A háború rossz - Coriolanus kritika

Ralph Fiennes rendezői bemutatkozása példátlan merészséggel fordítja ki sarkaiból a shakespeare-i dramaturgiát, hogy ezzel a gesztussal elegánsan terelje a hangsúlyt napjaink égető aktuálpolitikai és társadalmi kérdéseire – mondhatnánk, de sajnos nem lenne teljesen igazunk. Korrekt film a Coriolanus, ám ugyanúgy az lenne minden idők legnagyobb angol szerzője, illetve az eredeti drámaszöveg 95%-os újrahasznosítása nélkül is.

Földhözragadtabb adaptációt láthatunk ezúttal, mint Buz Luhrman Rómeó + Júliája (1996), vagy Julie Taymour Titusa (1999), még annak ellenére is, hogy a film szereplői mai díszletek között és mai jelmezekben mozognak. A Coriolanus földhözragadtsága éppen itt érhető tetten: Amíg Luhrman és Taymour vizuális szemszögből különböző korok és kultúrák összemosásával teszik időtlenné és többértelművé saját filmjeiket, addig Fiennes kevésbé „posztmodernizál”, inkább „csak” aktualizál helyette. A csatatér legjobban az iraki fronthoz hasonlít, gépfegyverekkel, golyóálló mellényekkel, teljes harci szerelésekkel. Tiszta és egyszerű módja ez annak, hogy a rendező a római kori és a modern háborús helyzetek között párhuzamot vonjon, és saját elmondása szerint ez is volt a fő célja a filmmel. (ásítás)

Hasonlóan Luhrman Rómeó + Júliájához, a Coriolanus is híradós közvetítéssel kezdődik, de a római jelenetek között nagyon sok helyen látható a háttérben TV közvetítés a frontról. Szinte minden második jelenetben föltűnik egy képrögzítő eszköz, kamera vagy mobiltelefon. Ezekkel az eszközökkel azt is igazolja Fiennes, hogy hiába jelentek meg új médiumok az utóbbi pár száz évben, a nemzetek közötti politikai és egyéb feszültségek mit sem változtak. (hosszabb ásítás)

Hozzá kell tennünk, hogy Fiennes, aki korunk egyik legnagyobb színészegyénisége, joggal lehet időnként hiú egy kicsit: a londoni Almeida színházban 2000-ben játszotta el először a Rómát a volszkok ellen győzelemre vezető hadvezért. A karakter ellentmondásossága (egyszerre vágyik a hatalomra és kívánja hűen szolgálni hazáját) egy olyan színészzseni megformálásában, mint Fiennes, igazi kinccsé válhat. És valóban, a Coriolanust a kiemelkedő alakítások viszik a hátán, a címszereplő mellett legerősebb jellemként Volumnia (Vanessa Redgrave) említendő. Fiennes jól felismerte az anya-fiú  kapcsolat fontosságát a cselekményben. Jól látszik, hogy a hadvezérnek már gyermekkorától kezdve nagyon komoly megfelelési vágya volt édesanyja felé. A Róma ellen fordult vad és egyszerű elvekkel rendelkező Coriolanust is csak Volumnia tudja jobb belátásra téríteni és ezzel megakadályozni azt, hogy az egész város a tűz martalékává váljon. A csúcspont tehát a helyén van.

Érdekes darab Fiennes első mozija, ám sajnos sem a színészek becsületes játéka (még a maszkulin Gerard Butler is kifejezetten ügyes), sem a korreflexió nem elég egyedi ahhoz, hogy a Shakespeare örökérvényű (eddigi leghosszabb ásítás) drámájából készült filmre sokáig emlékezzünk.

Amerika kapitány trailer (2011)

Mondhatni, hozza a kötelezőt, a megérzésem, hogy közepesnél nem lesz rosszabb, de semmi extra.

Battle: Los Angeles trailer (2011)

Íme, az év egyik legjobb trailere:

Évzáró 2009 - A legjobbak

Habár pár nap még hátravan az évből (néhány film is vár még a lejátszóban), következzenek most a 2009-es év legjobb filmjei a Nem Csak Mozis Blog szerint. (A külföldi "straight to DVD" megjelenéseket is ide számítva.) A magyar cím jútúb linket, az angol pedig imdb profilt rejt.

A bombaszakértő (The hurt locker)
Megrendítően hiteles dráma arról a - már a Szarvasvadász által is körüljárt - jelenségről, hogy a katona mindig is katona marad, soha nem tud visszatérni a régi kerékvágásba. A film legerősebb jelenetében a sivatag közepén órák óta várakozó kiszáradt szájú mesterlövészek zacskós gyümölcslevet bontogatnak, fél szemüket az ellenségen tartva. Nem történik semmi, mégis szinte tapintható a feszültség. Mindez egy női rendezőtől, akinek a Holtpontot is köszönhetjük.

Ki nevet a végén? (Funny People)
Apatow új filmje humorban és tabudöntögetésben is visszafogottabb, ez pedig kifejezetten jót tesz neki. Úgy enged betekintést a stand up comedy világába, ahogy eddig csak nagyon kevesen. A cselekményben rejlő tragikumot pedig nem nyálasan tolakodva nyomja a képünkbe, hanem a legfinomabb iróniával szervírozza.

Avatar (Avatar)
Cameron jött, nagyot mondott, és - az eddigi kimagasló bevételi mutatók szerint - győzött. Megint. Az Avatar tényleg lehetne sokkal jobb film is, amit nagyon sajnálunk, de a közepes forgatókönyv ellenére is csípőből hozza azt az élményt, amit egy monumentális kalandfilmtől 2009-ben elvárhatunk. Technikai mérföldkő, a technika pedig szerves része a filmnek. Lumiére-ék is technikai mérföldköveket fektettek, nem azonnal kimagasló műalkotásban gondolkodtak. Talán a következő felvonás meghozza az osztatlan kritikai sikert is, ahogy anno a Terminátornál?

Fel! (Up)
A Pixar sem tud hibázni. A vén Carl Fredricksen és az esetlen Russell léggömbös kalandját (is) átjárja az emberség. Ráadásul az Up-pal egy olyan fontos kérdésre is megfelelő érzékenységgel terelődik hangsúly, mint az elmúlás. Ahogy ez lenni szokott, a nyikorgó olvasólámpás cég filmje köröket ver a többi idén megjelent animációra.

District 9 (District 9)
Neill Blomkamp elsőfilmes rendező (nem egyetlenként szerepel a listán) vagány fickó, akciófilmet faragott egy aktuálpolitikai helyzettel kacérkodó történetből. Amiért helye van a listán, az a remek egyensúly. A jó sci-fi mindig is az aktuális problémákra reflektál (Asimov és a többiek), esetünkben pedig a remek látvány és az izgalmas körítés sem rombolja le, nem teszi másodlagossá az alkotás morális értékeit.

Star Trek (Star Trek)
J.J. Abrams nem kerített fenenagy felhajtást a mítosz újraélesztése köré, egyszerűen forgatott egy minden eddiginél pörgősebb és dögösebb Star Trek filmet. Hasonlóan izgalmas és az eredetivel merészen szembeforduló rebootról csak őfelsége kedvenc titkosügynökének kiszőkítése kapcsán beszélhettünk mostanában (A Batmant azért nem említem, mert abból a Tim Burton féle is eléggé odavágott).

Hold (Moon)
Duncan Jones (ő a lista másik elsőfilmes rendezője) mélyen meghajol a sci-fi nagyjai előtt. Dolgozatán nehéz hibát találni. A Hold páratlanul klausztrofób hangulatáért az apró részletekig kiagyalt makettek és Sam Rockwell sziporkázása egyaránt felel. Sőt, sikerül új kontextusba helyeznie már korábban is látott epikus jeleneteket, képeket (Ürodüsszeia ezerrel).

Gyakran ismételt kérdések az időutazásról (Frequently Asked Questions About Time Travel)
A gyér költségvetést, a viszonylag ismeretlen színészeket és tolakodóan hosszú címet látva nem is sejthettük, hogy Gareth Carrivick filmjében üdvözölhetjük majd az év legjobb komédiáját! Sci-fi rajongók előnyben (a toalettbéli Vissza a jövőbe utaláson majd' elcsöppentem), de az is biztos, hogy ennyire szerethető figurákat Simon Pegg és Nick Frost kalandozásai óta nem kaptunk az angol filmgyártástól.

A Nyár napjai ((500) Days of Summer)
Nem csak álmodozó lelkű srácoknak, de elsősorban mégiscsak nekik kötelező ez a fantasztikus film. Könnyedén és őszintén beszél szerelemről, kapcsolatokról. Csak akkor válik mézesmázossá, amikor az a valósággal összefér, néhol pedig kifejezetten szívszorongató. Nehéz döntésekről és nehéz emberekről van itt szó. A kor emberéről. Mindezt kiváló ringató-táncoltató-szerelmetesen szép zenei körítéssel. Az egyik legjobb romantikus komédia, amit valaha láttam.

Becstelen Brigantyk (Inglorious Basterds)
Tarantino "mesterműve" végre nem csupán a zsánerek világából építkezik. Minden eddiginél feszültebb dialógusok, véresebb leszámolások és pofátlanabb poénok jellemzik. Érett film, mely kiemelt helyre kerül az életműben. Pontszámban valahová félúton helyezném a Kutyaszorítóban és a Ponyvaregény közé. Ez úgy 9.5-et jelent. Oscart Christoph Waltz-nak!

Ezen a linken (meg az oldalsávból is) elérhető a 2009-es filmes naplóm. Heláj!

Becstelen Brigantyk (2009)

A pénztárhoz közeledve széles vigyorú ismerősökbe botlottunk. Ők már délután látták és – bár egyetlen véleménymorzsát sem hagytak kimorzsolni magukból – mosolyuk mégis árulkodó volt. Újra nagyot dobbantott Tarantino? Idézgetünk majd úgy a Brigantykból, ahogy a Ponyvaregényből? Lesznek itt is pofánlőtt Marvinok, precíz Mr. Wolfok és kihívó Mia Wallace-ok, vagy megint véres humorú műfajparódiát kapunk? A moziból kijövet sokkal nehezebb volt megválaszolni ezeket a kérdéseket, mint gondoltam. „Igen” vagy „nem” helyett a „talán” volt döntő többségben, de ez semekkora árnyékot nem vetett arra a tényre, hogy a Becstelen Brigantyk két és fél óra első osztályú szórakozás, és a rendező életművében kiemelt helyet fog elfoglalni.Bitangerős nyitójelenet vezeti fel a filmet. Náci osztag közelít a távolban, a francia munkásember vízért küldi lányait, majd lassan arcot mos. Közben Für Elise-sel keveredett Morricone erősíti a spagettiwestern hangulatot. Hamarosan megjelenik Christoph Waltz, lassan méltóságteljesen sétál a francia mellé, de már ez a néhány lépés akkora nyugtalanságot, félelemmel vegyes érdeklődést csal ki a nézőből, hogy majdnem elcsöppen a nyála. Nem vitás, hogy a náci ezredest játszó Waltz a film legmeghatározóbb karaktere, alakítására minden habozás nélkül ráillik a zseniális jelző. Valahányszor feltűnik (és szerencsére bőven kijut neki a játékidőből) kéjesen élvezzük a szemében csillogó őrületet, mérnöki pontosságú gesztusait, és elképedünk a tömeggyilkosból kicsattanó amerika-rajongó kisfiún, aki benne lakozik. Körülötte forog a sztori és Shosanna Dreyfus, a női főszereplő bosszúterve is főleg felé irányul majd. Shosanna szerepében Mélanie Laurent igazán elbűvölő, de nem tagadhatja, hogy valójában Uma Thurman nyomdokain halad, nem mintha ez egy kicsit is zavaró lenne. Aztán persze (nem mellékesen) ott van Brad Pitt, a náci gyilkosok vezére, az amerikai Aldo Raine hadnagy, akinek ereiben állítólag apacs vér csordogál, kis csapatával skalpolnak is rendesen. Pitt ripacskodása talán Johnny Depp Karib tenger kalózaiban nyújtott alakításához mérhető, de ahogy Depp esetében, úgy nála sem róható fel ez negatívumként, ebben a filmben minél furcsábban kezel valaki egy helyzetet, annál jobban szeretjük. És felsorolhatnám a teljes szereplőgárdát, vége-hossza nincs a letaglózó villanásoknak mind az amerikai, mind az európai színészek részéről. (A színházban Arturo Ui-ként is föltűnt Martin Wuttke mint Hitler annyira telitalálat, hogy nem bírom ki, hogy ide ne biggyesszem a nevét.) Külön nagy élmény, hogy többnyire mindenki a saját nyelvén szólal meg, hallhatunk hát remek Tarantino-féle „nagyfenék-kerítést” francia, német és angol nyelven, a brigantik pedig egy jelenet erejéig az olasszal is megpróbálkoznak.A film nagyon szemtelen. A Kill Bill-lel bejáratott spagettiwesternbe ágyazott bosszúdráma teljesen lazán csap át vígjátékba, hogy a következő percekben olyan brutalitást tárjon a szemünk elé, amit a Death Proofban tapasztaltunk. A feszültség bármelyik pillanatban a tetőfokára hághat, egy kivégzés lehet drámai és megrendítő, vagy épp ellenkezőleg: szándékosan röhejes. Bár az időrendet nem borogatja úgy Tarantino, mint korábbi filmjeinél, a szövevényes cselekményszálak ugyanazzal a sorsszerűséggel találkoznak, mint a korábbi alkotásaiban. Tarantinot a történelmi hitelesség sem zavarja különösebben, sőt, ebben a tekintetben egyenesen pofátlannak nevezhetjük (legnagyobb örömünkre, mert ennyivel is több náci skalp hullik a jó francia földre).Hosszan elemezhetnénk, miben más, miben új, hogy melyik jelenet honnan van ellopva, hogy miért sokkal kevesebb a zene, mint általában, hogy valóban tökéletesen fölépített-e a mű dramaturgiája, ezt azonban úgyis megteszik majd mások. Mi inkább fejet hajtunk a 90-es évek legnagyobb hatású rendezője előtt, hogy egy ennyire érett, átgondolt, mégis dögös és szemtelen filmremekkel örvendeztetett meg minket. Az Inglorious Basterds meggyőződésem szerint ugyanakkora hatást tud kiváltani a háborús filmek rajongóiban, mint az elvakult Tarantino hívők körében, teszi mindezt látványos csatajelenetek, patriotista himnuszzengés és mászolygás nélkül, páratlan szellemességgel az idegeinken cimbalmozva.

The Hurt Locker (2009)

Annyira hiteles volt, annyi erős pillanatot hozott, hogy néha nekem is kiszáradt a szám, nem csak a fedezékben várakozó amerikai katonáknak. Dokumentumfilm-szerű, gyomorszorító, bizsergető, kötelező.

Terminator Salvation (2009)

Azt azért érdemes tudni, hogy ha 91-ben nem készül el a Terminátor 2, az első rész sem tündökölne mai fényében, egy lenne a 80-as évek egész jól sikerült, de nem kiemelkedő sci-fijeinek. Csak hát Cameron addig nem tudott a seggén maradni, amíg el nem készítette minden idők egyik legfaszább akciófilmjét, a Judgement Day-t. A Jonathan Mostow-féle folytatásnak 2003-ban nem is volt más dolga, mint meglovagolni az előző rész bitang nagy sikerét. Mérsékelten sikerült.Aztán jött gagyi referenciákkal, ám annál nagyobb lelkesedéssel McG, aki a legenda méltó továbbgondolását ígérte. Miután fél Hollywood földbe döngölte a negyedik terminátor mozit, ráadásul bukott a kasszáknál is, nem hittem volna, hogy elégedett félmosollyal hagyom el a vetítőtermet, no meg persze azzal a költői kérdéssel, hogy „Ezért kellett úgy kiakadni, Chris?”. Chris azért akadt ki, mert úgy érezte, egy világító zavarja az alakítása kiteljesedését. Csak azt nem értem, elolvasva a forgatókönyvet, miért remélte, hogy a film drámai vonala nem lesz menthetetlenül röhejes. Ami a Salvation-ben jó, az az akció, ja, meg Arnold Schwarzenegger arcának (CGI!) csöppnyi cameo-ja.

Rögtön a nyitójelenetben megkaptam azt a világégés utáni háborús jelenetet, amire évek óta vártam. Az mexikói rádióteleszkópok között zúznak a gépek az emberek ellen, és a díszletek, a színek, a hangok kegyetlenül eltaláltak. John Connor is megfelelően kemény, apró körömtapssal jutalmaztam a rendező egysnittes „fölszállok a helikopterrel, atomvillanás jobbról, lezuhanok a helikopterrel, kiszállok a helikopterből” megoldását. Hol itt a baj? Kérdeztem magamban... Ja persze... Ez ettől még nem terminátor mozi. De a továbbiakban is csak nagyon óvatosan lehet annak nevezni. Inkább egy friss CGI mustra, mely jól jelzi, hogy mára valóban csak a fantázia szab határt az akciónak. Ha valaki nem vár „megváltást” a filmtől, ebben egész kényelmesen eldagonyázhat.Amin mindenkinél elhasalt McG filmje, az a rosszul megírt befejezés, amit sok rossz előjel, kisebb-nagyobb szörnyszülött dialógusok már korábban készítenek elő: „Én nem vagyok jó...”, „Nyugodj meg, jó vagy.” Habár látszik, hogy sokat agyaltak a sztorin, belebuktak a vállalásukba. Az ellenállás vezetőjének nem lehet olyan ócska közhelyet a szájába adni (hülye nézőket biztosító narráció közben), hogy „Az emberi szív különböztet meg minket a gépektől." És ezt még megfejelni azzal a didaktikus húzással, hogy pár perccel később lezajlik egy szívműtét (rakd össze alapon) több, mint ciki.Nem várok folytatást, ebben a formában nem vagyok kíváncsi rá, még akkor sem, ha számos vérző sebe ellenére jól szórakoztam a Terminator Salvation-ön. Christian Bale és Sam Worthington jelenléte egyaránt meggyőző, csakúgy, mint szabványosan 1,4 mm-esre nőtt borostájuk. Egyszer kellett megszorítanom a kólás dobozomat a film alatt, ez pedig Bale hadakozása a híres-neves T-800-al. Ezt a jelenetet is inkább tartották életben a régi emlékek, mint a friss kreatív energiák.

Egyetlen dolgunk van.

Ölni a nácikat.

A csíkos pizsamás fiú (2008)

Egy picit szigorúnak tartom a kritikákat a filmről, amik azt mondják „felületes történelemóra” és hogy olyan, mintha a „jobb” holokauszt filmekből kiszednénk a szentimentális jeleneteket és egymás mögé raknánk őket. Egyrészt a történelmi hátteret egyáltalán nem érzem fő sodornak, másrészt meg a film nem esik szentimentális túlzásokba, éppen az elfogadható szinten marad. Tény, hogy gyerekszemmel más szférába helyeződnek a haláltábor borzalmai de ettől még nem csap át ömlengésbe a sztori (ahogy Az élet szép esetében sem történt). A színészi játékra, a rendezésre és az egész filmre azt lehet mondani korrekt munka.John Boyne regényének adaptációjában egy SS tiszt nyolcéves kisfia összebarátkozik egy zsidó fiúval a házhoz közeli koncentrációs tábor kerítésén keresztül. A gazdag, elit srác és az éhező, rabruhás fiú barátkozása (olcsó eszközökkel vagy sem) a film legerősebb jelenete. A zseni gyermekszínészeken már meg sem lepődönk, a felnőttek (köztük jó néhány magyar név) háttérbe szorulnak játékuk mellett, ahogyan azt a dramaturgia is diktálja. Lehetőségként az is benne van a filmben, hogy az első „holokauszt gyermekfilm” lehessen. Talán így lett volna a legérdekesebb, de mégsem ezt az utat választja, inkább a Sorstalanság és Az élet szép nyomdokain halad. Az elektromos kerítés tehát nem változhat lepkehálóvá, a borzalmak nem kerülnek új megvilágításba, ennek köszönhetően pedig A csíkos pizsamás fiú felejthető darab lesz.Nekünk minden esetre nem lehet panaszunk, hiszen hazánk nemcsak a forgatási helyszíneknek adott otthont, hanem a stáblistát is nagyon sok névvel gazdagította. Reméljük, hogy a jövőben minél több színvonalas produkcióban tud közreműködni Etyekwood.

The Mutant Chronicles (2008)

Vigyázat, ez a film nagyon tud fájni! De csak azoknak, akik nem csípik a sztoriban vérszegény, akcióban viszont vérbő mozikat. A gore faktor már-már kiakad, miközben hangosan röhögünk az idiótábbnál idiótább beszólásokon. A grindhouse műfaj újra virágozni kezd? Visszatérnek még azokat a hősök, akik nem kérdeznek, csak nyiszálnak? A The Mutant Chronicles fölvillantja a reményt. A többiek részéről, - akik eddig sem szerették ha egy film fölvállaltan hülyére vesz mindent és mindenkit - erős utálkozás várható.

2700valahányban járunk és a hatalmak állandó háborúskodása fölébreszt egy többezer éve föld alatt pihenő gépet, ami mutánssá változtatja az embereket. A hanyatló emberiség sorsa néhány olyan tökös (akadnak hölgyek is, de mindegy, értitek) katonán múlik, akiknek nincs már veszteni valójuk, de főleg agyban nincs! :D

Leszögezném, hogy nem egy jelentős alkotásról van szó, mégis kaphat legalább kettő nagy pirospontot. Az egyiket a (egyébként nagyon komor) látványért osztom ki neki. Van itt minden gőzűrhajótól (!) kezdve középkori kardokig, náci tiszttől kezdve kamikáze veteránig (nem hinném, hogy valaha volt olyan, de jól hangzik, ha-ha). De tényleg, a nyitójelenet mintha csak a Kelly hőseinek kifigurázása lenne, mindenki tojik rá, hogy 800 évvel vagyunk a második világháború után, a díszletek és a jelmezek leginkább erre a korra rímelnek. És jól festenek, különös apokaliptikus hangulatuk van. A másik pirospont a rendezőnek jár, mert szereplőit sikerül végig úgy mozgatnia, hogy a blődli szituációk nem erőltetettnek tűnnek, hanem inkább viccesnek.

Ennek ellenére nem vált világot a mozi, sőt teljesen felejthető. Sem Ron Perlman-re, sem John Malkovich-ra nem a mutánsos filmjük miatt fogunk emlékezni. Thomas "Nem Nézek a Kamerába" Jane viszont szerintem jobb itt, mint a botrányosan gyenge Ködben volt. Színészkedni azért még mindig nem tud.