg kalap látványától. És annyi erő volt a moziban, hogy határozottan azt kell mondjam, ide a következő részt!!!

A másik Boleyn lány

Mondja valaki, hogy nem a nők mozgatják a történelmet! Márpedig így van, kétség sem férhet hozzá, nem is kell föltétlenül a görög mitológiáig és a trójai csatáig visszamennünk. VIII. Henrik magánélete bőven szolgáltat alapanyagot a téma kifejtésére. A szépséges Boleyn lányok nélkül Anglia nem szakított volna a pápával és nem alapulhatott volna meg az anglikán egyház.
Anna (Natalie Portman) és Marie (Scarlett Johansson) kapcsolatának bemutatásával kezdődik a film, kettejük közül Anna a törtetőbb, aki a család javainak megnövelése érdekében hajlandó lenne összefeküdni a királlyal (Eric Bana). Henriket - akinek felesége nem tudott egészséges fiú utódot világra hozni - azonban a megszeppent Marie bűvöli el. Később aztán fordul a kocka, Annát a bizonyítási vágy és a sikeréhség Anglia trónjáig juttatja, de amekkora ívet fölfelé tesz „karrierje”, éppen akkora zuhanórepülésbe is kezd a film végére, ahogy ez lenni szokott.A három főszereplő alakítása láttán tátott száj faktorom egész komoly értékeket mutatott. Rengeteg közelivel operál a mozi, az arcok pedig elejétől végéig rettenetesen kifejezőek, sokkal több dolgot megtudhatunk belőlük, mint a szavakból.A kosztümös filmek eszköztárát becsületesen felvonultató film látványvilága teljesen kielégítő, az angol tájak remek fényképezése mellett a belső terek is szépen festenek. Ami azonban a legmeghatározóbb látványelem, az a számtalan mesébe illő ruhaköltemény. Mind a testvérpár, mind a király öltözéke szemet gyönyörködtető, Natalie Portman néha mintha csak újra Amidala királynő szerepében tetszelegne.Nehéz bármi negatívat mondanom egy filmről, amiben Scarlett is benne van, nehéz nem átcsapni személyeskedésbe, legjobb lesz, ha teszek ide egy pontot. A másik Boleyn lányt ajánlom nemcsak a kosztümös filmek rajongóinak, de azoknak is, akik szívesen rágódnak etikai dilemmákon, vagy szívesen pihentetik a szemüket Scarlett tekintetén... :D Meg az is kiderül, hogy született Elizabeth királynő.

2008. június 11., szerda

Szuperzöld

Emlékeim szerint ez se volt rossz (2003):Dehát állítólag ebben meg többet gyepálnak(2008):Ha ez számítana, Jennifer Connelly sokkal inkább "hűha" nálam, mint Liv Tyler.

2008. június 5., csütörtök

Maradj! (2005)

A Maradj! a végletekig próbálja fokozni a nézőben a manapság oly népszerű kirakós játék élményt. A leginkább thrillernek mondható film arra megy rá, hogy megmutassa, milyen lehet a valóságérzékelés tökéletes elvesztése. Mindenek előtt pár szót ejtenék az izgalmas trükkökről és látványról, de a film vizuális értékét nem kis mértékben növeli, hogy Naomi Watts itt is gyönyörű.A film elején egy szokványos pszichiáter-beteg kapcsolat bemutatása történik, Sam Foster (Ewan McGregor) szimpatikus, jóakaratú orvos, Henry Lethem (Ryan Gosling) pedig hátborzongatóan elszállt, mániákus beteg. Mikor bejelenti orvosának, hogy pár nap múlva, a 21. születésnapján öngyilkos lesz, az orvos minden erejével az ügyre kezd koncentrálni, hogy megmenthesse. A nyomozás során azonban Sam is elmerül egy képzeletvilágban, ezt a merülést követheti szemmel a néző. Mintha csak egy Richard Kelly filmet néznénk, a szituációk ismétlődnek, miközben a szereplők fölcserélődnek. Hol jövőbelátó jóslatokat hallunk egy átszellemült arcú sráctól, hol meg váratlanul, mint egy éppen tisztuló elméjű beteg, találkoznak a szereplők saját, „alternatív” múltjukkal. Az egyetlen, folyamatosan jelenlevő és baljós érzés, hogy az egész kavalkád valamiféle sötét végkifejlet felé kavarog, megállíthatatlanul. Az utolsó percek már-már megható pillanatai talán kárpótolhatnak minket amiatt, hogy maga a film eléggé laposra sikeredett.Talán csak minél inkább meg akarta hagyni a saját kirakósjátékunknak a filmet a Szörnyek keringőjének rendezője, Marc Forster, mégsem lehet elégedett a moziba járó. Mert bár én is kiválasztottam a saját értelmezésemet, amivel kifejezetten elégedett is vagyok, a filmet mégiscsak olyan celluloid-szalagra rögzített alkotást aposztrofálom magamban, aminek nem csak mondanivalója akad (hisz az bárminek akad), hanem egyfajta lelke is van. Ez az ami itt hiányzik. Talán az a legnagyobb baj a Stay-jel, hogy eleve sokértelmű, sokrétegű, mély filmet akartak készíteni az alkotók, és ahogy egyre mélyebbre haladtak, kiveszett valami, ami egy icipicit a káoszt is barátságosabbá változtatja. De hogy konkrétan mi ez, annak kitalálására én nem érzem elég okosnak magam.

2008. június 4., szerda

Dan in real life

Dan (Steve Carell) három kislányát egyedül neveli, felesége évekkel ezelőtt meghalt. Igyekszik jó apa lenni, és ami azt illeti, meg is állja a helyét, de hát egy család ugye akkor teljes ha asszony is van a háznál. Hosszú idő után fölvillan Dan-ben az új szerelem lehetősége, csak akad pár bökkenő a hölgy (Juliette Binoche) személyével kapcsolatban (persze a szerelemben szeretnek mindig benne akadni mindenféle bökkenők). Súlyosbítja a helyzetet, hogy Dan körül nyüzsögnek egyrészt a „legszörnyűbb” tinédzser korban lévő lányai (tök jó és vicces alakítások!), másrészt túlságosan is gondoskodó szülei.
Egész jó kis fílgúd mozi lehetett volna a Dan in real life, ha mondjuk nem a Walt Disney stúdió és az enyhén szólva sem nagy múltú Peter Hedges rendező fog bele a megvalósításba. Mert így egy középszerű romantikus vígjáték kerekedett az egyébként teljesen korrekt forgatókönyvből. Nem is annyira a Disney „vásznon nincs mell, vér és erőszak” elvei okoztak gondot a teljes átélésben, hanem a beállítások kliséhalma. Üresjáratok, gyenge, vagy nem teljesen végigvitt poénok sajnos akadnak.Steve Carrel (amerikában népszerű komikus) becsületesen bírkózik meg az apa szerepével, Juliette Binoche pedig tökéletesen hozza a bájos, vonzó, letelepedni vágyó nő karakterét. Többnyire ki is hoznak minden kihozhatót a színészek a filmből, és úgy fél óra után, ha a Black Snake Moan-on edződött keménytökű néző is képes befogadni a film egyébként teljesen őszinte (bár sokszor bárgyú) könnyedségét, akkor akár jól is szórakozhat. Hozzáállás kérdése, engem sikerült megtörnie, és kellemes hangulatba kerültem, annak ellenére, hogy nem ad semmi extrát, semmi különlegeset. De legalább a fingós poénokat mellőzi!!!

2008. június 3., kedd

Cyborg vagyok, amúgy minden oké

Park Chan-wook koreai filmrendező hírnevét nyugaton a Bosszú-trilógiával alapozta meg, amely amellett, hogy bővelkedik (a keleten mindig is nyíltabban, érettebben kezelt) erőszakban, a thébai mondakörhöz hasonló drámai konfliktusokat idéz meg. Szokatlan műfaji egyveleget kapunk e filmektől (ahogy kelet felől általában), a vígjátéktól a horroron át a lélektani drámáig szinte percenként éles váltásokkal jutnak el. Talán ez a legizgalmasabb dolog, amit a legtöbb esetben saját levükben fődögélő európai és amerikai filmesek elleshetnek.A Cyborg vagyok, amúgy minden oké, ahogy „vicces” címe is jelzi, talán jobban igyekszik bekategorizálható alkotássá válni, ez a kategória pedig valahova a romantikus vígjátékok kartotékja köré esik. De megint csak nem olyan egyszerű a kritikus helyzete, mert (hacsak a főszereplő hölgy képzeletében is) folyni fog itt vér ezerrel, szálldosnak majd üvegszilánkok, és kilyuggatott testtel rogynak térdre szerencsétlen elmebeteg nénikék. Sajátos humora van a mozinak, de ez ismerve a rendezőt és a helyi elvárásokat nem meglepő. Kapunk kérem hideget-meleget, jót és rosszat.A színek, a fényképezés már elég ahhoz, hogy mindenkit a mozizásra buzdítsak, steril kórházvilág, ehhez társul a bomlott elméjű főszereplőlány fantáziavilága (melyben lássatok csodát, ő egy robot). Helyzetkomikumok, 9 voltos elem nyalogatás, dráma, családi konfliktus illetve a család fontosságának (akárcsak a The hostban) szajkózása. Sajnos szajkózása.Mert ez a film, bár képedbe vág egy csomó dolgot, amit már rég a képedbe kellett volna, gyakran teszi ezt kiábrándítóan, jellemtelenül és humortalanul. Aranyos film, és tényleg ajánlom, de kötve hiszem, hogy bárki meg tudná könnyezni például a finálét. Mert... Túl szürreális. Túl röhelyes. Túl komolytalan és túl komoly egyszerre.

Nem csak mozis blog - 2011

e-mail: kasafero@gmail.com