PVC-1 (2007)

Egy kolumbiai rendező, Spiros Stathoulopoulos megint megmutatta, hogyan kell szinte önerőből lélekőrlő, páratlanul hatásos thrillert alkotni. A PVC-1 játékideje majdnem 80 perc, változatos helyszíneken játszódik olykor kifejezetten pörgős tempóban, és egyetlen snittből áll. Nem lehet nem fölemlegetni az elképesztő kameraman-teljesítményt (nem is tudom, ez az operatőr lehet, hogy a forgatások után napokig fetrengett az ágyban gerincbántalmakkal, hiszen a steadycam legalább húsz kilót nyom, és mivel esetünkben a kép nem mozog ide oda, finoman követi az eseményeket, valószínűleg itt is ezt a technológiát használták), de ne feledjük el, hogy a kamerást a felvételek alatt valószínűleg egész stáb, de egy mikrofonos, hangmérnök biztosan végig kísérte. Ami a Rec, Cloverfield és Blair Witch kategóriájú filmek közül messze kiemeli, az a hátborzongatóan valóságos történetábrázolás.Egy átlagos család tragédiáját látjuk, terroristák törnek rájuk, majd az anya nyakába helyeznek egy robbanószerkezetet, hátha így fizetésre bírják a családfőt, akinek - mint kiderül - egy fillér sincs a zsebében. A bűnözők ezután lelépnek. A magára maradt família pedig kétségbeesett küzdelembe kezd.Talán butának tűnik a címválasztás, a film főszereplője azonban mégis egy PVC borítású bomba-nyakörv, mely misztikusabb, titokzatosabb és ijesztőbb tud lenni mint az összes idén látott sorozatgyilkos, vagy beteg állat együttvéve, hisz nem ismerjük a működését, nem tudjuk időzítve van-e, mennyire érzékeny, meddig lehet elmenni a hatástalanítás során. Egy műanyag borítású (arc nélküli) technikai eszköz uralma alá kerülünk, egy kiszámíthatatlan gép-ember harcnak vagyunk a tanúi. Hőseink (a család) kiútkeresése valós időben pereg a szemünk előtt, bizonytalan sorsukat úgy követjük végig, hogy maximálisan azonosulhatunk velük. És ebben nem pusztán a zseniális technikai megoldások segítenek, hanem olyan apró rendezői lelemények, melyek Hollywoodból már régóta hiányoznak.Sokként ér minket a patakon átbotorkáló család elesettsége, de talán még nagyobb megdöbbenés a hatóságok és a tűzszerész felkészületlensége. (Egy jelenetben konkrétan felteszi a kérdést az anyának: Hoztak-e magukkal szerszámokat a hatástalanításhoz). A film állítólag megtörtént eseményeken alapszik, mintha csak a magyar valóságot látnánk: rozzant Fiattal érkező bombaszakértő, tanácstalan fegyveres őrök, káosz. Egy olyan rideg valóság tárul a szemünk elé, amit filmen nagyon ritkán tapasztalhatunk meg és elfeledteti velünk az apró de szükségszerű hibákat is, mintha csak ezek is a cselekmény részét képeznék. Nyilván nem robban fel a nő, miközben a kamera premier plánban veszi az arcát, meg hát akkor vége is lenne minden gondosan épített feszültségnek. Még a zárókép bántó hatásvadászata is összeszorult torkot eredményez, de valójában itt nincs szó a szokásos meghatódásról, vagy együttérzésről. A hatást a világ elképesztően rideg következetlensége (a káosz) kelti, azé a világé, amelyben mi magunk is élünk.