Nina Sayers (Natalie Portman) élete leghőbb vágya a Hattyúk tava balettelőadás főszerepe. Elhivatottságát siker koronázza, Thomas Leroy (Vincent Cassel) mint szigorú rendező azonban sokat vár a lánytól: Fekete hattyúként végleg ki kell lépnie az „anya kicsi lánya” szerepből, és búcsút kell mondania balerinás frigidségének. A kérdés csak az, lehetséges-e maradandó sérülések nélkül teljesíteni ezt a feladatot.
Darren Aronofsky utóbbi két rendezése végleg elhallgattatta (vagy el fogja hallgattatni) azokat a kritikusokat, akik korábban „lilasálas bölcsészrendezőnek” titulálták. A Rekviem egy álomért (2000) lélekbéklyózó pesszimizmusa és a Forrás (2006) ködös létfilozófiai okfejtése után jött a mind formailag, mind tartalmilag letisztult, húsbamarkoló Pankrátor (2008), idén pedig egy végletekig fokozott idegtépő pszichothriller, a Fekete hattyú.
Aronofsky balett-filmje talán első munkájával, a Pí-vel (1998) rokonítható, habár a főszereplő tudathasadása itt sokkal egyértelműbben körvonalazódik. Míg a Pí matematikusát (Sean Gullette) a világ megismerésének vágya hajszolja őrület közeli állapotba, addig Nina az anyjának való megfelelési kényszertől vezérelve akar tökéletes hattyúvá változni Csajkovszkij balettjában. Az anya (Barbara Hershey) figurája magához láncolja gyermekét, csaknem teljesen megfosztva önállóságától, ráadásul valószínűleg vetélytársnak is érzi a lányt.
Aronofsky karakterei sosem voltak még ennyire finoman árnyaltak, emiatt már a film pszichológiai megközelítése is bőven megér egy misét, és akkor a fő erősségéről még nem is beszéltünk!
Olyan atmoszféra teremtődik ugyanis a csillogó balettpadlók, a tükrök és a hideg neonfények segítségével, ami a teljes játékidő alatt fotelbe szegezi a nézőt. Aronofsky kamerája Nina meghasadt tudatának legmélyébe kalauzol bennünket és nem átall néhány (ijesztős) filmes klisét is bevetni, de hát kit érdekel, ha a dolog maximálisan működik. A rendezőre régóta jellemző kegyetlen végletesség szigorú és meggyőző formát ölt, így valósulhat meg az utóbbi évek legemlékezetesebb szexjelenete, és emiatt tudjuk izzadó tenyérrel végigizgulni az előadás filmbéli premierjét még akkor is, ha sejthető a végkimenetel. Az összképhez hozzá tartozik, hogy Natalie Portman alakítása egészen lenyűgöző, kevés kortársa tudta volna így elvinni a hátán ezt a nagyszerű filmet. Mila Kunis meg - szintén - csodaszép. Apró hiányérzet talán csak az általában zseniális Clint Mansel zenéjének visszafogottsága miatt maradhat bennünk, de törekvése, hogy inkább az eredeti mű taktusai érvényesüljenek a filmben, teljesen érthető.
Darren Aronofsky utóbbi két rendezése végleg elhallgattatta (vagy el fogja hallgattatni) azokat a kritikusokat, akik korábban „lilasálas bölcsészrendezőnek” titulálták. A Rekviem egy álomért (2000) lélekbéklyózó pesszimizmusa és a Forrás (2006) ködös létfilozófiai okfejtése után jött a mind formailag, mind tartalmilag letisztult, húsbamarkoló Pankrátor (2008), idén pedig egy végletekig fokozott idegtépő pszichothriller, a Fekete hattyú.Aronofsky balett-filmje talán első munkájával, a Pí-vel (1998) rokonítható, habár a főszereplő tudathasadása itt sokkal egyértelműbben körvonalazódik. Míg a Pí matematikusát (Sean Gullette) a világ megismerésének vágya hajszolja őrület közeli állapotba, addig Nina az anyjának való megfelelési kényszertől vezérelve akar tökéletes hattyúvá változni Csajkovszkij balettjában. Az anya (Barbara Hershey) figurája magához láncolja gyermekét, csaknem teljesen megfosztva önállóságától, ráadásul valószínűleg vetélytársnak is érzi a lányt.
Aronofsky karakterei sosem voltak még ennyire finoman árnyaltak, emiatt már a film pszichológiai megközelítése is bőven megér egy misét, és akkor a fő erősségéről még nem is beszéltünk!
Olyan atmoszféra teremtődik ugyanis a csillogó balettpadlók, a tükrök és a hideg neonfények segítségével, ami a teljes játékidő alatt fotelbe szegezi a nézőt. Aronofsky kamerája Nina meghasadt tudatának legmélyébe kalauzol bennünket és nem átall néhány (ijesztős) filmes klisét is bevetni, de hát kit érdekel, ha a dolog maximálisan működik. A rendezőre régóta jellemző kegyetlen végletesség szigorú és meggyőző formát ölt, így valósulhat meg az utóbbi évek legemlékezetesebb szexjelenete, és emiatt tudjuk izzadó tenyérrel végigizgulni az előadás filmbéli premierjét még akkor is, ha sejthető a végkimenetel. Az összképhez hozzá tartozik, hogy Natalie Portman alakítása egészen lenyűgöző, kevés kortársa tudta volna így elvinni a hátán ezt a nagyszerű filmet. Mila Kunis meg - szintén - csodaszép. Apró hiányérzet talán csak az általában zseniális Clint Mansel zenéjének visszafogottsága miatt maradhat bennünk, de törekvése, hogy inkább az eredeti mű taktusai érvényesüljenek a filmben, teljesen érthető.
6 megjegyzés:
A napokban néztem meg a filmet, és kiváncsi is voltam hogy ha írsz majd róla, akkor hogyan.. Nem csalódtam :) A filmet talán túl fáradtan néztem, nem izgultam, az elejétől fogva (amikor az edző (?) összefoglalja a darabot) nyilvánvaló volt a végkimenetel. A látvány nagyon rendben van, és az egész film is. Klassz írás hozzá :)
Örülök, egyrészt mert vannak még olvasók, másrészt, mert tetszett a film! :)
Rég kötött le ennyire mozi, a leszbi jeleneten majdnem behaltam, komolyan. :)
Pipa. Szándékosan nem olvastam előre :). Tetszik a kritika is.
Kiváncsi volnék a véleményedre a Killer Inside Me c. filmről.. ha, esetleg, ez kivánságműror :)
Hmmm... Holnap írok róla a kedvedért, valamikor este/éjjel... :)
vár-vár. :)
Megjegyzés küldése