A Hair, mindenidők egyik legamerikaibb filmje napjainkban is aktuális, az „álmok földje” bizonyos szempontból csak nem akar megváltozni. Persze Julie Taymor nem csupán ezért nyúlt a témához és a musical műfajhoz. Egy popkulturális gyöngyszem született a rendezése alatt, a régi klasszikushoz képest jóval szimbolikusabb, bár éppen annyira romantikus alkotás, melyben az erős teatralitás csöppet sem hat zavaróan, éppen ellenkezőleg. A legerősebb momentumok a dalbetétek közbeni történések, képek. Na, ezt szokták nagybetűs vizuális orgiának nevezni.
A rendezőnő nem is vesztegette olyan apróságokra az idejét, mint a sztori kiagyalása. A hideg és reálisnak ábrázolt Angliából főhősünk a színes és pezsgő (a valóságtól több tekintetben is elrugaszkodott) ígéret földjére utazik édesapja után kutatva, közben rátalál az igaz szerelemre. Mindez a vietnámi háború árnyékában történik.
A filmben nem a szerelmesek egymásra találása igazán érdekes, ez csupán kerettörténet. A valódi cél, hogy lila és rózsaszín napszemüvegeken keresztül betekinthessünk a hippivilágba annak minden bájával együtt. Nem úgy cseng ki a háborúellenesség a képekről, mink korábban. Színházi megoldásokat, színpadi gondolatok filmre adaptálását használják a készítők, mindezt a musical mezsgyéin haladva.
Ami bevésődik az emlékezetünkbe, az a karikaturisztikus maszkot viselő toborzó katonák háborús „gépezetre” rímelő fergeteges tánca, az aktivisták szivárványszínűre mázolt buszutazása, és az értelmetlen mészárlást jelképező sok-sok szöggel falra szúrt vérvörös eprek látványa. Ha mindezt drámaibb és tragikusabb légkörben szervírozták volna, a film az örök klasszikusok sorába léphetne. Úgy hiszem, így mégsem teheti meg, de erről még szívesen vitatkoznék. A magyarországi bemutatás viszontagságai ellenére azt tudom javasolni, hogy aki csak teheti, nézze meg.
A rendezőnő nem is vesztegette olyan apróságokra az idejét, mint a sztori kiagyalása. A hideg és reálisnak ábrázolt Angliából főhősünk a színes és pezsgő (a valóságtól több tekintetben is elrugaszkodott) ígéret földjére utazik édesapja után kutatva, közben rátalál az igaz szerelemre. Mindez a vietnámi háború árnyékában történik.
A filmben nem a szerelmesek egymásra találása igazán érdekes, ez csupán kerettörténet. A valódi cél, hogy lila és rózsaszín napszemüvegeken keresztül betekinthessünk a hippivilágba annak minden bájával együtt. Nem úgy cseng ki a háborúellenesség a képekről, mink korábban. Színházi megoldásokat, színpadi gondolatok filmre adaptálását használják a készítők, mindezt a musical mezsgyéin haladva.
Ami bevésődik az emlékezetünkbe, az a karikaturisztikus maszkot viselő toborzó katonák háborús „gépezetre” rímelő fergeteges tánca, az aktivisták szivárványszínűre mázolt buszutazása, és az értelmetlen mészárlást jelképező sok-sok szöggel falra szúrt vérvörös eprek látványa. Ha mindezt drámaibb és tragikusabb légkörben szervírozták volna, a film az örök klasszikusok sorába léphetne. Úgy hiszem, így mégsem teheti meg, de erről még szívesen vitatkoznék. A magyarországi bemutatás viszontagságai ellenére azt tudom javasolni, hogy aki csak teheti, nézze meg.
