A háború rossz - Coriolanus kritika

Ralph Fiennes rendezői bemutatkozása példátlan merészséggel fordítja ki sarkaiból a shakespeare-i dramaturgiát, hogy ezzel a gesztussal elegánsan terelje a hangsúlyt napjaink égető aktuálpolitikai és társadalmi kérdéseire – mondhatnánk, de sajnos nem lenne teljesen igazunk. Korrekt film a Coriolanus, ám ugyanúgy az lenne minden idők legnagyobb angol szerzője, illetve az eredeti drámaszöveg 95%-os újrahasznosítása nélkül is.

Földhözragadtabb adaptációt láthatunk ezúttal, mint Buz Luhrman Rómeó + Júliája (1996), vagy Julie Taymour Titusa (1999), még annak ellenére is, hogy a film szereplői mai díszletek között és mai jelmezekben mozognak. A Coriolanus földhözragadtsága éppen itt érhető tetten: Amíg Luhrman és Taymour vizuális szemszögből különböző korok és kultúrák összemosásával teszik időtlenné és többértelművé saját filmjeiket, addig Fiennes kevésbé „posztmodernizál”, inkább „csak” aktualizál helyette. A csatatér legjobban az iraki fronthoz hasonlít, gépfegyverekkel, golyóálló mellényekkel, teljes harci szerelésekkel. Tiszta és egyszerű módja ez annak, hogy a rendező a római kori és a modern háborús helyzetek között párhuzamot vonjon, és saját elmondása szerint ez is volt a fő célja a filmmel. (ásítás)

Hasonlóan Luhrman Rómeó + Júliájához, a Coriolanus is híradós közvetítéssel kezdődik, de a római jelenetek között nagyon sok helyen látható a háttérben TV közvetítés a frontról. Szinte minden második jelenetben föltűnik egy képrögzítő eszköz, kamera vagy mobiltelefon. Ezekkel az eszközökkel azt is igazolja Fiennes, hogy hiába jelentek meg új médiumok az utóbbi pár száz évben, a nemzetek közötti politikai és egyéb feszültségek mit sem változtak. (hosszabb ásítás)

Hozzá kell tennünk, hogy Fiennes, aki korunk egyik legnagyobb színészegyénisége, joggal lehet időnként hiú egy kicsit: a londoni Almeida színházban 2000-ben játszotta el először a Rómát a volszkok ellen győzelemre vezető hadvezért. A karakter ellentmondásossága (egyszerre vágyik a hatalomra és kívánja hűen szolgálni hazáját) egy olyan színészzseni megformálásában, mint Fiennes, igazi kinccsé válhat. És valóban, a Coriolanust a kiemelkedő alakítások viszik a hátán, a címszereplő mellett legerősebb jellemként Volumnia (Vanessa Redgrave) említendő. Fiennes jól felismerte az anya-fiú  kapcsolat fontosságát a cselekményben. Jól látszik, hogy a hadvezérnek már gyermekkorától kezdve nagyon komoly megfelelési vágya volt édesanyja felé. A Róma ellen fordult vad és egyszerű elvekkel rendelkező Coriolanust is csak Volumnia tudja jobb belátásra téríteni és ezzel megakadályozni azt, hogy az egész város a tűz martalékává váljon. A csúcspont tehát a helyén van.

Érdekes darab Fiennes első mozija, ám sajnos sem a színészek becsületes játéka (még a maszkulin Gerard Butler is kifejezetten ügyes), sem a korreflexió nem elég egyedi ahhoz, hogy a Shakespeare örökérvényű (eddigi leghosszabb ásítás) drámájából készült filmre sokáig emlékezzünk.

Faust - Unborn Visions

A világdrámák alapvető kérdése – „Mit kell tennünk, hogy kibontakoztassuk egyéniségünket?” – természetesen minden korban aktuális. A lét elviselhetetlenségén való vívódás minden bizonnyal egyidős az emberiséggel. Számtalan irodalmi példa bizonyítja, hogy a kétségek között hánykódó, végső kérdésekre mindhiába választ kereső férfi nem lelheti meg máshol a boldogságot és a nyugalmat, mint egy szerető asszony karjai között. A katartikus megtisztuláshoz azonban minden esetben valamiféle pokoljáráson keresztül vezet az út.
A Faust – Unborn Visions című előadás alkotói (a székesfehérvári Prospero Színkör és a veszprémi Teleszterion Színházi Műhely tagjai) első látásra merésznek tűnő, speciális formanyelvet választottak a fenti problémakör megragadására. Saját műfajmegjelölésük: ambient performance theatre. Mozgásszínházat látunk, amely nem nélkülözi teljesen a verbalitást, ám hangulatisága jóval hangsúlyosabb cselekményénél.A világból kiábrándult, hitevesztett Faustus és Mephistophilis egyezsége egyfajta spiritiszta szeánsz keretei között jelenik meg előttünk. A szinopszisban ördögfikként megjelölt alakok katatón létezése, mozgása, a „homályos” hangulatú szórt fény és a szünet nélküli (élőben kevert) ambient zene egyaránt az előadás rituálé jellegét erősítik. Látomásszerű képek váltakoznak, melyek a zenékhez hasonlóan folynak egymásba, erőteljességük talán kissé háttérbe szorítja a prózai részeket, melyek elsősorban a karakterek belső változásait hivatottak alátámasztani.
A játék steril, gyakorlatilag üres térben folyik, csupán négy darab dobogó alkotja a díszletet. A láthatólag súlyos fadobogók azonban folyamatosan mozgásban vannak (többnyire az említett démonoknak köszönhetően), változatos térformációkat eredményezve. Komáromi Sándor rendező azonban legfőképpen a színészi munkára alapoz, a játszók intenzív fizikai jelenlétének köszönhetően az alaphangulat már a testekben megképződik. Ezt a hatást csak tovább erősíti az ördögfik testfestése, illetve fehér (Mephistophilisnél vörös) kontaktlencséik, melyek érzésem szerint egyáltalán nem elrettentő, hatásvadász kellékek, egyszerűen esztétikai jelentőségük van. Az előadás ugyanis kimért esztétikum mentén szerveződik. A hollywoodi filmekbe illően megnyerő külsejű Gonosz, Mephistophilis alig észrevehető rángatózás-szerű gesztikulációval kíséri megszólalásait, ám ez a stilizált mozgás szigorúan nem az értelem mentén képződik meg. Mozgása démoni segítőinek mozgásrendszerében felerősödve köszön vissza, akik többnyire a színpad két széléről figyelik az eseményeket. A színpadkép állandó szimmetriája is a képiséget helyezik előtérbe. Ezt a szimmetriát csupán a két „e világi” karakter, a sárral borított testű Margit és Faustus törik meg, akik realistább játékukkal is elütnek a démonvilág szereplőitől.
A Faust – Unborn Visions letisztult motívumrendszere ellenére főként az érzelmekre hat, s meggyőződésem szerint akit nem talál meg az előadás markáns hangulata, az hiába keres benne logikai összefüggéseket, hiába próbálja értelmezni a látottakat, csupán egy kissé szokatlan Faust adaptációt kap, mely átvette az eredeti mű ismertebb monológjait és alapkonfliktusát. Ahhoz, hogy valaki igazán szeretni tudja ezt a modern Faustot, a saját fantáziájára is szüksége lesz. Az előadás azonban ideális gyújtópont a fantázia beindításához.

Kétely és pedagógiák???

A filmre azért erőltettem rá a pedagógiai nézőpontot, hogy meg legyen egy beadandóm... Ötös lett, de nem attól, hogy okos az írás... Nem az. De ha már elkészült...

Dolgozatomban a Kétely című 2008-ban készült mozifilmmel foglalkozom, a tanár-diák konfliktusok szemszögéből. Választásom annak ellenére esett John Patrick Shanley filmjére, hogy központi témája nem annyira az iskolai élettel, sokkal inkább azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy a hétköznapi tapasztalatokkal megszerzett egymás iránti bizalom mekkora súllyal bírhat, amikor egy mélyen tisztelt tanáremberre (és papra!) a gyanú árnyéka vetődik (pedofilsággal vádolják meg). A film jelentős részében betekintést nyerünk egy amerikai katolikus iskola életébe 1964-ben. A három központi szereplő tanárember, a fiatal James nővér (Amy Adams alakításában) a tisztaság és ártatlanság mintapéldája, a tanári kar vezetője Aloysius Beauvier (Meryl Streep) nővér erőskezű, rideg, kimért alakja egyben a vádló szerepét is betölti, míg a vádlott Brendan Flynn atya szerepében az oscar díjas Philip Seymour Hoffmant láthatjuk.
A dolgozat első felében magáról a filmről, Shanley drámájának mozgóképes adaptációjáról ejtenék pár szót, a későbiekben pedig a filmben megjelenő pedagógiai módszerekről, tanári hozzáállásokról.

A filmes megvalósítás

Az eredeti darab négy szereplős, a rendező-írónak nem okozott különösebb gondot a perspektíva kiterjesztése egy sok száz fős közösség bemutatásával. A folyosókon játszódó jelenetek iskolafilmek tucatjait idézik meg sikeresen, habár néhol klisékkel (ilyen jelenet amikor a megrontottnak vélt fiút társai bántalmazzák, vagy ide tartozhatnak a ministránsok közötti dialógusok is). A Kétely atmoszférája már-már hátborzongatóan rideg, steril képekkel teremtődik meg (hangsúlyos a szürke és a kék), melyek a lassú snittek által kaphatnak további súlyt. A rendező arányérzéke remek, szó sincs itt felesleges művészkedésről, a legtöbb vágás a hangulat megerősítését szolgálja. A komor képeket, olykor a gyermeki nézőpont bevonásával ellensúlyozták a készítők (pl. a tanórai jeleneteknél).
A dialógusok a film legnagyobb erőssége. Egy percre sem jutott eszembe megkérdőjelezni a hitelességüket, gyakorlatilag minden mondat a helyén van. A csúcspontot Beauvier nővér és Flynn atya utolsó beszélgetése hozza meg, amely számtalan morális kérdéssel foglalkozik anélkül, hogy manírokba fordulna át. A két erős jellem intenzív jelenlétének dacára a néző leginkább a fiatal James nővérrel tud azonosulni, hiszen ő valahol félúton foglal állást a főszereplők ideológiái között. A záróképsorokon neki nyílik meg Beauvier, és látja be, ő maga is mennyire bizonytalan.

Ideológiák harca

A Kétely fogalmát Beauvier nővér szemszögéből járhatjuk végig, és egyben a legemlékezetesebb tanár-diák konfliktusok is vele kapcsolatosak. Beauvier megrögzötten ragaszkodik a rendhez, árgus szemekkel figyeli a diákok pisszenését óra alatt, és nem kevésbé körültekintő kollégáival szemben. Ő lesz az, aki kétségek között hánykódva megvádolja Flynn atyát egy fekete fiú megrontásával. A cselekmény nagyobbik felében Beauvier kifejezetten ellenszeves figura, aki kínosan ügyel a golyóstoll használatának elkerülésére (mivel az túl durva eszköz a töltőtollhoz képest), rezzenéstelen arccal koboz el különböző tárgyakat (pl. zsebrádiót) a diákoktól, és az egész iskola „retteg” a feltűnésekor. Szerencsére a film nem veszi túl komolyan magát, a feszültséggel teli órai feleltetések közepette mindig találunk humoros jeleneteket is, amelyek oldják a hangulatot és izgalmasabbá teszik a légkört.Mai szemmel azonban valószínűleg elvakultnak és értelmetlennek tűnnek Beauvier nővér módszerei. A hatvanas években jóval nagyobb szigor jellemezte az egyházi iskolákat, és számos vita tárgyát képezik az azóta történt változások, melyek egyesek szerint számos diáknál hozták elő a rossz magatartást, a nemtörődömséget és a hanyagságot. A filmbéli iskola diákjainak csínytevései komoly súllyal bírnak, a tanulók számára nem kérdés mi helyes és mi a helytelen ebben pedig jelentős szerepe van a vasszigornak. Ugyanakkor ez a hozzáállás táplálja a filmbéli kételyt is, hiszen egy esetlegesen molesztált diák ebben a közegben nem fog nyilatkozni az őt ért sérelmekről, pláne, ha a sértő egy akkora tekintéllyel bíró alak, mint Flynn atya.
Magát Flynnt kifejezetten jólelkű, szimpatikus figurának láttatja a film, főleg a játékidő első felében. Ha úgy vesszük, Flynn oktatási módszere és diákokhoz fűződő viszonya szöges ellentétben áll Beauvier kegyetlen szemléletével. Az atyához bármikor bizalommal fordulhatnak a diákok, sőt, még a kisebb csínyek elkövetése után sem kell komolyabb dorgálásra számítaniuk. Flynn reformokat szeretne bevezetni, olyanokat, amelyek mára a mindennapi élet részét képezik egy egyházi iskolában is. Szorgalmazná a populárisabb dalok éneklését a templomban (ettől természetesen égnek áll Beauvier nővér haja), a golyóstoll használatát, a szabadabb légkör megteremtését. Nekünk nézőknek is igen nehéz elfogadni az őt ért súlyos vádakat, hiszen egyértelműen szimpatikusabb karakter, mint ellenfele.Kezdetnek a tanár-diák konfliktusok kezelésének két útját mutatja be a film, később pedig egy tanár-tanár közötti konfliktus bontakozik ki a szemünk előtt és válik a Kétely megalapozójává. Flynn-t védik az egyház sok száz éves hagyományai (egy apáca nem vádolhat meg csak úgy egy felszentelt papot, erre egyszerűen nem létezett akkoriban fórum). Beauvier elszántsága jószándékot takar, emiatt is kezdünk egyre inkább azonosulni a nézőpontjával. Ha Flynn atya tényleg megrontotta egyik tanítványát, azt csak a kétségek között vergődő (és ettől még inkább emberibbé váló) Beauvier tudja bizonyítani. Így válhatnak a film záró képsorai két eltérő világnézet és ha úgy vesszük, két eltérő tanárszemlélet csatározásává egyben.
Ahogy a Flynnt ért vádakat nem sikerül egyértelműen bizonyítani, éppúgy nem von le tanulságot a film a főszereplők magatartásának helyességéről vagy helytelenségéről sem. A téma kapcsán nem derül ki az sem, 'Meddig ér az egyház és meddig mehet el? Szükséges az igazság ismerete vagy elég ha magabiztosak vagyunk? (dzsoni szánsájn, http://halfpecssquad.blog.hu/2009/01/22/doubt_ketely_2008)'.
További érdekes problémákat is fölvet ez a befejezés. Többek között igen nehéz eldönteni, hogy hol van az a határvonal, ahol a tanár tekintélye még nem fordult át öncélúságba, vagy hogy milyen helyzetekben fontos az erélyes föllépés, és a túlzott szigor mikor vált ki az elvárt fegyelmezettséggel éppen ellentétes reakciót a diákokból.

Koccanás trailer

Hamarosan bemutatják a Spiró György drámájából készült mozit, melynek forgatókönyvét is maga Spiró írta. Nemrég láttam az előadást egy amatőr fesztiválon és nagyon megragadott az iróniája, az ízes gúny, amellyel a magyar ember lelkének legsötétebb bugyraiban kalandoz (éppúgy, mint korábban a Csirkefej). Ha csak részben sikerül visszaadni a mű hangulatát, már megéri az árát. (Az minden esetre elég ciki, hogy jól láthatóan nem trükkfelvétel a kimerevített kép, hanem a színészek saját kútfőből - azaz a saját testükkel - próbálják megoldani, ami ugye lehetetlen, hiába na.)

Nem voltam pár napig

és lesznek még ilyen időszakok a nyáron, pedig tényleg igyekszem, hogy legyenek frissítések. Kapolcs már nem a régi, de még mindig kellemes, a Teleszterion igyekezett szítani a pislákoló lángot, vagymi, volt saját rendezés, Elektra, Who-land, és pozitív energiák. Mozi nem volt. Pedig zajlik a Comic-Con fesztivál, jött egy csomó izgalmas trailer (Alízos, Nindzsás, Mocis, Apokalipszises, stb...) az Avatarnak van már honlapja, de szóra sem érdemes.

Élektra Veszprémben

Végre egy posztmodern előadás a Bécsy Tamás Egyetemi Színházban! Végre dühödt nénikék és éljenző bölcsészek a közönségben! Bár e cikk írója nem viszonyul felhőtlenül sem a haragos öregekhez sem a "mindenttudó" egyetemistákhoz, a Nagy Gyula rendezte Élektrát kétszer is megnézte és remekül szórakozott.

Agamemnón és Klütaimnésztra lányának történetét az ókortól a huszadik századig számtalan szerző írta újra, idomította saját világához vagy aktualizálta. Akár a legnagyobb klasszikusok, vonul végig az emberiség történelmén, miért is ne tűzdelnék tele intertextusokkal a B. T. E. Sz. alkotói... Na jó, a posztmodern Élektra előadás annyira azért mégsem kézenfekvő, de azon vitázni, jogos-e a megvalósítás választott útja, teljesen fölösleges. A lényeg, hogy a dolog működik. Ha az előadás egészében nem is, részleteiben azért mindeképpen követhető cselekménydarabok, stilizált, korunkra jellemző életképek és izgalmas vendégszövegek váltakoznak. A tempó feszes, de a figyelem azért sem lankad, mert valamennyi jelenetnek átgondolt koncepciója van, így vagy a családot érintő tragédiák aktualizálódnak (ketchup és kólaillat felhőkben lecsapódva), vagy a nyilvános beszédek változnak kínosan megmosolyogtató paródiává (Shakespeare hősei kúrták el inkább, vagy Gyurcsányék?)
A játszók nagy intenzitással dolgoznak, de sajnos azt is érzik, hogy nem tűnik föl biztosan ha leengednek, hisz játékuk jelentős technikai apparátus és élőzene támogatja. Azért ennél az előadásnál ez megengedhető. A közös dalok (hála a rendező zenei műveltségének) egy-egy progresszív poplemezen is simán elférnének, a Krétakör együtt zenélésére emlékeztetnek. Az egyetlen pont, ahol a játék megbicsaklik, az improvizációk. A rögtönzött idegenvezetés alatt egy-két cserfes néző beszólása után a játszók magabiztossága megbillent, némi rutinnal ez az apróság anélkül is jól megkerülhető, hogy személyeskedésbe bocsátkozzunk. A sziporka - amit a játék lehetőségként felkínált - itt elmaradt, így csak egy kellemes intermezzót láthattunk.
Összességében izgalmas és szép ez az Élektra, üzenem a játszóknak, hogy legyen bizodalmuk magukban meg az előadásban, hogy minél több bölcsész, nénike és egyszeri ember vitatkozhasson arról a továbbiakban, hogy a világunk akkor most tragédia, vagy komédia inkább.

Aranydeszka 2009

Az Aranydeszka Fesztivál, ez a hol Veszprémben, hol Ajkán megrendezett amatőr színházi találkozó, országos rendezvénnyé nőtt tavaly óta. Több csapat volt jelen, igényesebb előadások érkeztek és a kiskutya fülét is érintő világválság kedvezőtlen hatásai ellenére (kolidíj, ebédelj, ha tudsz) a fesztivál hangulata is messze a tavalyi szint fölé emelkedett. A teljesség igénye nélkül néhány előadásról írok, vagyis mindegyikről, amelyiket volt szerencsém végignézni. A csillagozás tudom, hogy ciki, de földobja a bejegyzést. :) (Vastagbetűs a csoport neve és az előadás címe.)

KB 35 – Pergünk

Ibsen Peer Gynt-jének üdítő, fiatalos feldolgozása, bizonytalan alakításokkal, de szerethető figurákkal. Az előadás hangulata képes megragadni (szépek az álmok, látomások), de sajnos néha ki is zökkent, többnyire akkor, amikor maguk a játszók kizökkennek. A premierre éppen Ajkán került sor, ez a magyarázat, és amatőr közegben ez lehet is magyarázat, sajnos. A minimális díszlet működőképes, kellékek (ha jól emlékszem) nincsenek és nem is hiányoznak. Jó lenne újra megnézni, valahol a 10. környékén, mert sokkal több lesz még ebben humorból, tragikumból, meg ahogy az alkotók mondják Peer Gynt és a játszók saját történeteiből.

Különjárat – Hahó! Világ

Spiró György zseniális szövegeiből könnyű szituációs komédiát faragni, a csoportnak tán nem is volt egyéb célja. Átfedések amúgy bőven akadnak a KB 35-ösökkel és a rendező is ugyanaz, ez a játék mégis fölszabadultabb és lazább tudott lenni. És habár engem szinte elejétől végéig röhögésre késztetett (kösz Spiró), a lazasággal a ló túloldalára estek. Hiába a sok remek keserédes benyögés, csacska magyarázat, hogy miért olyan magyarnak lenni amilyen, ha a jelenlét nem volt elég intenzív. Gimiseknél még megértem ezt a magatartást (pl. hogy teljesen civilben sétálgatok a nézők között), de a játszók többsége egyetemista, vagy pályakezdő. A remek improvizációk sem oldották a fenntartásaimat, de mire végigértünk, és többször is majdnem elpusztult a világ, válságok sora követte egymást, és még mindig a sör aktuális ára volt a legfontosabb, megszerettem az egészet.

Vasvári Színi Egylet – Egy hajóban evezünk

Az alapanyag jó és közkedvelt, az előadás silány és zavarbaejtő. Mrozek Nyílt Tengeren-jének eme földolgozásában mindhárom főszerepet nő játssza, felnőtt nők, akik mintha a xerox nyomtató és az íróasztal mellől léptek volna elénk. Elidegenedett a társadalom, senki nem érti egymást, olvashatjuk az eredeti mű egyik szinopszisában, sajnos a játék is teljesen emberidegen maradt. Szegényes eszköztárral, nagy és felesleges szünetekkel, intonáció és valódi kontakt nélkül dolgoztak. A postás, illetve a lakáj megjelenése (a huncut öreg bácsi alakításában) is inkább zavart keltett a közönség soraiban, mint nevetést. Nem értettem, hogy ezt miért kellett.

Szivárvány Színpad – V+V

Valaki árulja el, mi a kurázsi ezekben a vé plusz vé betűs fiú meg lánynevekben azon túl, hogy rímelnek a Veszedelmes viszonyokra? Gáz ötlet. Egyébként valóban veszedelmes viszonyokat látunk, igazi kegyetlen játékok folynak a szemünk előtt, de nagyon nem értem, hogy mi végre. Az előadás ugyanis nem fut ki sehova, sok smárt, fenékfogdosást, és - azért lássuk be - csupán stilizált szexet, pár humoros intermezzót követően mindenki levonhatja a tanulságot: Az élet szar, basszatok gyerekek. Pinabú.

Fantommajmok – NCK

A fesztivál első kiemelkedő élményét a Fantommajmok hozták meg számomra. Három szereplős road movie elevenedik meg a szemünk előtt, és a műfaj szerelmeseként ez így máris jókkal kecsegtet. Hát még amikor kiderül, hogy a road movie legfontosabb lényege is adott: a szeretnivaló karakterek. A társulat – úgy hiszem – gondolkodik a színházról, jár színházba és érti is a színházat. Az alakítások komoly munkát feltételeznek, a megoldások nem klisék, hanem átgondolt, koncepciózus rendezés végtermékei. Tíz percenként jött egy apró de kiváló megmozdulás, ötlet. A legjobb díszlet címre egész jó eséllyel pályázhatnának, mert (majd meglátjátok, ha valahol meglátjátok) az a három-négy láda kicsit sem az, aminek látszik. Ja és ezt nem bírom ki, hogy ne: Szakács Zsuzsinak pacsi a kezébe, puszi a fejére.

Sok-szín-pad Társulat – Lépések

Annyi a kérdés, kell-e, lehet-e Beckett előadást vinni egy ilyen fesztiválra. A rövid elóadás minden megnyilvánulása (nincs sok) elidegenít, kizökkent, zavarba hoz, épp csak úgy három perc után már nincs kedvem odafigyelni semmire és ez alighanem nem jó. A hiba bennem is lehet.

Alig Színpad – Vér, erőszak és csöcsök – A nem rögzített nyom

Csináljuk valami vagányt, legyen benne néhány vérkapszula, durranó patron és töltényhüvely. Másoljunk ki pár jelenetet a Helyszínelőkből, a Blöffből, a Kutyaszorítóban-ból és egy kúl pszicho-horrorból. Ezt a vállalást csak nagyon komoly, megfeszített munkával lehetett volna teljesíteni. Szükség lett volna egy történetre is (merthogy ezeknek a filmeknek nem csak alibi sztorijuk van). De amit láttunk, kínosan pocsék volt. Könyörgöm, Ha Mike Madsen Benzines jelenetét akarom berakni egy az egyben az előadásomba, akkor legalább letorrentezem a Stuck in the middle with you című számot, hogy a hangulat meglegyen. Igénytelen volt és néha még veszélyes is, mert vizezett benzin fölött öngyújtóval csak egy tulok hadonászhat, illetve ő sem, senki, ez az egy tényleg kriminális. Az utolsó harmadban poénból begurított alma egyébként tök simán lejátszott mindenkit a színpadról.

Ferrum Színházi Társulás – Holdviola, avagy a varázserejű júdáspénz

Akármennyire volt is szép (?) a díszlet, bármennyire lírai a szöveg, én nem voltam hajlandó a magam élményanyagát kihámozni ebből az előadásból. Valami avítt, begyöpösödött elvek szerint szervezett népi história volt ez betyárokkal, Dionüszosz angyalkával, repülőgéppel és unott (áll)népiességgel. Nem akartam végigülni.

Prospero Színkör – Imoga

Egyértelműen a legmeghatározóbb élmény volt számomra a Prospero-sok előadása a kissé nehezen követhető Garaczi drámájából. Szuper alakítások, pörgés, (néha tán túl nagyot) csattogó poénok, tíz percenként világvége (ezt csak én értem, egy 80-as évek beli sláger és egy kis sötét kellett hozzá). Magyar valóság, elemelt magyar valóság, rideg magyar valóság, vagy nem is valóság ez a tragikomédia, erről nincs kedvem vitatkozni, annyi biztos, hogy emlékezetes és néhol még megható is. Bravó.

THÉBA Művészeti Akadémia – Tévedések vígjátéka

Egyre fogyott az energia, ahogy a fesztivál vége fele közeledtünk, de nem csak ezért nem tudom visszaidézni az előadást. Meglepetésemre ezek a fiatalok nem lelkes gimnazisták, hanem színésztanoncok, akik képzésük végén papírt kapnak a szakmáról. Hát. De akkor miért képzik úgy őket, mintha egy 30 évvel ezelőtti gimis színjátszó találkozó különdíja lenne életük célja? Látszik, hogy vannak tréningek, kontakt játékok, de az is látszik hogy fura az oktatók viszonya a színházzal. Nem köntörfalazok. Szarnak rá. Szomorú.

Mandragóra – Lány árnyékban

Izgalmas kezdés után másfél-két óra kínszenvedés következett ebben a kamaradarabban. Engem ugyan nem érdekelt ki a gyilkos, jobb híján szundikáltam, vagy somolyogtam. Minden értelem nélkül nyújtották ilyen hosszúra ezt az előadást, a lassúsága, rossz tempója, puhasága már-már groteszknek hatott, ez volt az említett somolygás.

Who-Land Trailer

Épp most jövök

A Moliére első felvonásáról a Petőfi Színházból. Azért az elsőről, mert úgy éreztem a végén, hogy legkisebb dolgom is nagyobb annál, mint végigülni ezt a Bulgakov darabból készült előadást. Van pár érdekes megoldás, de ez egytől egyig a díszlet használatában merül ki. Ami végül kikergetett az a teljesen fölösleges csöndek, "hatásszünetek" özöne, ami nagyban hozzájárult, hogy az előadás élvezhetetlenül lassú legyen. Régi Petőfis hagyomány szerint sikerül belecsempészni egy színpad mértani közepén precíz fénnyel megvilágított behugyozást és Eperjes az egyik jelenetben fél percig fityiszt mutogat a levegőbe és csapkodja seggét, mert az vicces.
Ne is csodálkozzon egy kőszínház, ha ezalatt a nézők folyamatosan hangosan beszélgetnek, röhögcsélnek (oké, diáknézők is akadtak, de azért megjegyezném szörnyű élmény), és a sötéteknél harsog a "szabad a csók". Habár az viccesebb volt, mint a poénok a színpadon.

Who-Land a MicroColour fesztiválon!

Újra műsoron!

Bűvészetek völgye 2008

Egy kis ajánló. Augusztus 1-én 19:00-kor Kapolcson lesz látható a Veszprémi egyetemi színpad előadása Szentivánéji káosz címmel. Az előadás trailerét itt nézheted meg.
3-án a kapolcsi Faluházban látható a Koplaló Mátyás (17.00), valamint az Odulakó című produkció (20.00), mindkettő a Teleszterion színházi műhely előadása.

(A belinkelt plakátokon szereplő időpontok természetesen már érvénytelenek)