2008. február 29., péntek

Macskafogó 2

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy sikerült két héten belül mind az első, mind a második részt viszonylag nagyméretű vásznon, viszonylag nagyszámú közönséggel együtt végignéznem. Nevettünk, sokat. Abban reménykedem, nem válok nyilvános kövezés áldozatává a következő rövid vélemény kapcsán.
Először is, személyes (és belátom kissé talán vaskalapos) nézetem szerint a Macskafogó annyira fölmagasztosult sokak szemében az évek során, hogy kicsit sem képesek elvonatkoztatni tőle, így előállt náluk a „semmi sem jó” helyzet. Be kell vallanom, nekem sosem volt kedvenc rajzfilmem, és mondvacsináltnak éreztem a nagy-nagy rajongást az első rész iránt. Félreértés ne essék, szerettem a humorát, szerettem a befejezését, meg a karaktereit, csak azt nem értettem, miért emelkedett ekkora kultstátuszba, miközben a nagyszerűen megrajzolt és nem kevésbé élvezetes Ludas Matyi és Szaffi sokaknál feledésbe merült. Meg volt nekünk egy Hófehérünk is, amin úgy emlékszem legalább akkorákat nevettem, mint a Macskafogón.Az új Macskafogó kapcsán pedig nem értem a fanyalgást. Először is, mert méltó folytatásnak tartom, másodszor pedig ha izzadósan, ha nem, igenis igyekszik valamilyen szinten friss és újszerű lenni. Nem értem a fanyalgást, mert a Macskafogó I. poénjai pont ennyire voltak fárasztóak (és persze szerethetőek) a történet pont ennyire volt elnagyolt és bárgyú. Tehát pont azok az érvek, amiket legtöbbször hoznak föl ellene, bűzlenek kissé. Azt képzelem objektívebben is meg tudom ítélni miről van szó. Tehát akkor először következzenek a negatívumok, aztán a pozitívumok...A Macskafogó kettőben nincs egyetlen dal sem, amit a szereplők prezentálnának, és ezt sajnálhatjuk, a végefőcím dal pedig kifejezetten gányra sikeredett.
Ötletek akadnak, de a hiányuk is megmutakozik, például a forgatókönyv kínos butaságain, és a kifejezetten gáz lezáráson keresztül.
Annyiban eltértek az eredeti koncepciótól, hogy néhány jelenetben használnak számítógépes animációt, ez elüt a rajzolt világtól, de embere válogatja, hogy utálja-e.
Aki sok Grabowsky parádét, Safranek és Lusta Dick-féle idétlenekedést várt, annak kielégítetlenek maradnak a vágyai, a sztori tényleg az újakra koncentrál.
A poénok legtöbbször igencsak fejfogós „nem hiszem el” félék,
és most rájöttem, hogy a legtöbb érv ellene, vagy mellette össze-vissza forgatható, így felesleges szétválasztani őket.Akármennyire is bárgyúak a poénok, le kell szögezni, hogy sok van belőlük, akad köztük ami csak két embernek tetszik, van amin az egész közönség egyszerre mosolyodik el, de tele van velük a film. Nem igaz az sem, hogy az új szereplők méltatlanok a régiekhez, állják a sarat, és akkor a legjobbak, ha a régiekkel együtt vannak jelenetben.
Ami felháborodásra ad okot, de szerintem érhető, hogy ők már inkább 21. századi figurák, akik látták a Shreket, meg a Gyűrűk urát, meg a Sin Cityt és tudják, hogy mennyire népszerűek manapság a kikacsintások, ez szinte már elvárás. A történet lezárása eléggé elhamarkodott, de visszagondolva az előző részre nem kirívó a különbség. Az tény, hogy ez a film már diplomatikusabb megoldást választ, amolyan Mátrix 3-féle „Legyen béke” finálét láthatunk (biztos, hogy ne sérüljenek a személyiségjogok :)).
Mindenképpen nagy előny, hogy az alkotóstáb nagy része megegyezik, így a látvány is méltó az első részhez, néhány kép pedig kifejezetten emlékezetes volt.
Összességében úgy érzem, hogy egy magyar ember számára simán lemossa a Macskafogó II. az utóbbi évek legtöbb CGI animációs csodáját. Lehetett volna sokkal jobb, de sokkal rosszabb is. Én azt mondom ismerve a készülő Kis Vuk körüli botrányszagú eseményeket (már egy éve csúszik a bemutató időpontja, és még mindig nem tudni róla gyakorlatilag semmit) meg azt a pár képet, amit vonakodva hajlandóak megmutatni belőle, vallásos érzelműek összetehetik a kezüket, hogy Ternovszkyéknak sikerült egy ennyire épkézláb rajzfilmmel előbújniuk.

2008. február 23., szombat

Hipervándor

Figyelj, itt van ez az új film, tudod a Hayden Christensen van benne, az Anakin Skywalker. Na arról szól, hogy ezek a srácok fogják magukat, azt oda ugornak a térben, ahová akarnak, és hallod apám, ugrasztják a kamiont is, meg a fél emeletet a házból magukkal együtt, és van nekik mercédeszük, meg jó sok lé, és a Szfinx tetején is szoktak napozni. Megnéztem öregem, egyet mondok, ez az igazi kúlság.Kb. hasonló véleményekről árulkodnak a Jumper magas nézettségi mutatói. És ha így látják, az még nem is olyan rossz eset, ettől kicsivel is többet látni ebbe a filmbe már nagyon gáz lenne. Erre a térugrós alapötletre épít az egész, és a rendkívül kreatív alkotócsoport egy 13 éves tini fejével böcsülettel végig is gondolja, mi lenne, ha. Mi lenne? Kúlság lenne baszod, ezerrel. Semmi több. Lenne még egy gonosz, mondjuk Samuel L. Jackson, aki csaknem elmosolyodik szerepe közben, mintha azt mondaná: "Gyerekek, hogy én mér mentem bele ebbe..."A Jumper annyira harmatgyenge, hogy még a tizenéves célközönségnek sem ajánlom a megtekintését. Tuti, hogy őket is bosszantaná az együgyűsége... Megint csak azt tudom mondani, ITT a trailer, nézzétek meg, ez csak két perc, kevesebb szenvedés, és még szórakoztató is. Természetesen minden poén benne van.

A lánc (2006)

Mindenek előtt szerintem érdemes a film hivatalos plakátjára vetnünk egy pillantást. Na ha mindenki jól megnézte, akkor most elárulom, hogy a Black Snake Moan egy igazi fílgúd mozi, néha már-már az volt az érzésem közben, hogy családi film. Dacára annak, hogy Christina Ricci körülbelül 5 faszival létesít szexuális kapcsolatot a játékidő alatt, dacára annak, hogy csúnyán összeverik, és dacára annak, hogy az öreg bluesénekes napokig a radiátorhoz láncolva tartja őt a házában. Kifejezetten jó érzéseket kelt. Hülyén hangzik, szokatlan párosítása ez a stílusoknak, de bejön. (itt jegyzem meg, Christina Ricci is kurvára bejön kb. röhögjetek ki, de az Adams Family 2 óta)Szóval itt van ez a szexmániás, kivárosi hölgy Rae, és hát a sors úgy hozza, hogy a kedvese (Justin Timberlake) bevonul a seregbe. A kiscsaj egész jól bírja megcsalás nélkül, kb. két óráig. A kiégett blues zenészt, Lazaroust (Samuel L. Jacksnon) meg eközben elhagyja a felesége, mert nem szereti többé. Szerinte Isten akarata, hogy ő és Rae egymásra akadnak, és ez a furcsa páros szépen elkezdni megváltoztatni egymást.
Amikor a harmadik szexjelenetet látod 10 percen belül, vagy amikor az egyik betépett srác gondolkodás nélkül veri szét Rae arcát, még nem gondolod, mi lesz az egész vége. Ez a film nagy erénye. Nem kertel, megmutatja a bűnt élesben, nagy totálban (mondjam azt, hogy hátulról?:)), de közben igenis láttatja az esélyt a változásra, nem torkollik öncélúságba az erőszak megjelenítése közben, csupán a hitelesség a célja. És megint csak előjön a humorérzék kérdése, ha nyitott vagy, nagyokat röhöghetsz. A film egyik legpoénosabb epizódocskája, amikor Rae ráveti magát egy 14 éves srácra. Villámgyors vágás, póló le, ajtó be, kint maradtunk, de majdhogynem könnyesre röhögött szemekkel.Akinek mindez kevés, az láthatja a nagyszerű Samuel L. Jacksont jófajta blues dalokat játszani egyszál gitáron és bandában is! Ajánlom mindenkinek! És ez a lány...

Hervadó virágok (2005)

Jim Jarmuschnak hülye frizurája van. Jarmusch szeret szürreális elemekkel hatni ránk. A Kávé és cigaretta (itt a saját kritikám) kicsit álművészfilm, szerintem a tenyerét dörzsölve figyelte Jarmusch, miként emelik egyes kritikusok a mennybe, mások meg döngölik a föld alá. Vicces, aranyos szkeccsfilm, mindenki akkora jelentőséget tulajdonít neki, amekkorát akar. A Hervadó virágok nem ilyen. Jarmusch talán legjobb filmje, legalábbis méltó az Éjszaka a Földön-höz. Az a zseniális ebben a moziban, hogy úgy szól az emlékezésről, úgy forog a néző, és a szereplők minden gondolata a múlt körül, hogy közben egyetlen visszaemlékezést sem látunk, sőt semmilyen adat nem áll rendelkezésre a múltról. Nekünk elég csak a népes és neves színészgárda apró gesztusait figyelnünk. A (megintcsak) szkeccs-szerű találkozások minden pillanatából árad a múlt. Nem a színészek múltja, nem a szereplők múltja, hanem a néző privát múltja, pontosanbban az a múlt, amit mi kreálunk meg a szereplőknek. Nagyszerű fogás! Úgy közeledik a szívünkhöz minden karakter (de komolyan, egészen közel), hogy gyakorlatilag nem hangzik el semmi érdemleges.
Don Jhonston (Bill Murray) furcsa rózsaszín levelet kap, miszerint 19 évvel ezelőtt fiú gyermeke született. Sherlock holmes mániás szomszédja noszogatására elindul felkutatni akkori kedveseit, hisz a Don Juan csengésű nevéhez méltóan, jó pár akadt belőlük élete során. Színészi helyzetgyakorlatok peregnek a szemünk előtt, bőségesen elég, hogy ismerjük az alapszituációt, innentől kezdve a színészek dolga minden. És jól teljesítenek.

A nők gyönyörűek. Ez a kissé együgyű mondat jutott eszembe a Broken Flowers kapcsán. Minden nő gyönyörű a filmben, legyen az 18 vagy 48 éves. Bill Murrayt meg természetesen nem lehet nem imádni. És az egész filmmel ez a helyzet. Aprócska operatőri játékkal zárul a mozi, miután Don sokadszorra hiszi el, hogy a fiával találkozott. Pici spoiler... A kamera kétszer körbefordul, meglátjuk a teljes külteret, ahol a modern idők Don Juanja tökegyedül, magára hagyva álldogál, 21. századi fapofával. A kamera megáll az arcán pár másodpercig, aztán végefőcím... Nyitva maradt a szám.

2008. február 22., péntek

Sweeny Todd

A magyarországi Tim Burton rajongóknak sem kell tovább várni, végre megérkezett a rendezőzseni legújabb, véres, sötét sikátoros, antihős antihősének az antihősét prezentáló jósága. Burton ismét balzsamozza a kis elménket páratlan beállításaival, és groteszknél is groteszkebb agyszüleményeivel. Ezt így leírni túlzásnak hangozhat, főleg annak tükrében, hogy a percenként elnyisszantott nyakak száma meglehetősen magas. Másfajta balzsam ez, mint a Nagy hal esetében. Mert az a film mégiscsak jobban megfelel a régi-régi dogmának, és ha nem is rágta kockánként a szánkba, azért ott mégiscsak voltak jók és rosszak. Hát itt aztán nincsenek. A szereplők jelleme legalább annyira sötét és sejtelmes, mint az állandóan és kötelező jelleggel nyirkos londoni utcák. Burton ismét nagyon Burtonos filmet készített, már-már kíváncsivá tett, tud-e másmilyet is. Aztán rájöttem, hogy fölösleges, ez úgy jó, ahogy van.Nem kevésszer dalra is fakadnak a színészek, a mindig ügyes Johnny Depp dögösen tolja, Helena Bonham Carter szintén, mellesleg hullafehérre maszkírozva is egy tündérkirálylány. Köszönhetően a rengeteg éneknek (állítólag) a musicalhez nagyon is hű alakítás született, de ha butaság, ha nem, le merem fogadni, hogy a film jókora többlettartalommal ruházta fel. (Merítve eddigi musicales élményeimből.) A film merész (nesze neked Hollywood, csatakokban ömlik a vér), hozza a kötelező fekete humort, és és és... Burton rajongóknak kötelező. De csak nekik. Mert aki nem képes értékelni ezt a sajátos filmvilágot, akinek humora sehogy sem tud a halál felé nyitni, akinél a királylánynak föltétlenül kell egy királyfi, aki naívan szeret filmet nézni, az akár még utálhatja is. Ez a fajta hozzáállás persze éppúgy se nem jó, se nem rossz, ahogy a Sweeny Todd karakterei.Rajongóknak remek szórakozás, érdeklődőknek emlékezetes mozi, akik meg utálták az Álmosvölgyet vagy az Ollókezű Edwardot, ezt is rühellni fogják.

2008. február 10., vasárnap

A 23-as szám

Joel Schumacher-t rendező ikonnak nevezni túlzás, de tény, hogy botlásai mellett több emlékezetes alkotás is fűződik nevéhez. A 90-es évek két Batmanjéről, (de főleg a másodikról) inkább nem mondanék semmit. Ezzel szemben az Egyenesen át képei, és Kiefer Sutherland beszólása, a „Jó nap ez a halálra” valahogy mégis megragadt. Ezen az alkotáson talán jobban tükröződik Schumacher filmes arányérzéke. Annyi biztos, hogy jó érzékkel válogat a forgatókönyvek között, elég csak a Fülkére gondolnunk.
Egy valamire való modern tömegfilm nem létezhet klisék nélkül. Tulajdonképpen az igazán népszerű és jónak mondott hollywoodi mozik ügyesen válogatott és ferdített klisék halmazából épülnek föl. Nincs ez másként a The number 23-vel sem. Egybegyúrtak egy ágyonfekvős, elvérzett nős krimit némi számmisztikával és egy grafomán „zseni” agymenésével. Az eredmény csakúgy, mint Schumacher teljes munkásságának summája, felemás. Carrey hozza a kötelezőt, többször bizonyította már, hogy képes ő drámaibb szerepekben is helytállni. Nem ripacskodik, igyekszik ügyesen kordában tartani legendás mimikáját. Mégis fura. Tulajdonképpen az egész film fura, mivel fura motívumok fura elegye kíván lenni. A regény, melyet főhősünk olvas, megelevenedik a szemünk előtt. Ez a félig-meddig kitalált történet ad alapot a rendező vizuális pincsi-pancsijára. A gyerekkor képei Tim Burton-féle álomvilágként peregnek, a gyilkosságos részek kiköpött olyanok, mint a Sin City noiros film-képregényvilága, a valóságban pedig egy egyszerű sintér egyre feszültebbé váló napjait követhetjük szemmel, füllel.A paranoia megjelenése túl direkt a filmben, valahogy nem eléggé indokolt a legtöbb szereplőnél. Sajnos mind túl könnyen pottyannak bele a 23-as szám bűvkörébe, és emiatt mi csak húzzuk a szánkat, így nehezebb befogadni ezt a bele minden vacak levest. A történet valóban kiszámíthatatlan, de az kevés. A ködösség egyáltalán nem kulcs a jó szórakozáshoz. A 23-as szám egy közepes Thriller, szórakoztató, néha jól is néz ki, de évente egy rakás hasonló színvonalú mozi jut el hozzánk. Azokat is elfelejtjük majd.

2008. február 7., csütörtök

Tideland (2005)

Bemutatom jelenlegi kedvenc színésznőmet, a 14 éves Jodelle Ferlandot. 12 éves volt, amikor a volt Pythonos Terry Gilliam kiválasztotta Jeliza-Rose szerepére a Tidelandben. Ez a film Gilliam hiszti-mozija, melyen vitathatatlanul érződik a Hollywoodban elszenvedett súlyos sérelmek (összetűzések a stúdióval a Grimm kapcsán) sajátos megtorlásának vágya.A kis Jeliza-Rose-t ugyanis olyan pokoljárásba küldi Gilliam, amit csak erős idegzetű nézőknek ajánlhatunk. Del Toro Faunjának mesevilága egyértelműen a szemkápráztató, a csodálatos felé röpítette fantáziánkat, ennél a filmnél a gyermeki mesevilág is csak a minél zavartabb, bomlottabb hangulat elérését szolgálja. A Tideland bővelkedik kitömött hullákban, félbolond és bolond karakterekben, torznál is torzabb értékrendekben és értékítéletekben. A szereplőkkel együtt számunkra is elhomályosodik a jó és a rossz fogalma, kicsusszan alólunk a racionalitás talaja, és értetlenül figyeljük a festői búzamezőben szó szerint úszkáló "szerelmespárt", Jelizát és a nála jóval idősebb értelmi fogyatékos szomszéd fiút, (Dylan Taylor). Vajon pusztán Gilliam dühének tudható be, hogy mindeközben a szobában hetek óta oszladozó apa teteme várja a kislányt szőke parókában? Nem hinném. Sokkal inkább érzem egy olyan kiáltásfélének a Tidelandet, amely a legnaturalisztikusabb, legelképesztőbb elemekkel igyekszik fölhívni a happy endhez szokott bamba pofákat, hogy itt aztán kurvára nincs minden rendben.Jeliza hol kislány nagylány szerepben (ez az, ami mindig jól áll Hollywood gyermek zsenijeinek), hol maga Alíz csodaországban. Az alakítás emlékezetes, és meg kell jegyezni, hogy felnőtt színésznőknek is komoly fejtörést okozott volna.
Nekünk pedig az a kérdés okoz komoly fejtörést, hogy öncélú alkotás-e a Tideland. Számomra nem az. Inkább egy másfél órás visszafojtott lélegzetnek mondanám, ami megmutatja a nézőknek, hogy milyen nagyszerű dolog a moziból kisétálva nagy levegőt venni.

2008. február 2., szombat

Szárnyas fejvadász (1982)

Újra megnéztem, jó rég láttam már. Nem olvastam szakirodalmakat róla, pedig kritikák egész seregét lehetne találni, én csak a magam dolgait kerestem. Kulturális keveredés, legalább olyan határozottan, mint a Star Wars-nál, ellenben a történet itt határozottan egy stílus köré szerveződik, detektív sztori jelleget ölt, kevésbé érvényesül Propp és a klasszikus mesei motívumrendszer. :) Sok-sok játékot láttam a füsttel, a fény szinte minden jelenetben furcsa szögből vetődik, neonlámpákból meg mindenféle szokatlan forrásból. Persze a füst minden rendezőnél mást jelent, itt is központi motívum, akár Sean Young cigarettájából jön, akár egy repülő járműből. Nagyon aranyosak Az ötödik elem párhuzamok, de jó néhány filmet lehetne még említeni, hiszen a Blade Runner hivatkozási pont, kötelező alapmű.
Nem is vártam volna a filmtől, hogy ekkora szerelembe esek a(z akkor) 23 éves Sean Young-gal. Nézzétek azokat a szemeket...

Nem csak mozis blog - 2011

e-mail: kasafero@gmail.com