A következő címkéjű bejegyzések mutatása: családi. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: családi. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. április 18., csütörtök

Zombitámadás Wallace és Gromit hazájában

megjelent: 2013. január 15-én a Kortárs Online-ban.

Látni kell a ParaNormant, hiszen a stop-motion ani­máció talán sosem került még ennyire közel a szá­mító­gép­pel gene­rált alko­tások­hoz. A film ugyan­akkor nehezen ajánl­ható azoknak a fel­nőttek­nek, akik csak legyin­tenek a zombi és a kísértet szavak halla­tán, a fiata­labb kor­osztály tag­jainak pedig akár rém­álmo­kat is okoz­hat ez a 3D-s kaland.

2011. május 17., kedd

Tintin előzetes (2011)

Megérkezett végre Spielberg legújabb filmjének, a Tintin-nek az előzetese, mely egy (Amerikában alig ismert!!!) belga képregényen alapszik. Tudni lehetett, hogy egy "újabb valódinak látszani akaró animáció" lesz ebből, és nekem egyelőre úgy fekszik a leányzó, hogy tényleg az lett, semmi több.

2010. december 30., csütörtök

2010 - Ez tetszett!

Az év legszebb meséje: Doctor Parnassus és a képzelet birodalma (The Imaginarium of Doctor Parnassus)
Mert Terry Gilliam bájosan elvont álomvilága nemcsak elbűvölő, de önreflexív is. Tündérmesék pedig a valóságban is a szemétdombok tetején esnek meg leggyakrabban, bárki bármit mond! :)

Az év legjobb animációs filmje: Így neveld a sárkányodat (How To Train Your Dragon)
Mert a Dreamworks stúdiónak soha nem sikerült még ennyire megható és őszinte animációs filmet készítenie.

Az év legjobb vígjátéka: Felhangolva (Get him to Greek)
Mert olyan percekig göcögtető jelenetekkel, mint a "szőrös fal dörzsölős", csak nagyon kevés komédia tud előállni. Russel Brand pedig vitathatatlanul zseniális, mint kiégő rocksztár.

Az év legjobb akciója: Ha/ver (Kick-Ass)
Mert Matthew Vaughn filmje legalább annyira társadalomkritikus, mint amennyire első osztályú agyatlan szórakozás!

Az év komolykodós akció-sci-fije: Ragadozók (Predators)
Mert Antal Nimród megcsinálta a legjobb Predator filmet az első rész óta. A karakterek szimpatikusak és kellően tökösek, a harcok pedig kifogástalanul vannak ábrázolva. Íme a jakuza harc!!! :D


Az év legjobb thrillere: Fekete Hattyú (Black Swan)
Mert Aronofsky ért hozzá a legjobban, hogy ne csak a színészt de a nézőt is megmártsa a saját maga által kreált poklokban, és újabban még a katarzis sem marad el, sőt!!!

Az év legjobb drámája: Szellemíró (The Ghost Writer)
Mert habár nehéz volt a döntés (Jó a Facebook film, a Mr. Nobody, meg a Crazy Heart is, meg még sok más), mégiscsak Polanski misztikus elemekkel átszőtt "kamaradarabja" érdemel kiemelést. Kimértsége, eleganciája, nyomasztó hangulata mellett az is nagy erénye, hogy fölépíti azt a hatást, hogy a néző folyamatosan egy kulcslyukon keresztül leskelődik, és mégsem marad le semmiről. Árnyalt kép egy korszak hanyatló arisztokráciájáról.


Az év legjobb drámája 2: Mary és Max (Mary and Max)
Mert gyurmafilm sosem volt még ennyire szívbemarkoló, és mert a történet napjainkban égető fontosságú kérdésekkel foglalkozik: kommunikációs gondok, beilleszkedés, kapcsolatok elhidegülése... Sírtam.

2009. december 29., kedd

Évzáró 2009 - A legjobbak

Habár pár nap még hátravan az évből (néhány film is vár még a lejátszóban), következzenek most a 2009-es év legjobb filmjei a Nem Csak Mozis Blog szerint. (A külföldi "straight to DVD" megjelenéseket is ide számítva.) A magyar cím jútúb linket, az angol pedig imdb profilt rejt.

A bombaszakértő (The hurt locker)
Megrendítően hiteles dráma arról a - már a Szarvasvadász által is körüljárt - jelenségről, hogy a katona mindig is katona marad, soha nem tud visszatérni a régi kerékvágásba. A film legerősebb jelenetében a sivatag közepén órák óta várakozó kiszáradt szájú mesterlövészek zacskós gyümölcslevet bontogatnak, fél szemüket az ellenségen tartva. Nem történik semmi, mégis szinte tapintható a feszültség. Mindez egy női rendezőtől, akinek a Holtpontot is köszönhetjük.

Ki nevet a végén? (Funny People)
Apatow új filmje humorban és tabudöntögetésben is visszafogottabb, ez pedig kifejezetten jót tesz neki. Úgy enged betekintést a stand up comedy világába, ahogy eddig csak nagyon kevesen. A cselekményben rejlő tragikumot pedig nem nyálasan tolakodva nyomja a képünkbe, hanem a legfinomabb iróniával szervírozza.

Avatar (Avatar)
Cameron jött, nagyot mondott, és - az eddigi kimagasló bevételi mutatók szerint - győzött. Megint. Az Avatar tényleg lehetne sokkal jobb film is, amit nagyon sajnálunk, de a közepes forgatókönyv ellenére is csípőből hozza azt az élményt, amit egy monumentális kalandfilmtől 2009-ben elvárhatunk. Technikai mérföldkő, a technika pedig szerves része a filmnek. Lumiére-ék is technikai mérföldköveket fektettek, nem azonnal kimagasló műalkotásban gondolkodtak. Talán a következő felvonás meghozza az osztatlan kritikai sikert is, ahogy anno a Terminátornál?

Fel! (Up)
A Pixar sem tud hibázni. A vén Carl Fredricksen és az esetlen Russell léggömbös kalandját (is) átjárja az emberség. Ráadásul az Up-pal egy olyan fontos kérdésre is megfelelő érzékenységgel terelődik hangsúly, mint az elmúlás. Ahogy ez lenni szokott, a nyikorgó olvasólámpás cég filmje köröket ver a többi idén megjelent animációra.

District 9 (District 9)
Neill Blomkamp elsőfilmes rendező (nem egyetlenként szerepel a listán) vagány fickó, akciófilmet faragott egy aktuálpolitikai helyzettel kacérkodó történetből. Amiért helye van a listán, az a remek egyensúly. A jó sci-fi mindig is az aktuális problémákra reflektál (Asimov és a többiek), esetünkben pedig a remek látvány és az izgalmas körítés sem rombolja le, nem teszi másodlagossá az alkotás morális értékeit.

Star Trek (Star Trek)
J.J. Abrams nem kerített fenenagy felhajtást a mítosz újraélesztése köré, egyszerűen forgatott egy minden eddiginél pörgősebb és dögösebb Star Trek filmet. Hasonlóan izgalmas és az eredetivel merészen szembeforduló rebootról csak őfelsége kedvenc titkosügynökének kiszőkítése kapcsán beszélhettünk mostanában (A Batmant azért nem említem, mert abból a Tim Burton féle is eléggé odavágott).

Hold (Moon)
Duncan Jones (ő a lista másik elsőfilmes rendezője) mélyen meghajol a sci-fi nagyjai előtt. Dolgozatán nehéz hibát találni. A Hold páratlanul klausztrofób hangulatáért az apró részletekig kiagyalt makettek és Sam Rockwell sziporkázása egyaránt felel. Sőt, sikerül új kontextusba helyeznie már korábban is látott epikus jeleneteket, képeket (Ürodüsszeia ezerrel).

Gyakran ismételt kérdések az időutazásról (Frequently Asked Questions About Time Travel)
A gyér költségvetést, a viszonylag ismeretlen színészeket és tolakodóan hosszú címet látva nem is sejthettük, hogy Gareth Carrivick filmjében üdvözölhetjük majd az év legjobb komédiáját! Sci-fi rajongók előnyben (a toalettbéli Vissza a jövőbe utaláson majd' elcsöppentem), de az is biztos, hogy ennyire szerethető figurákat Simon Pegg és Nick Frost kalandozásai óta nem kaptunk az angol filmgyártástól.

A Nyár napjai ((500) Days of Summer)
Nem csak álmodozó lelkű srácoknak, de elsősorban mégiscsak nekik kötelező ez a fantasztikus film. Könnyedén és őszintén beszél szerelemről, kapcsolatokról. Csak akkor válik mézesmázossá, amikor az a valósággal összefér, néhol pedig kifejezetten szívszorongató. Nehéz döntésekről és nehéz emberekről van itt szó. A kor emberéről. Mindezt kiváló ringató-táncoltató-szerelmetesen szép zenei körítéssel. Az egyik legjobb romantikus komédia, amit valaha láttam.

Becstelen Brigantyk (Inglorious Basterds)
Tarantino "mesterműve" végre nem csupán a zsánerek világából építkezik. Minden eddiginél feszültebb dialógusok, véresebb leszámolások és pofátlanabb poénok jellemzik. Érett film, mely kiemelt helyre kerül az életműben. Pontszámban valahová félúton helyezném a Kutyaszorítóban és a Ponyvaregény közé. Ez úgy 9.5-et jelent. Oscart Christoph Waltz-nak!

Ezen a linken (meg az oldalsávból is) elérhető a 2009-es filmes naplóm. Heláj!

2009. december 25., péntek

Ahol a vadak várnak (Where the wild things are, 2009)

A Where the wild things are című képeskönyvet 1963-ban készítette Maurice Sendak. Számos országban vált népszerűvé a kb. tízmondatos történet, de itthon csak akkor kaptuk fel a fejünket, mikor Spike Jonze filmjét úgy reklámozták: „Minden idők egyik legnépszerűbb könyvének adaptációja”. Nocsak. Lehet, hogy a kommunista rezsim nem preferálta azokat a meséket, amelyekben olyan kijelentések hangzanak el rosszgyerekek szájából, mint a „Kezdődjön a vad zűrzavar”? Hát, lehet.
Spike Jonze videoklipes múltja agyonrágott téma, de most megkerülhetetlen, hiszen új mozijában a látványra koncentrál (nem mondom, hogy másfél órás videoklip, de még ebben is lehet valami). A csillogó víz mellett hasra eső hatalmas szőrmókok hamisítatlan „indie”-élményt szállítanak, tudjuk ezt már az első trailer óta. Felnőtteknek kevésbé jó hír, hogy az alapanyaghoz hűséges adaptációt látunk. Max (Max Records, remélem látjuk még sokszor) hiperaktív és rendkívül érzékeny kisfiú, ráadásul nincsenek barátai. Rossz fát tesz a tűzre, aztán csúnyán összeveszik édesanyjával és elszökik otthonról. Csónakot talál a közeli tavon, viharba keveredik, később homokos tengerparthoz ér, ahol természetesen már várják is a Vadak, akik megválasztják őt királyukká. Eztán pedig töméntelen vadulás lesz sárgolyócsatákkal, gigabunker-építéssel, önfeledt nagyvilágba-ordításokkal és egy adag tanulsággal arról, hogy nem mindig a tombolás a legjobb út, az csak a legegyszerűbb. Ahogy már mondtam, a történet inkább az egészen kicsi korosztályt célozza meg. Jonze ott hibázik, hogy - az amúgy nagyon klassz - markáns képei és a sötétből szűrődő zajok néha kifejezetten ijesztőek, nem gyerekeknek valók.
De a behemót lények esetlen illegését nem lehet nem szeretni, gyermeki lelkük pedig nem kevésbé szívmelengető. Amellett, hogy az eredeti rajzokat vették alapul, külön öröm, hogy a cgi, amit a mimikájuknál használtak csöppet sem tolakodó, sőt megtévesztő: igazi, belülről mozgatott maszknak látszik. Amit pedig nem lehet megunni, az a Yeah yeah yeah's fronthölgy, Karen O szerezte filmzene. Én már hónapok óta hallgatom. Ezek azok a dolgok, amik miatt bőven érdemes a porontyokkal együtt végigülni a filmet. Hiszen összességében egy nagyon szép mesét látunk barátságról, szeretetről és felelősségről. Igazán kíváncsi lennék a kisebbek véleményére. :)

2009. december 20., vasárnap

Polar Expressz (2004)

Csak a két napja látott Avatar miatt nem mondom, hogy a performance capture technológiát régen kukába kellett volna dobni. (Habár Cameron válltig állítja, hogy ők azért más utat választottak és ez - legalábbis részben - igaznak látszik.)
A Polar Expresszt lehet szeretni, de a digitalizált műanyag emberfejek üveges tekinteteténél rosszabb húzást egy karácsonyi gyermekfilmben nehéz elképzelni, főleg úgy, hogy maga a háttér is számítógéppel generált.
Korábban kevés rendező tudott úgy megfogni, mint Robert Zemeckis. Szinte minden filmjéért megdöglöttem. Néha úgy érezzük, fogyóban vannak a hozzá hasolnó nagy mesélők.
Erre mit művel: Halott gyerekek karácsonyra (komolyan, ez a hatás). Na ne! Ezért semmilyen emberséges, szép történet (népszerű regényadaptáció), vagy tanulság nem tud kiengesztelni, ahogy Tom Hanks "ötletes" szerepeltetése sem! Zemeckis 2004-ben elvesztette a fejét, és ez még csak a kezdet volt, két éve is, idén is támadott a performance capture démon. Lehet, meg kellett volna várnia Cameronékat, hogy (némi juttatásért) rendes technikát kapjon a kezébe. De inkább húsvér emberekkel kellene drámát, vagy kalandfilmet forgatnia, ahogy régen. Még akkor is, ha őket nem lehet lelökni egy háromszáz méteres csúszdán, hogy aztán egy rémgiccses ajándékos-doboz hegyen landoljanak (amit sajna megint nem az afrikai gyerekek fognak megkapni).

2009. szeptember 19., szombat

Cloudy With A Chance of Meetballs trailer

Én vagyok az egyetlen az országban, aki várja a Sony fasírtos animációs filmjét? Az első visszajelzések alapján nem is lett rossz, a sztori meg régóta bizergálta a fantáziámat, hiába, ilyenek a dagi gyerekek.

2009. április 27., hétfő

Szörnyek az Űrlények ellen (2009)

Tavaly a Kung Fu Panda annyira jól sikerült, hogy úgy tűnt, a Dreamworks kezd a Pixar méltó ellenfelévé válni, de sajnos más a helyzet. A néző azt se tudja, kinek adja a történelem legidiótább karaktere díját a Szörnyek az űrlények ellen szereplői közül. Mert vicces ugyan, ha egy-két szereplő úgymond nincs képben, vagy magyarán hülye mint a tök, de hogyha elfogynak az értelmes megmozdulások és az ormótlan pixelteremtmények Sasjózska-féle ripacskodásba kezdenek, akkor már senki nem fog nevetni.
Csak a humorra mentek rá a készítők, semmi egyéb nem számított, ebbe az egyetlen vállalásukba is csúnyán belebuktak. A marketing még retró sci-fi hangulatot ígért, a végeredmény egy újabb teljesen értelmetlen maszlag lett, melynek egyetlen megmosolyogtató része szintén egy maszlag, aki ő volna:Most látom, hogy az ugyancsak pocsék Cápamese direktora követte el ezt is, persze ne gondoljuk, hogy csak ő a ludas, az egész csapatnak meg kéne végre hoznia a döntést, hogy meséket készítenek, vagy bárgyú vigyorokkal és lapos viccekkel kaszálnak rengeteg zsét, ahogy eddig is.

2009. február 5., csütörtök

Híd Therabithia földjére (2007)

Jess családja küzd a megélhetésért, a helyzetük nem túl rózsás, nem is csoda, ha a fiú saját rajzainak világába menekül amikor csak teheti. Új lány érkezik a suliba, a talpraesett és buzgó Leslie barátsága Jess álmodozásának meghosszabbítását jelenti. Nem csak ideális játszótársra talál a személyében, de valakire, aki segít elrugaszkodni a hétköznapoktól, és megtanítja, hogy álmondi nemcsak fontos, de szinte kötelező.
Csupó Gábor a mezőnyéből messze kiemelkedő filmet készített. Therabithia birodalma az erdőben játszadozó gyerekek fantáziavilága, éppolyan szemkápráztató, mint Középfölde, vagy Narnia, de akadnak nagyon fontos különbségek. Míg a legtöbb fantasy eltávolítja magától a nézőt a végkifejlet felé haladva, ahogy egyre több csodalény és helyszín tűnik föl a szemünk előtt, addig a Híd Therabithia földjére szereplőivel megtörténhet az azonosulás.A fantázia szabadon engedése, a természetfölötti fölfedezése a természetben annyira magával ragadó, hogy a gyerekekkel együtt mi is felfedezőkké válunk, és velük együtt izgulunk, vagy képedünk el egy-egy csoda láttán. Bennünk is épül a mesevilág, akárcsak a hősökben, velük együtt értjük meg a szabályait és összefüggéseit (melyek természetesen a való világhoz szorosan kapcsolódnak). A film végére felépülő hídon átsétálva katartikus hangulatban élvezzük a fantázia diadalát a világ (olykor tragikus) eseményei felett.
A számítógépes trükkök mérsékelt, okos használata, a gyerekek remek átélése és a képzelet és valóság határán lavírozó történet mind-mind emlékezetessé teszik a mozit, ami nem csak elkápráztatni tud, de meghatni is. Mindenki kipróbálhatja magán. Végig azon gondolkoztam egyébként, miért érzem, kicsit félelmetesnek az apát. Aztán csak leesett. Robert Patrick a T-1000-es folyékony terminátor szerepében anno elég mély hatással volt rám. :) Zoey Deschanel meg zizis gitározós tanárnéni és naná, hogy imádni kell!

2009. január 29., csütörtök

Igor (2008)

Olyan animáció az Igor, aminek 2008 élmezőnyében (Wall-e, Kung-Fu Panda, Volt) semmi keresnivalója, újranézni biztos nem fogom, de azért „egynek elmegy”. A Nightmare Before Christmas számos karaktere köszön vissza (egy az egyben!), és a képi világ is erre, meg a Halott menyasszonyra hasonlít. Ezt lehet tisztelgésnek, vagy pofátlan lopásnak tekinteni, de komolyan venni nem kell, hiszen a film nem tör túl magas babérokra. Az animáció néhol zavaróan gyenge, a történet pedig kínosan buta. A mellékszereplők (akárcsak a nagyoknál) kifejezetten szórakoztatóak, a halhatatlan zombinyúl (van itt valaki, aki nem imádja Steve Buscemi-t?) és a lökött „agy” kitesznek magukért. John Cusack is egész jó választásnak tűnik a főhős hangjára, de ezek a momentumok nem mentik meg az Igort a gyenge közepes jelzőtől.

2008. december 24., szerda

The Iron Giant (1999)

És te láttad-e ezt a magyarországra "Szuperhaver" (ouch) címmel érkezett Brad Bird rendezte animációs filmet? Nem? Azt javaslom sürgősen pótold be, mert a kategóriájában szinte párja nincs, izgalmas, vicces, szívszorító. Kicsiknek, nagyoknak!

2008. december 17., szerda

Télbratyó (2007)

Nem köntörfalazok. A Télapó manója meg akarja dugni Elizabeth Banks-t, mert jó nő, és szépek a mellei. A Télapót eközben keményen sújtja a gazdasági világválság, olyannyira, hogy idén feltehetőleg elmarad a karácsony. Testvérére (a film acélbetétes-bakanccsal arconrúgni való főszereplőjére) egy ponton nagyon megharagszik, ekkor vicsorogva kergeti egy hangos motorosszánnal, mert el akarja ütni. A történet tanúsága szerint, ha elvesznek a gyerekek aktái, nem kaphatnak ajándékot.
Csak egy apró árnyalatát villantottam föl az utóbbi idők egyik legpénzszagúbb, legátlátszóbb és legcikibb karácsonyi családi (!) filmjének. Elég szomorú, hogy mindehhez a marhasághoz Paul Giamatti, Rachel Weisz és Kevin Spacey asszisztálnak.

2008. november 22., szombat

Son of Rambow (2008)

Remek kis családi filmet ajánlok megtekintésre nektek, egyenesen angolföldről. A Son of Rambow képei kifinomultan, érzékenyen rögzítik egy pubertás kor előtt álló fiú zűrzavaros világának változásait. Már az első negyed óra beszippant, az apró de nagy becsben tartott ereklyék számvételezése, a telerajzolt könyvből elcsípett ábrák, a szorongások teljesen egyedi hangulatot teremtenek. Ebben persze nem kis része van a nagyszerű főszereplőnek, Bill Milnernek. Ő játssza az álomvilágban tengődő sérülékeny lelkű fiút, akit bigott édesanyja és a nyomasztó iskolai légkör egyaránt akadályoznak a kibontakozásban. Megváltozik azonban az élete, amint találkozik a suli ügyeletes gonosztevőjével, akit a nem kevésbé zseniális Will Poulter alakít. A rosszcsontnak köszönhetően ismerkedik meg főhősünk John Rambo legyőzhetetlen karakterével, és akkora energiát merít belőle, hogy majdnem szétcsattan. Na, ez azárt túlzás, ahhoz azonban éppen eleget, hogy kegyetlen akciófilmet kezdjenek forgatni amiben Rambo fia apja megmentésére indul.Nem egyszerűen komédia, de nem is dráma, mindkettő akad benne bőven. A film érzékenysége (folyton ez a szó jut eszembe, hogy érzékeny),remek rálátást enged a 80-as évek fiatalságára, nem kis iróniával kezelve őket. Ugyanakkor eredeti módon mesél barátságról, összetartásról, meg hasonlók. Szeretnivaló! Egyelőre sajnos nem jön Magyarországra...

2008. szeptember 19., péntek

Wristcutters - A Love Story (2006)

Olyan jó, hogy Amerika nem csak szuperprodukciókat, hanem független filmeket is szül nekünk. Irónia nélkül mondom. Itt van például ez a remek fílgúd mozi minimál költségvetésből, ócska trükkökkel, de annál koncepciózusabb rendezővel és nagyon szeretnivaló karakterekkel. Néha mintha a Trainspottingot nézném, aztán jön a Tuti dolog road movie atmoszférája és a cím sem akar becsapni minket, akad itt szerelem is. Cigiznek benne, meg isznak is, néha egy két „fuck” is kicsusszan, talán ezért nem kellett a nagyoknak. Mondjuk tökmindegy, hiszen a Wristcutters úgy jó, ahogy van.Egy végtelenül egyszerű technikai megoldással – a színmélység visszavétele – máris szemünk elé tárulhat az öngyilkosok világa, akik gyakorlatilag pontosan úgy „élnek”, mint mi. Megölték magukat, erre belecsöppentek egy kicsit szürkébb világba, ahol nincsenek csillagok az éjszakai égen, soha senki nem mosolyog, és néhol feketelyukak bukkanhatnak elő. Ennyi, ezen túl minden ugyanaz a shit. Zia-val szakított a barátnője, rendet rak a szobájában, majd felvágja az ereit. Kis ideig unottan teng-leng az „alvilágban” aztán rádöbben, hogy időközben kedvese is odakerült. Orosz bevándorló haverjával (aki még az életben dacból agyonrázatta magát a gitárjával) a megkeresésére indul. Nagyon kellemes filozófikus pillanatokat okoz a film, elég csak a kocsi örökké megjavíthatatlan fényszóróira, az anyósülés alatt gomolygó fekete lyukra gondolnunk.A film okos, pont megfelelő egyensúllyal lavírozik a fekete komédia, a love sztori és a mese határvonalán. Shannyn Sossamon szép és életrevaló csajt alakít (ha-ha, de jó vicc), Shea Whigham szállítja a nevetés oroszlánrészét, Patrick Fugit pedig megfelelően szimpatikus a főszerepre. Rajtuk kívül Tom Waits-t említeném, az utolsó elégedett mosolyokat ő fogja kicsalni belőlünk, meg amúgy is akarjuk a rocksztárokat filmekbe!!!

2008. szeptember 18., csütörtök

Egy asszony illata (1992)

Kezdem a negatívumokkal, legyünk túl rajtuk, mert a film magávalragadó, emlékezetes pillanatokkal teli, kihagyhatatlan dráma. Csak túl hosszú. És az utolsó negyed óra kapkodva igyekvése, hogy elvarrjanak pár fölöslegesen szétfuttatott szálat, hagy némi kesernyés ízt bennünk. A másik a zene, egyszerűen túl csillivilli, zavart a csilingelése, kicsit mintha a hetedik mennyország sorozat zenéje lett volna, vagymi.... Al Pacino egyik legjelentősebb alakításával viszont véleményem szerint semmi baj nincs, le is írnom nagybetűvel, hogy ő A Színész.Adott egy ezredes (Al Pacino), akinek egész halom kitüntetés dagasztja a mellét, ilyenformán szép példát mutathatna emberségből és tisztességből, mégis egy nihilbe burkolódzó goromba fráter, ugyanis egy (a számunkra még ismeretlen) tragédia folytán megvakult. Mellé veszik föl amolyan bébiszitterként a szegény családból származó, ösztöndíjon tengődő, mégis előkelő egyetemre járó srácot (Chris O'Donnell). Egymásrautaltságuk, sajátos kapcsolatuk remek alaphangulatot teremt. Pachino játéka egyszerre megrázó és komikus, harsány fölcsattanásai, áll-életigazságai hallatán eszünkbe sem jut leripacsozni, hiszen az első föltűnésétől kezdve imádni fogjuk. Chris O'Donnell természetesen labdába sem rúghat mellette, hisz ez a film a színészzseni sajátja, minden esetre tőle is becsületes alakítást láthatunk.Az asszonyok felé végtelen tiszteletet tápláló, (majdnem) minden más felé azonban undorral közelítő ezredes és a fiú nem ellentétes pólusai a filmnek, remekül kiegészítik egymást, nagyon okosan és bölcsen ki van találva az alá-fölérendeltségi viszony váltakozása. Sokszor például az ezredes a tinédzser, aki felnőtt felügyeletet igényel, máskor éppen fordítva, a világtalan vigyázott segíti vigyázóját.Szórakoztató kalandtúra pereg előttünk, bizsergést okozva gerinc tájékon, hogy csak néhány képet említsek egy szívszorongató „utolsó tangóval”, egy bájosan gyermeki „autósüldözéssel”, és egy határozottan megható, bár talán kicsit klisés záróképsorral. Csakhogy a filmnek itt még nincs vége, Martin Brest rendező valamiért olthatatlan vágyat érzett arra, hogy filmjét fölösleges, túlragozott mellékszállal (Simms és az egyetem) két és fél órásra nyújtsa, és bőven a kívántnál későbbre tolja a befejezést. Nagy kár. Kérek egy vágómasinát, kinyisszantanám a fölösleget.

2008. augusztus 7., csütörtök

Szeretjük a pingvineket

Mert viszonylag megbízható kis lények, nem szoktak idegeskedni, bájosan totyognak a jégen, ennélfogva viccesek, ráadásul egész életre választanak párt (Szóval legalábbis keresztény közegben mindenképpen menők). Meg hát a Madagaszkár legszórakoztatóbb figurái is ők voltak. Most azonban két másik animációs filmről lesz szó.

Happy feet - Táncoló talpak (2006)

Meglepően realisztikus látványvilággal bír a Happy feet, de nem a realisztikussága a legérdekesebb. Hanem inkább az, amit ez az életszerűség magával vonz. (Itt nem a 80-as évek popslágereit daloló pingvin Don Juanokra gondolok, mert a filmben azok is akadnak.) a helyszín az Antarktisz, az uralkodó szín pedig a fehér. Amit a fehér árnyalataiból az animátorok kihoztak, az teljesen elképesztő, de még így is az a helyzet, hogy a néző közel 2 (!) órán keresztül sötét állatokat néz fehér háttér előtt. Ennek pedig nincs túl vidám hangulata, részemről kicsit megbélyegezte a mozit. Ennek ellenére kevés negatívumot tudok elmondani a Táncoló talpakról, a látvány (az említett kis kellemetlenséggel együtt) lehengerlő, a pingvinek édesek, gyerekek soha ne adjátok fel, és ha másnak érzitek magatokat, ne próbáljatok az unalmas átlag soraiban totyogni blablabla... Pozitív finish, kivételesen az emberek (húsvér színészek) is jó fiúk a filmben. Akár Pixar mozi is lehetett volna, de ez Warner-es. A nagy nevek, csak a párbaj kedvéért: Robin Williams, Elijah Wood, Hugh Jackman és Nicole Kidman.
Surf's up! - Vigyázz, kész, szörf! (2007)

Ez pedig a Columbia Pictures legelső animációs filmje, amelyhez a Pixar munkatársait is segítségül hívták és az eredmény kifejezetten királypingvines lett (haha). Ebben az esetben nem a másság dilemmáját hanem az önmegvalósításét kell szegény főhős pingvinünknek megoldani, a közeg is más, ebben a világban emberek nincsenek, az állatok viszont pont úgy forgatnak dokumentumfilmet, mint mi. Ez adja a keretet egy Verdákos karriersztorihoz, amiben van szív és emberség, van benne poén és sok-sok szörf, tenger, napsütés, színkavalkád, de az a fesztültség, ami a Happy feet hogyismondjam „komorságából” fakad, nincs meg. Inkább van humor és kevésbé élet. Ennek ellenére legalább olyan jó szórakozás. És akkor a nevek: Shia LaBeouf, Jeff Bridges, Zooey Deschanel.
Először arra gondoltam, a Táncoló talpaknak adok több csillagot, aztán mégis úgy döntöttem, hogy döntetlen. Mert mindegyik mozi működik a maga nemében, az egyikben inkább a humor, a másikban az emberség és a kitartás dominál, úgyhogy akár egymás után is bátran ajánlom a két film megtekintését.

2008. július 29., kedd

The Forbidden Kingdom (2008)

Gondoltátok volna, hogyha összegyúrjuk a Gyűrűk urát A sárkány visszatérrel és Az utolsó akcióhőssel, akkor abból valami működő dolog tud kisülni? Én nem voltam ilyen jóhiszemű. Pedig a The Forbidden Kingdom rendkívül szórakoztató mozi, ebben a mesefilmes kategóriában utoljára a Csillagpor tetszett ennyire.Jason Tripitikas (Michael Angarano) tipikus amerikai kölyök, aki betegesen rajong a Bruce Lee filmekért, gondolhatjátok, a lányoknál annyival kevesebb sikere van, ráadásul a környék ifjú bűnözői is rászállnak. Kishíján összetöri magát, amikor lezuhan egy háztetőről, azonban nem a benzinszagú betonon ér földet, hanem egy olyan mesevilágban, ahol mit sem ér az az ember, akinek legalább egy picikét nem jó a kung-fu-ja. Innen aztán amolyan Gyűrűk urás (található vicces utalás is) utazásba kezd hősünk, gyűrű helyett egy varázserejű harci botot kell eljuttatnia a Majomkirályhoz, hogy az felszabadíthassa végre az országot.
A film látványvilága a meseszép keleti tájak szándékosan kiszínezett víziója, ami jót tesz a hollywoodi giccshez szokott szemnek is, de senki sem mondhatja, hogy ronda. Kicsit fantasys, kicsit meg kung-fu filmes, még a pár éve ünnepelt Hősre is hajaz. Viccesre és pörgősre koreografált harci jelenetekkel van telerakva, a humort szerencsére végig nem mellőzi.Akkor kezd azonban igazán érdekessé válni, amikor váratlanul azt vesszük észre, hogy a különböző kultúrákból vett adalékok remekül illeszkednek egymáshoz. Mert a hős útja tipikusan hollywoodi, az akciórészek meg teljesen keletiesek, ráadásul a főszereplőn kívül szinte az összes színész ázsiai. Amellett, hogy Michael Angarano az utóbbi évek egyik legszeretnivalóbb tinédzser álmodozója, engem meglepett, hogy Jackie Chan és Jet Li mennyire szimpatikusak voltak a szerepeikben. A párosítás tökéletesen bejött, és nem csak akkor, amikor püfölték egymást, tudtak megnyerően humorosak lenni, és a film hangulatához sokat hozzátettek.
Ráadásul Rob Minkoff, a Stuart Little kisegér rendezője magas szintű profizmussal vezényelte le a sztorit, aminek csupán megbocsájtható gyengeségei akadtak. Összességében tehát kiváló szórakozás a film, amellett, hogy a két karate-etalon összeeresztése már önmagában kellemes pillanatokat ígér. A női főszereplő (Yifei Liu) pedig olyan bájos, hogy csak na! Nem dícsérem tovább, nézzétek meg.

2008. július 23., szerda

Verdák (2006)

Az egyre növekvő Wall-E láz hatására eldöntöttem, hogy megnézem az egyetlen általam kihagyott Pixar animációt, a Verdákat. A mosolyt még most sem lehet letörölni az arcomról. Biztosak lehetünk benne, ezekben az emberekben ott a Pixarnál olyan kreatív energiák működnek, hogy ütvefúrókkal is képesek lennének hitelesen elmesélni a Rómeó és Júliát.Hiszen a mese éppen erről, a másképp mondásról szól, ahogy maga a film is, és itt levonhatunk egy következtetést, amit a valamirevaló filmbuzik már pedzegetnek egy ideje. Aki emberségről, összetartásról, szeretetről akar őszinte mozikat nézni, az nézzen animációs filmet (abból is inkább Pixarosat). Mert amíg az igazi színészek esetében csak kevesen képesek tartósan magas színvonalon szórakoztatni, addig a Pixar figuráinak ez lazán megy. Ki hitte volna 10 éve, hogy a jó és a rossz archetípusainak megjelenítésében egyszer egy olyan műfaj fog az élen járni, amiben húsvér szereplők nincsenek. Csak remény van benne, hisz őket is megalkotta valaki.A Verdák egy pillanatra sem hagyja lankadni a figyelmünket, nagy szemű, kedves „játékautókkal” meséli el, miért nem vezet sehova a karrierista magatartás, és miért helyes út a másik tisztelete, elfogadása, a barátságok megőrzése. Ha ezt az utcán mondom neked, kiröhögsz. Ha pedig végignézed a mozit, elégedetten bólogatsz. Vedd meg a DVD-t a gyerekednek, vagy inkább vidd el a Wall-E -re, arról is csupa jót hallani!

2008. június 4., szerda

Dan in real life

Dan (Steve Carell) három kislányát egyedül neveli, felesége évekkel ezelőtt meghalt. Igyekszik jó apa lenni, és ami azt illeti, meg is állja a helyét, de hát egy család ugye akkor teljes ha asszony is van a háznál. Hosszú idő után fölvillan Dan-ben az új szerelem lehetősége, csak akad pár bökkenő a hölgy (Juliette Binoche) személyével kapcsolatban (persze a szerelemben szeretnek mindig benne akadni mindenféle bökkenők). Súlyosbítja a helyzetet, hogy Dan körül nyüzsögnek egyrészt a „legszörnyűbb” tinédzser korban lévő lányai (tök jó és vicces alakítások!), másrészt túlságosan is gondoskodó szülei.
Egész jó kis fílgúd mozi lehetett volna a Dan in real life, ha mondjuk nem a Walt Disney stúdió és az enyhén szólva sem nagy múltú Peter Hedges rendező fog bele a megvalósításba. Mert így egy középszerű romantikus vígjáték kerekedett az egyébként teljesen korrekt forgatókönyvből. Nem is annyira a Disney „vásznon nincs mell, vér és erőszak” elvei okoztak gondot a teljes átélésben, hanem a beállítások kliséhalma. Üresjáratok, gyenge, vagy nem teljesen végigvitt poénok sajnos akadnak.Steve Carrel (amerikában népszerű komikus) becsületesen bírkózik meg az apa szerepével, Juliette Binoche pedig tökéletesen hozza a bájos, vonzó, letelepedni vágyó nő karakterét. Többnyire ki is hoznak minden kihozhatót a színészek a filmből, és úgy fél óra után, ha a Black Snake Moan-on edződött keménytökű néző is képes befogadni a film egyébként teljesen őszinte (bár sokszor bárgyú) könnyedségét, akkor akár jól is szórakozhat. Hozzáállás kérdése, engem sikerült megtörnie, és kellemes hangulatba kerültem, annak ellenére, hogy nem ad semmi extrát, semmi különlegeset. De legalább a fingós poénokat mellőzi!!!

Nem csak mozis blog - 2011

e-mail: kasafero@gmail.com