2010. december 31., péntek

2010 - Évzáró

12:29 van még csak, de az ezévi filmes listámat ezennel lezártnak tekintem. Itt tekinthető meg (a lista alján sorozatévadokkal). Mindenkit szeretettel vár nem csak mozis szigetünk a sok mozis sziget között 2011-ben is! Gyertek néha, ha gondoljátok! Ja és...

2010. december 30., csütörtök

2010 - Ez tetszett!

Az év legszebb meséje: Doctor Parnassus és a képzelet birodalma (The Imaginarium of Doctor Parnassus)
Mert Terry Gilliam bájosan elvont álomvilága nemcsak elbűvölő, de önreflexív is. Tündérmesék pedig a valóságban is a szemétdombok tetején esnek meg leggyakrabban, bárki bármit mond! :)

Az év legjobb animációs filmje: Így neveld a sárkányodat (How To Train Your Dragon)
Mert a Dreamworks stúdiónak soha nem sikerült még ennyire megható és őszinte animációs filmet készítenie.

Az év legjobb vígjátéka: Felhangolva (Get him to Greek)
Mert olyan percekig göcögtető jelenetekkel, mint a "szőrös fal dörzsölős", csak nagyon kevés komédia tud előállni. Russel Brand pedig vitathatatlanul zseniális, mint kiégő rocksztár.

Az év legjobb akciója: Ha/ver (Kick-Ass)
Mert Matthew Vaughn filmje legalább annyira társadalomkritikus, mint amennyire első osztályú agyatlan szórakozás!

Az év komolykodós akció-sci-fije: Ragadozók (Predators)
Mert Antal Nimród megcsinálta a legjobb Predator filmet az első rész óta. A karakterek szimpatikusak és kellően tökösek, a harcok pedig kifogástalanul vannak ábrázolva. Íme a jakuza harc!!! :D


Az év legjobb thrillere: Fekete Hattyú (Black Swan)
Mert Aronofsky ért hozzá a legjobban, hogy ne csak a színészt de a nézőt is megmártsa a saját maga által kreált poklokban, és újabban még a katarzis sem marad el, sőt!!!

Az év legjobb drámája: Szellemíró (The Ghost Writer)
Mert habár nehéz volt a döntés (Jó a Facebook film, a Mr. Nobody, meg a Crazy Heart is, meg még sok más), mégiscsak Polanski misztikus elemekkel átszőtt "kamaradarabja" érdemel kiemelést. Kimértsége, eleganciája, nyomasztó hangulata mellett az is nagy erénye, hogy fölépíti azt a hatást, hogy a néző folyamatosan egy kulcslyukon keresztül leskelődik, és mégsem marad le semmiről. Árnyalt kép egy korszak hanyatló arisztokráciájáról.


Az év legjobb drámája 2: Mary és Max (Mary and Max)
Mert gyurmafilm sosem volt még ennyire szívbemarkoló, és mert a történet napjainkban égető fontosságú kérdésekkel foglalkozik: kommunikációs gondok, beilleszkedés, kapcsolatok elhidegülése... Sírtam.

2010. december 28., kedd

Fekete hattyú (Black Swan, 2010)

Nina Sayers (Natalie Portman) élete leghőbb vágya a Hattyúk tava balettelőadás főszerepe. Elhivatottságát siker koronázza, Thomas Leroy (Vincent Cassel) mint szigorú rendező azonban sokat vár a lánytól: Fekete hattyúként végleg ki kell lépnie az „anya kicsi lánya” szerepből, és búcsút kell mondania balerinás frigidségének. A kérdés csak az, lehetséges-e maradandó sérülések nélkül teljesíteni ezt a feladatot.Darren Aronofsky utóbbi két rendezése végleg elhallgattatta (vagy el fogja hallgattatni) azokat a kritikusokat, akik korábban „lilasálas bölcsészrendezőnek” titulálták. A Rekviem egy álomért (2000) lélekbéklyózó pesszimizmusa és a Forrás (2006) ködös létfilozófiai okfejtése után jött a mind formailag, mind tartalmilag letisztult, húsbamarkoló Pankrátor (2008), idén pedig egy végletekig fokozott idegtépő pszichothriller, a Fekete hattyú.
Aronofsky balett-filmje talán első munkájával, a Pí-vel (1998) rokonítható, habár a főszereplő tudathasadása itt sokkal egyértelműbben körvonalazódik. Míg a Pí matematikusát (Sean Gullette) a világ megismerésének vágya hajszolja őrület közeli állapotba, addig Nina az anyjának való megfelelési kényszertől vezérelve akar tökéletes hattyúvá változni Csajkovszkij balettjában. Az anya (Barbara Hershey) figurája magához láncolja gyermekét, csaknem teljesen megfosztva önállóságától, ráadásul valószínűleg vetélytársnak is érzi a lányt.
Aronofsky karakterei sosem voltak még ennyire finoman árnyaltak, emiatt már a film pszichológiai megközelítése is bőven megér egy misét, és akkor a fő erősségéről még nem is beszéltünk!Olyan atmoszféra teremtődik ugyanis a csillogó balettpadlók, a tükrök és a hideg neonfények segítségével, ami a teljes játékidő alatt fotelbe szegezi a nézőt. Aronofsky kamerája Nina meghasadt tudatának legmélyébe kalauzol bennünket és nem átall néhány (ijesztős) filmes klisét is bevetni, de hát kit érdekel, ha a dolog maximálisan működik. A rendezőre régóta jellemző kegyetlen végletesség szigorú és meggyőző formát ölt, így valósulhat meg az utóbbi évek legemlékezetesebb szexjelenete, és emiatt tudjuk izzadó tenyérrel végigizgulni az előadás filmbéli premierjét még akkor is, ha sejthető a végkimenetel. Az összképhez hozzá tartozik, hogy Natalie Portman alakítása egészen lenyűgöző, kevés kortársa tudta volna így elvinni a hátán ezt a nagyszerű filmet. Mila Kunis meg - szintén - csodaszép. Apró hiányérzet talán csak az általában zseniális Clint Mansel zenéjének visszafogottsága miatt maradhat bennünk, de törekvése, hogy inkább az eredeti mű taktusai érvényesüljenek a filmben, teljesen érthető.

2010. december 24., péntek

Buried (2010)

Nyár végén egy olyan plakáttal jelentkeztek a Buried marketingesei, melyet majdnem kizárólag a filmről mondott idézetekből raktak össze. Többek állítása szerint Rodrigo Cortés koporsós filmje igazi thriller mestermű, amit Ryan Reynolds átütő alakítása erősít. Természetesen nem nyughattam, végére kellett járnom, mire ez a nagy felhajtás, azért is, mert gyengém az ígért real-time történetmesélés, ráadásul nagyon szeretem a spanyol rendezőket. Ryan Reynoldsot nem szeretem, de sebaj.Paul Conroy egy koporsóban ébred, a föld alá temetve. Kezdetben egy öngyújtó az egyetlen társa, később egy Blackberry segít neki kapcsolatot teremteni a külvilággal. Mi mást tehet az ember lányos zavarában... Telefon a cégnek, feleségnek, nagykövetségnek és így tovább. Szépen lassan körvonalazódik előttünk Conroy története: Irakban sofőrködött, egy amerikai szállítmányozó cégnek, míg rajtuk nem ütöttek ismeretlen fegyveresek, akik nem mellesleg váltságdíjat követelnek érte. A kérdés csak az, hogyan tovább.
Való igaz, hogy a Buried eredeti mozi, ha másban nem, a felvétel helyszínét tekintve, ami csakugyan arra az egy-két négyzetméterre korlátozódik, ahova a főhőst bezárták. Faládában vonaglás versenyszámban Reynolds jeleskedik, a rendező minden lehetséges perspektívából megmutatja ezt nekünk. Merész helyszínhez merész kezdet társul: nem hiszem, hogy láttam már olyan filmet, ami két perces néma feketeséggel indult volna. A klausztrofób élmény folyamatos, köszönhetően a remek belső hangoknak, fényeknek. Valamennyire még a valós idejűség is működik, bár itt már érezhető némi csalás, de bánja lekvár. Minden alfele mutat, hogy akár komolyan is vehetnénk Cortés filmjét, de ez nekem mégis nehezemre esett néha. Nem értettem például, hogy ha ennyire ragaszkodnak a valódi eltemetettség megragadásához, hogyan feledkezhettek meg egy olyan apróságról, mint az oxigénhiány föllépése (hősünk minimum másfél órát van odalenn, ennek ellenére vidáman égeti benzines öngyújtóját hosszú perceken keresztül). A másik kérdés, hogy miért is kellett másfél órásra nyújtani a játékidőt, gyakran olyan átlátszó fogásokkal, mint a – kicsi spoiler – Reynolds gatyájába kitudja hogyan keveredő csörgőkígyó...

A fentiek ellenére hatásos filmről van szó, ami dramaturgiailag a jobb paranoia-krimikhez hasonlóan építkezik, a finálé pedig kifejezetten katartikus. Reynolds játéka visszafogott, hiteles. A Blackberry is egész jó telefon. Kár azért a néhány zavaró következetlenségért.

2010. december 22., szerda

Tron Legacy (2010)

Az a helyzet, hogy hiába göcögök a cyber-életformákról szóló nagyívű monológok özönén, ha olyan mellbevágóan jó akciójelenetekkel szakítják meg őket, mint az új Tron esetében. A sztori lehetett volna kevesebb is, tény. De az is tény, hogy a Tron Legacy kifejezetten szexi, és a látványvilágnak köszönhetően teljesen élvezhető mozi lett. (Sőt, valamennyire még merésznek is nevezhető, hiszen ez a komor képi világ kicsit sem emlékeztet a tavaly boldog-boldogtalant mozikba csábító fényes Pandorára...) A Draft Punk energiát sugárzó, remek taktusairól nem is beszélve.

2010. november 22., hétfő

Misfits Season 2 (2010)

No kérem, a második évad első két része után úgy érzem, a Misfits a legjobb sorozat azok közül, amiket követek (nincs túl sok amúgy, később tán írok majd róluk). Pofátlanul mocskos, egészen egyedi humora van, ráadásul egész jól kerekítik a történetet, ami mellesleg rémegyszerű: afféle angol Hősök verzió sok-sok Fuck-al, szex-szel és őrült angol gennyarcokkal. Rá kell érezni, elsőre nem biztos, hogy tetszeni fog, de az elő évad (6 rész.) végére garantáltan beránt.
Ez a trailer nem sokat mondd, de hirtelen nem találtam jobb videóanyagot.

2010. november 15., hétfő

Battle: Los Angeles trailer (2011)

Íme, az év egyik legjobb trailere:

Az vesse rám az első követ

aki egy pillanatig sem szórakozott remekül a 2012-n. Emmerich bátran nyúl az irónia eszközéhez, s ha más nem is, ez mindenképpen dícséretes dolog, a film legnagyobb vonzereje mégis a nagyszerű látvány. A HD-s újranézésem okán karattyolok most róla. Ez a homemade trailer tökéletesen összefoglalja, miről van itt szó:

2010. november 14., vasárnap

Scott Pilgrim Vs The World (2010)

Egy film az legyen film, egy képregény pedig legyen képregény. Azt hittem elég nyitott vagyok az efféle, "műfaji" keveredésre, de a Scott Pilgrim végleg eldöntötte bennem a kérdést. Azért is, mert itten kérem már a szezon keveredik a fazonnal. Ambivalens dolog: a vérprofi vágások, feszes, pörgős viccek, a tulajdonképpen szórakoztató fahumor és remek látvány ellenére egy vértelen és unalmas filmet rendezett Edgar Wright. Színtelen történet, és még ennél is vérszegényebb alakítások. Aki még nem ábrándult ki teljesen Michael Cerából, az most meg fogja tenni. Unásig ismert karaktere életképtelen, aki még most is azonosul vele, annak érdemes elgondolkodnia egy kiadós életszemlélet-váltáson. :P (Van azért pár vicces mellékszereplő, pl. a vega ex)Ez a fajta adaptáció (próbáljuk a teljes képregényélményt visszaadni) alighanem csak a legritkább esetben sülhet el jól. Profizmus + rossz döntések = langyos filmecske.

2010. november 8., hétfő

Faust - Unborn Visions

A világdrámák alapvető kérdése – „Mit kell tennünk, hogy kibontakoztassuk egyéniségünket?” – természetesen minden korban aktuális. A lét elviselhetetlenségén való vívódás minden bizonnyal egyidős az emberiséggel. Számtalan irodalmi példa bizonyítja, hogy a kétségek között hánykódó, végső kérdésekre mindhiába választ kereső férfi nem lelheti meg máshol a boldogságot és a nyugalmat, mint egy szerető asszony karjai között. A katartikus megtisztuláshoz azonban minden esetben valamiféle pokoljáráson keresztül vezet az út.
A Faust – Unborn Visions című előadás alkotói (a székesfehérvári Prospero Színkör és a veszprémi Teleszterion Színházi Műhely tagjai) első látásra merésznek tűnő, speciális formanyelvet választottak a fenti problémakör megragadására. Saját műfajmegjelölésük: ambient performance theatre. Mozgásszínházat látunk, amely nem nélkülözi teljesen a verbalitást, ám hangulatisága jóval hangsúlyosabb cselekményénél.A világból kiábrándult, hitevesztett Faustus és Mephistophilis egyezsége egyfajta spiritiszta szeánsz keretei között jelenik meg előttünk. A szinopszisban ördögfikként megjelölt alakok katatón létezése, mozgása, a „homályos” hangulatú szórt fény és a szünet nélküli (élőben kevert) ambient zene egyaránt az előadás rituálé jellegét erősítik. Látomásszerű képek váltakoznak, melyek a zenékhez hasonlóan folynak egymásba, erőteljességük talán kissé háttérbe szorítja a prózai részeket, melyek elsősorban a karakterek belső változásait hivatottak alátámasztani.
A játék steril, gyakorlatilag üres térben folyik, csupán négy darab dobogó alkotja a díszletet. A láthatólag súlyos fadobogók azonban folyamatosan mozgásban vannak (többnyire az említett démonoknak köszönhetően), változatos térformációkat eredményezve. Komáromi Sándor rendező azonban legfőképpen a színészi munkára alapoz, a játszók intenzív fizikai jelenlétének köszönhetően az alaphangulat már a testekben megképződik. Ezt a hatást csak tovább erősíti az ördögfik testfestése, illetve fehér (Mephistophilisnél vörös) kontaktlencséik, melyek érzésem szerint egyáltalán nem elrettentő, hatásvadász kellékek, egyszerűen esztétikai jelentőségük van. Az előadás ugyanis kimért esztétikum mentén szerveződik. A hollywoodi filmekbe illően megnyerő külsejű Gonosz, Mephistophilis alig észrevehető rángatózás-szerű gesztikulációval kíséri megszólalásait, ám ez a stilizált mozgás szigorúan nem az értelem mentén képződik meg. Mozgása démoni segítőinek mozgásrendszerében felerősödve köszön vissza, akik többnyire a színpad két széléről figyelik az eseményeket. A színpadkép állandó szimmetriája is a képiséget helyezik előtérbe. Ezt a szimmetriát csupán a két „e világi” karakter, a sárral borított testű Margit és Faustus törik meg, akik realistább játékukkal is elütnek a démonvilág szereplőitől.
A Faust – Unborn Visions letisztult motívumrendszere ellenére főként az érzelmekre hat, s meggyőződésem szerint akit nem talál meg az előadás markáns hangulata, az hiába keres benne logikai összefüggéseket, hiába próbálja értelmezni a látottakat, csupán egy kissé szokatlan Faust adaptációt kap, mely átvette az eredeti mű ismertebb monológjait és alapkonfliktusát. Ahhoz, hogy valaki igazán szeretni tudja ezt a modern Faustot, a saját fantáziájára is szüksége lesz. Az előadás azonban ideális gyújtópont a fantázia beindításához.

2010. november 2., kedd

Persze, Percy, persze, Pierce!!!

Tiniknek készülő filmek mindig voltak, mindig lesznek, és (néha SAJNOS) vannak is. Nagy unalmamban megnéztem a Percy Jacksont. Hjaaaaj...
Kezdve azzal, hogy Amerika eleve nagyon ciki módon kezeli a görög témakört (bár tudjuk, hogy ez nem újdonság, lásd Titánok harca, vagy a Trója című borzalmakat), még ráadásul unszimpatikus is az egész. De komolyan. Ez már elszomorít. Nincs is kedvem lehúzni, maximum a WC-n, egyenesen a filmbeli Poszeidón-família kegyes arcának kellős közepébe.

És hogy miért?

1. A borzalmasan ciki számítógépes animációért.
Figyeld az elején az óriás Poszeidónt, milyen Playstation-hangulatban kel ki magából...hehehe...ez jó...kikel magából...hehehe.

2. A sok köcsög tinihéroszért.
- A vicces feka mint Szatír. hehhehe...
- A dundiarcú Xénautánzat mint Athéné lánya. heheheee...
- Az "énvagyokavitálisénedtípusú" cimbora mint Hermész fia, akit ráadásul Luke-nak hívnak...farfaraway...hehehe...
- Meg egyébként is... az egész félisten tábor nagyon gáz...brühühühühhüüü

3. Pierce Brosnan miatt.
Hát, gyerekek, amúgy is van baj ezzel a színészkaliberrel, de itt... a tolókocsiba beleműtött, alsótestétől elválasztott Kentaurvezér legalább annyira nagy baj a filmvilág termései között, mint a Twilight egyébként epillált tini-farkasemberei.
Figyeld a gesztusait...hehehe...
4. Az ötletek miatt.
- Alkoholista apával élünk, mert annak "penetráns bűze elnyomja a félisten vérének szagát"... ez komoly? Hát, igen... szegény anya...
- A héroszok ma már mind Amerikában élnek, mi? Medúsza is ott bújkál, a gyöngyök is ott vannak elrejtve... gyerekek, ez komoly? Európa és a világ már a dühöngő viharfellegek áldozata, és ez a vihar KÖZELEDIK AMERIKA FELÉ! Jaj, akkor már inkább menjünk megmenteni Ryant, vagy szúrjuk torkon a főellenséget egy amerikai zászló rúdjával!
- Hermész fia azt mondja az egyik XXI.századi eszközökkel felszerelt sátorban, hogy ez a modern világ (rezidenciájában megy a playstation), ha el akarsz vonulni attól a reneszánsz díszlettől, ami kint van. No... hol is vagyunk? És melyik korban? Doki, segíts!
- És mit keresnek a Lotophagoszok Las Vegasban? Álmukban hajóztak el Amerikába? Vagy amikor ébren voltak? Elfelejtették a hazautat? De hol van itt a Léthe?
ÉS HOGY A MEGMEREDTBE, HOGY AZ ALVILÁG TITKOS KAPUJA A HOLLYWOOD TÁBLÁNÁL VAN? ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ...

5. A rossz poénok miatt.
A legrosszabb poén, hogy megcsinálták ezt a filmet.
Az is poén, hogy valaki megírta ezt a forgatókönyvet.
Az aztán nagy poén, hogy valaki írt egy ilyen történetet... és pénzt keresett vele...

6. Az átváltozás (majdnem kafkai értelemben), vagyis a "régi holmik új formában" miatt.
Hermész szárnyas cipője mint tornacsuka? Ó, jaj...
Kháron is Amerikában van, és amerikai pénzt éget... hiába, a jó öreg drachma az igazi... Ó, jaj...
Az alvilág amerikai változata... már az is ciki, hogy HELL a neve, de hogy ugyanolyan felirat virítson az oldalában, mint a HOLLYWOOD-betűsor... na, ezt azért... ÉS A KERESZTÉNYEK? AZOK HOVA MENNEK MAJD, MI?

Á, gyerekek, hagyjuk, de tényleg... Nézzük a legcikibb mondatokat, aztán húzzunk el a pokolba megnézni egy jó Roland Emmerich filmet!

LEGCIKIBB HELYEZÉSEK

Majdnem dobogós:
Pierce Brosnan mondja: "Egy fúria tanárnőbőrbe bújva. Tökéletes álca." (És ezt olyan átéléssel, hogy nála jobban csak Sas József érti a viccet.)

3. Perszephoné mondja Hádésznek: "Miért, mi lesz? Mivel büntetnél meg? Kirúgsz a Pokolból?" (Szegény Hádész elnyomásban van a hisztis Perszephóné által? Nem csoda, hogy Steve Cooganra osztották a szerepet.)
2. Percy mondja: "Egyik isten sem törődik a gyerekével?" (Ilyen családi drámát már a Titánok harcában is láthattunk.)
1. A Szatír mondja: "THAT BECAUSE YOUR BRAIN IS HARDWIRED FOR ANCIENT GREEK, NOT ENGLISH"
MRUHAHAHHAHAHAAAAA....
MRUHAHAHAHHAHHAAAAAA.....
MRURMURURMRMRRRRURUHAHAHAHAHAAH!!!!!!!!!!!!

Összefoglalóan
Pozitívum: Mi? Bocsi, nem figyeltem...
Casting: -10/10 (Mr. Bean is játszhatott volna benne...)
Mitológia: -10/10 (ekkora átb*szás...)
Tini-mérce: -10/10 (Logan Lerman KATTINTSON IDE)

SZÓVAL A CIKIÉRZÉS: -10/10

2010. november 1., hétfő

Horror villámkritikák - Halloween, 2010

A címek youtube videót rejtenek...

Mártírok (Martyrs, 2008)

A Mártírok azért tud szörnyen félelmetes lenni, mert a néző kénytelen minden képkockáját komolyan venni. Akad a "francia újhullámos horrorok" között véresebb darab (Inside), és izgalmasabb hentelés (Haute tension), de a gore okozta megdöbbenést ezeknél szinte teljesen ellensúlyozza a humor.
A Mártírok a remek pontokon elhelyezett fordulatoknak köszönhetően emlékezetes, de nem elsősorban ezért, és nem is a szenvedés tematizálása miatt. Hanem azért mert (kicsi SPOILER) a sok-sok vödörnyi véren, lila folton és féktelen brutalitáson túl van valami szemtelenül undorító abban, ahogy a dúsgazdag, magányos, elveszett öreg zsidók (ne szólj be, nem úgy értem) megérkeznek a házhoz a film végén és csillogó szemekkel várják, mit mondott az a szerencsétlen lány. Ez a kép maradt bennem, de mint valami démon.
The Loved Ones (2010)

Oldscool horror egy elmebeteg családról és legújabb "bálkirály" túszukról, akire változatos, impresszív kínzások várnak. A kislány alakítása remek, mutathatták volna többet is, elbírtam volna egy-két hosszabb monológot. Ehelyett a viccesnek szánt dagi jóbarát mellékszálát kapjuk, ami annak ellenére, hogy belefűzik a fősztoriba, teljesen felesleges, főleg azért mert egyáltalán nem vicces.
Longorierek (Longoriers, 1995)

Tévéfilm és alacsony költségvetés, de legalább David Morse a főszereplő. A legnagyobb baj a filmmel, hogy egy másfél órára elegendő sztorit három órásra bővítettek. Igyekeznek a Stephen King verzió minden részletét bemutatni, nagyon feleslegesen. Ezért válik a film cikivé és unalmassá (mert a pocsék alakítások fölött még szemet is hunynék). Amiért évekkel ezelőtt végigborzongtam már egyszer ezt az adaptációt, az az alapsztori az eltűnő világgal, időbabrálással. Az időben elveszett emberkék kilátástalansága, és a pusztulás (feledés motívuma) Persze tuti van, akinek ez inkább nevetséges (világ legbénább cgi szörnyei?).
Rémálom az Elm utcában (Nightmare on Elm street, 1984)

Wes Craven fejében a rémálomképek születhettek meg először, hiszen egyértelműen azok a film legemlékezetesebb és legeredetibb momentumai (Freddy széttárt karjától most is kellemetlen érzés fog el), és hála a kor színvonalához képest nagyszerű trükköknek, ma is érdemes elővenni a filmet. A színészeket hagyjuk. Még Johnny Depp jelenléte is csak akkor intenzív, amikor "likvizálódik". :)
Slither - Féltél már nevetve? (Slither, 2006)

Kellően undorító paródia a The Thing nyomdokain. Elizabeth Banks és Nathan Fillion igyekszik badass szerepben tetszelegni, utóbbinak sikerül viccesebben, de még így is sokkal kevesebb a poén, mint ahogy az elmés magyar cím ígéri. Erény a CGI mellőzése, és a régimódi maszkok, szörnyjelmezek használata, ami azért valamennyire mégis nosztalgikussá teszi ezt az igencsak felejthető darabot.
Monsters (2010)

Azoknak, akik folyton amiatt hőbölögnek, hogy miért születik olyan kevés emlékezetes látványfilm, mikor a technika már szinte mindenkinek rendelkezésére áll. A Monsters szinte ismeretlen alkotógárdája a nevetségesen alacsony költségvetés dacára olyan szörnyfilmet készített, mely tartja a lépést napjaink nagyágyúival. Sajnos azonban nem sikerül továbbépnie a Cloverfield - War of the Worlds által kitaposott ösvényeken. Így pedig sokak számára nem lesz belőle más, csak egy se nem túl izgalmas, se nem túl bágyadt, se nem túl valóságos, se nem túl ciki thriller. Mindenképp megemlítendő még a District 9 is a film kapcsán, az alapsztori valami hasonló.
Éjféli etetés (Midnight Meat Train, 2008)

Nevetségesen ötlettelen horror, melynek keleti rendezője azt gondolhatta, hogy a metró neonfényben úszó steril-sivár hangulata némi (nem is oly kevés) vérrel átitatva értelmes sztori nélkül is lemegy az emberek torkán. Hát tévedett. Vinnie Jones önmaga paródiája, Bradley Cooper pedig színtelen. Plusz pont egyedül azért a néhány humoros mészárlásért járhat.

Piranha 3D, 2010

Alex Aja legújabb remake-jében jókora fityiszeket mutat a slasher műfajnak, és úgy általában a kor ifjúságának.
Ringatózó emlőből többet látunk, mint női arcból, dehát éppen ez itt a lényeg: szexcentrikus, undorítóan léha, idétlen majmokat egészen szórakoztató dolog szörnyű kínhalált halva látni. Még akkor is, ha számtalanszor láttunk már hasonlót. Akinek mindez nem elég, annak ott van Richard Dreyfuss és Christopher Lloyd mellékszereplése. Egyik mókásabb, mint a másik.
Ördögűző (The Exorcist, 1973)

Lényegtelen, hogy az anya-lánya kapcsolat és a freudi pszichológia, a precízen árnyalt karakterek, vagy a mesterien fölépített történet felől közelítjük meg William Friedkin filmjét, mindenhonnan az "örökérvényű mestermű" következtetéshez lyukadunk ki. Karras atya most megint a kedvenc hős karakterem lesz egy darabig...

2010. szeptember 30., csütörtök

Skyline trailer (2010)

Mjomjomjomjomjo, szavamra mondom, itt göcögök már 3 perce, mióta megnéztem a Skyline új trailerét, melyben a gonosz alieneknek van pofájuk lenyúlni a helikoptert a menekülő hős elől, aki ezért láthatóan, nos, mérges. Egyelőre senki ne tápláljon hiú reményeket, a film elkovetői az Alien vs. Predator Requiem rendezőpárosa. Innen (volna) szép pozitívan csalódni.

2010. szeptember 23., csütörtök

Stargate Universe 2. évad promó (2010)

Természetesen a sorozat annyira azért nem pörgős amennyire ez a remekül összerakott trailer sugallja, de főleg az első évad második felében több rész is sikeresen beindította a fantáziánkat. A világűr hideg magányával, avatarkék gonosz lényekkel és féreglyukakkal operáló sci-fire kiéhezett geekeknek ideális, én is állok elébe.

2010. szeptember 22., szerda

Resident Evil: Afterlife (2010)

A moziból kifele feltettem magamnak a kérdést: vajon tudatosan vagy tudat alatt csatlakozott Anderson a „csináljunk egy újabb szar zombis filmet” klubhoz?
A film első 10 perce még élvezhető volt, illetve akkor még lekötött a harmadik dimenzió. Ami azonban utána következett azt a pocsék, ötlettelen kategóriába sorolnám. A cselekményét gyakran erőltetettnek, vontatottnak éreztem, újat nem tudott mutatni a rendező. Minden jelenetben lehet tudni, mikor ugrik elő egy élőhalott, azt is, hogy honnan, azt is, hogy kit támad meg, és azt is, hogy életben marad-e az illető. Az egyetlen újítás talán az volt, hogy nem találkoztunk olyan szereplővel, akit megharaptak és utána átváltozott és a többi szereplőre támadt (vagy aludtam épp akkor?).Nem értem miért kell egy trilógiának folytatást készíteni, amikor semmi eredeti ötlete nincs a stábnak. Mivel nem illik olyasmit állítani, hogy összelopták a jeleneket, ezért valami olyasféle módon igyekszem kifejezni magam, hogy bizonyos részek kísértetiesen hasonlítanak más filmekben már látottakhoz. Az még csak-csak elmegy, hogy az előző részekből már ismert mozzanatok tűnnek fel, de amikor valami kijön a zombik szájából és 4 felé nyílik (Penge 2) és egy nagy mamlasz még nagyobb hentesbárddal üti az ajtót (Silent Hill), a film végén fehér ruhás emberek látnak napvilágot (A sziget), a harcjelenetek a napszemüveges öltönyös úriemberrel, aki elhajol a golyók elől és épp csak hídba nem megy le (Mátrix), na az elgondolkodtató, hogy talán nem Paul W.S. Anderson fejéből pattant ki.Az egyetlen pozitívuma talán a látvány volt, a jelenetek legalább aprólékosan voltak kidolgozva. Mindent összevetve azonban még a 3D élmény sem tette élvezhetővé a filmet. 10-es skálán 3-as adok neki, de azt is csak azért a jelenetért, amelyben a félig kettévágott kutya még emberesen küzdött. Na akkor visítva röhögtem a moziban…
A kritika Tity billentyűiből származódik.

2010. szeptember 9., csütörtök

Az utolsó csillagharcos trailer (1984)

OMG! Micsoda nagyszerű gyermekkori emlékek törnek elő protonnyaláb sebességgel a szívemből...

2010. július 29., csütörtök

Bréking Nyúz: Thor videó!


Nos úgy látszik, aki lemaradt, kimaradt, de csak egyelőre, hisz hamarosan jön az első hivatalos trailer is!

2010. július 1., csütörtök

Mr. Nobody (2009)

A Mr. Nobody, a valaha készült legdrágább belga film egy sci-fi-be oltott romantikus pikareszk-történetet tár elénk, melynek ötlete 2001-ben merült fel a rendezőben, Jaco Van Dormaelben. Nem túl szerencsés, hogy tavaly David Fincher hasonlóan nagyívű Benjamin Buttonja előbb került a mozikba, hiszen Dormael filmje nem csupán grandiózus történetvezetésében, de szemkápráztató vizualitásában is versenyre kelhet a hollywoodi megaprodukcióval, filozofikusságával pedig le is körözi azt.2092-ben a világ teljes lakossága kvázi-hallhatatlan, a halandó világ emlékezetét egyetlen férfi őrzi csupán, a 118 éves Nemo Nobody. A főhős egy olyan korban emlékszik vissza fiatalkorára, melyben már teljesen elfelejtődött, vagy átértékelődött az emberi kapcsolatok és a szexualitás jelentősége. Nobody története szerencsére nem egy szenilis öregember vérmeskedése a „régi jó dolgokról”, meséjét hallgatva nekünk is időbe telik, hogy megfejtsük szofista filozófiáját: az életben nem a jó vagy rossz döntések számítanak, egyszerűen csak az, hogy megtörténik. A mozaikszerű zavaros emlékképek közül szülők, egykori szeretők és feleségek sziluettjei kerülnek elő, gyakran egymásnak teljesen ellentmondó kontextusban. Azt, hogy mi a valóság és mi a fikció Nobody nem tudja, de nem is akarja megfejteni. Talán mindegyik megtörtént egyszerre, de az is lehet, hogy nem történt meg egyik sem. A mese lényege ezúttal, nem kevesebb, mint az idővel dacoló modernkori ember kritikája. Nobody fejében minden időpillanat új világokat teremthet, néhány másodperc évekig is eltarthat, olykor pedig az évek tűnnek perceknek, és ez így is van rendjén. Ezért is fordulhatunk meg a kétórás játékidő alatt egy amerikai kertvárosból indulva 21. század végi felhőkarcolók között, vagy egy bolygóközi űratazáson is.A gyermekkor képeinek ábrázolásakor van a leginkább elemében Dormael, ezek a jelenetek már-már a zsenialitás határát súrolják a csecsemő által a világból kiragadott részletekkel, fantasztikus belső monológjával. Gyakran Discoverybe illő tudományos elmélkedéssel szakítják meg a történetet, melyben Nobody (Jared Leto) vetített háttér előtt, diagramok segítségével mintegy „elemezni” próbálja saját életét. A szerelmi légyottokat néha egy a húrelméletről, az időről, vagy az öröklött félelmekről való értekezés követi, a mozi száguldó ritmusa azonban egy pillanatra sem törik meg, a tátott száj vagy tucatnyi jelenetben garantált.
Csupán akkor bizonytalanodunk el kissé a Mr. Nobody nagyszerűségében, amikor a giccsfaktor túl magasra szökik. No persze ez már csak szőrszálhasogatás, hiszen a film egyetlen válasza az időben és térben korlátozott lét elviselhetetlenségére a szerelem. Szavamra, talán tényleg csak az a birka, aki nem hajlandó hinni benne. A mellbevágónak szánt végső csattanót (amiről természetesen tartom a számat), akár ki is hagyhatták volna az egészből...

2010. június 5., szombat

Deus Ex - Human Revolution trailer

Már megint egy videójáték trailere vágott a földhöz (lassan hiába várunk ilyesmit a hús-vér filmektől). A Deus Ex - Human Revolution kicsit Blade Runner-ös, kicsit Robocop-os, kicsit Minority Report-os, és főleg nagyon-nagyon hangulatos.

2010. május 31., hétfő

2010. május 17., hétfő

Ninja Death Squad zárójelenet (1987)

A nemcsakmozisbog ezennel beindítja "Minden idők leginnovatívabb akciójelenetei" című rovatát. Elsőként egy igazi gyöngyszemet láthattok. Az alább felvonultatott high-tech küzdőeszközt (defender+killer two in one esernyő), szemkápráztató filmes trükktechnikát (teleport, ninjarengés), és végletekig feszített akciókoreográfiát elnézve föl sem merül a nézőben, hogy Godfrey Ho úttörő alkotása immár a 23. évét tapossa. A film utolsó perceit, annak katartikus lezárását láthatjátok.

A 87-es év igazán termékeny volt Ho számára. Egy év alatt 21 filmet készített, és majd' mindegyik címében benne van a Dead szó, vagy ha nem, legalább a Ninja!

2010. május 11., kedd

Kick-Ass (2010)

Hollywood mítoszteremtő képességét mi sem bizonyítja jobban, minthogy mára a világ minden táján pontosan tudják a filmrajongók: Superman-nel, Pókemberrel és a többi kosztümös csodalénnyel nem érdemes újat húzni. A képregénykiadók különálló, de mégis hasonló lényegű mondakörök módjára ontják magukból az eredettörténeteket. Újabb és újabb bosszúszomjas természetfeletti karakterek emelkednek föl és buknak el a lapjaikon, néha szinte antik hősök módjára. A képregényvilágra kevésbé nyitott (pl. kelet-európai) országok popkultúrájának is egyre inkább szerves részévé válnak/váltak a maszkos igazságosztók, és ez főleg a mozinak köszönhető.
A trükktechnika is eljutott arra a szintre, hogy csillagászati költségvetés nélkül látványos akciókat hozzanak létre, így immár egyre többen ismerik azt a kéjes érzést, amit a testről lepattanó golyó hangja, vagy egy high-tech páncél sisakjának helyre koccanása okoz. A szuperhősök dicsfénnyel, olykor megvetéssel kikövezett útja olyan formulákból építkezik, melyeket minden valamirevaló tősgyökeres rajongónak – geeknek – illik betéve tudnia. Nekik igazi kincs lehet a Kick-Ass, de biztos sokan vannak, akik öncélú, vérben tocsogó paródiát látnak benne. Ezért is volt kétes a hazai forgalmazása. Meg azért is, mert Matthew Vaughn filmjében egy 11 éves kislány néhány másodperc alatt tucatnyi rosszarcú beleit ontja ki úgy, hogy közben űbervagány beszólásokra is bőven marad ideje. Ha túltesszük magunkat az erkölcsi dilemmán – ha-ha mért ne tennénk, hisz geek-ek vagyunk – a nyár egyik (sőt, talán) legszórakoztatóbb akciófilmjében lesz részünk, amely mellett az amúgy egész jól sikerült Vasember 2 is csak a jobb CGI tekintetében rúghat labdába. Remekül elhelyezett poénokban, feszes és átgondolt "badass" akciójelenetekben éppúgy nem szűkölködik a Kick-Ass, mint szeretnivaló karakterekben. Kell ennél több? Egy könnyed esti mozizáshoz aligha.

2010. május 5., szerda

A történet vége - The Pacific

A szintén Steven Spielberg és Tom Hanks által jegyzett 2001-es Elit alakulat (Band of Brothers) telitalálatnak bizonyult. Következésképpen - valamint a reklámkampánynak köszönhetően - hatalmas várakozás előzte meg a Pacific-et, melyet nyugodtan tekinthetünk az Elit alakulat folytatásának. Magasan van a léc. Érezték ezt a mini-sorozat készítői is, nem szégyelltek hét évet és több mint 200 millió dollárt szánni a munkálatokra.
A II. Világháború csendes-óceáni hadszínterein vagyunk, ahol az USA haditengerészete az ún. Békaugrás-hadművelet során szigetről szigetre foglalja vissza a Japán Birodalom által elhódított területeket. A Pacific cselekménye három háborút túlélt katona visszaemlékezésein, és a legembertelenebb háborún alapul, amit képernyőn láttam.
Az alkotók oly körültekintően igyekeztek minden szokványos filmes sémát kikapcsolni, hogy olykor nehezünkre eshet megmondani, ki is ez a három tengerészgyalogos. Nincsenek klasszikus érelembe vett főszereplőink, sem pedig felesleges pátosz. Ez a sorozat nem erről a három katonáról szól, még csak nem is arról, amit ők láttak. Ez egy történet a háborúról, főbb szerepekben a háborúval, mindenféle egyéb szerepekben az ágyúgolyó-töltelékekkel. Nincs itt kérem egyetlen hős sem, ebből kifolyólag "A hős alakulat" cím egy olcsó piárfogásból lett fatális tévedés.
Az első rész, megmondom őszintén, levett a lábamról. Egyszerűen minden benne volt, ami 45-50 percben a csendes-óceáni harcokról elmondható. Nehéz manapság elképzelni, ugyanakkor szinte közhely, hogy a II. Világháború idején tejfeles szájú ifjak becsületbeli ügye volt a csatába menni. Merthogy ők önkéntesek voltak. Talán az utolsó nemzedék, amely naiv és őszinte mód hihetett efféle nemes cselekedetekben, miközben Jimi Hendrix és a teljes hippi nemzedék alatt a pelenkát cserélték, ha egyáltalán.
Az első csata, amint Guadalcanal szigetén a japán gyalogság belegyalogol a géppuskatűzbe, az egész sorozat legjobbika. Szinte elhittem, hogy ott vagyok. Ütős és pörgős képeket kapunk. A csatát követő reggelen emberi testek borítják a partot. Látjuk a maga alá gránátot rejtő sebesült japán katonát, amint magával visz még egy-két szanitécet, s a becsületét vesztett, golyóért könyörgő hazafit, a vele szórakozó amerikaiakat, a halottak zsebeiből kiforduló személyes tárgyakat, a sokkot, hogy akik meghaltak emberek voltak megannyi történettel. Nem lehet egy szavunk sem. Ebben a tíz percben mindent az arcunkba kapunk, amit az efféle a háborúkról és a különböző kultúrákról tudni érdemes. A következő részeket látva, sajnos itt el is fogy a puskapor.
Teljesen személytelenné válik a cselekmény. Nagyrészt arctalan hullanak amerikaiak és japánok, utóbbiak meglehetőst ostoba mód rohannak minden éjjel a géppuskatűzbe. Gyakorlatilag semmi nem történik, amit el lehetne mesélni. Bár helyenként iszonyatosan látványos ez a semmi, az ötödik és hatodik rész nagy csatajeleneteiből is csak a Ryan közlegény megmentését idéző partraszállós darálást lehetne kiemelni. Ha az volt a cél, hogy épp úgy ne tudjunk a képernyőn látottakról érdemben beszámolni, mint a hazatérő veteránok a háborús élményeikről, akkor teljes a siker. Egyedül a hetedik rész nyomasztó brutalitása, a Peleliu sziget hagy mély nyomokat az emberben.
Oly mértékben sikerült elkapni a stábnak a háború embertelen katyvaszát, hogy a történet megszűnik, feloldódik. Semmivel sem tudunk többet egy közlegénynél a megtörtént és elkövetkezendő eseményekről. Nincs narráció se belső monológ, csak üveges tekintetek. Újra és újra előreugrunk az időben. Az egyik pillanatban korom setét az éjszaka, megindul az ütközet. Aztán pirkad, a sebeinket nyalogatjuk, bámuljuk a hullákat. A sorozatos idősűrítéseknek és ugrásoknak köszönhetően, a film olykor egy diavetítéshez hasonlatos. Az emberi emlékezet tökéletes és sallangmentes rekonstruálása. Ez a Pacific legfőbb erénye. Ki mondta, hogy egy háborúnak van lineáris és átlátható története? Bár a néző azért szokta azt szeretni. Már a történeteket.
De beszéljünk világosan a sorozat negatívumairól. Itt van például az alig 50 perces játékidő, ami valójában annál is kevesebb. (A Band of Brothers egy óra tíz perccel gazdálkodott.) Egyenesen pofátlanságnak tartom, hogy a veteránok visszaemlékezései után bevágnak egy "az előző rész tartalmából" snittet, amit a két perces főcím követ és így több mint 6 percet várunk az első jelentre.
Hiába tökéletes a sorozat piára, s jelenik meg minden héten egy újabb méltató cikk, ha közben az Elit alakulathoz képest eltűnt fél óra. És bizony ezt az időt nem csak tőlünk, hanem a történettől is elvették.

Míg a fent említett 2001-es sorozat majd minden egyes része felért egy egész estés filmmel, a Pacific-ről ez egyetlen esetben sem mondható el. Hiányzik az a kis fűszer, amitől a néző képessé válhat beleélni magát egy filmbe. Úgy, mint jellemrajzok, gondolatok, háttértörténetek. S hogy ez valójában a jelenkori mozi egyik kórtünete, annak a legutóbb hat Oscar-díjat nyert Bombaszakértő c. film is ékes bizonyítéka. (Nick James, a Sight and Soul magazin főszerkesztője is beszél a jelenségről. Itt: Ha meghal a film, hát meghal, Origo 2010 04. 20.)
S ha már a költségek. Magyarázza el nekem valaki, miért kell egy ilyen költségvetésű produkcióban számítógépes animációval megfesteni egy naplementét? Hiába mozognak a színészek soha nem látott mód élethűen a kamera előtt (amire joggal büszkék az alkotók), ha kis túlzással minden második jelenetről lerí, hogy greenbox.

Fenntartásokkal ajánlott irodalom:

Interjú Dale Dye századossal, a színészek katonai kiképzőjével, aki a Szakasz forgatása óta színészek kínzásával keresi a kenyerét. Megtanítom, hogy milyen az igazi fájdalom, Index 2010 04. 19.

Interjú a producerrel: A közönséget nem lehet megvezetni, Index 2010 04. 25.

Machete trailer (2010)

Na, ezek is rossz mexikóival szórakoztak. Én pedig alighanem visítva-tapsolva fögök röhögni rajtuk.* :)

*A Machete Grindhouse-beli álltraileréből ugyanis tényleg elkészül az egészestés verzió.

2010. május 4., kedd

Metropolis trailer (1927)

Fritz Lang klasszikusának teljes verziója (25 perccel hosszabb minden eddigi változatnál) idén nemcsak a DVD és BD gyűjtők polcaira fog sosem látott minőségben fölkerülni, de a mozivásznakra is. Ez a trailer is kifejezetten impresszív!

2010. április 30., péntek

Splice trailer (2010)

Csak én érzem úgy, hogy Vincenzo Natali új horror-thrillerében simán benne van az utóbbi évek leghidegrázósabb filmjének lehetősége? WOW!

2010. április 10., szombat

Szex és New York 2 trailer (2010)

Nyilván felesleges 1001-edszer is elpampogni az ezerszer elpampogott "főbelőni, savval leönteni mindet, aztán a maradványokat kilőni a Napba" szöveget, így hát nem is mondanék egyebet, minthogy őszintén örülök annak, hogy öregasszony nem vénasszony, illetve, hogy nem is olyan nagy dolog a klimax. Hajrá Carrie!

2010. április 4., vasárnap

Crazy Heart (2009)

Az elsőfilmes Scott Cooper jegyezte Crazy Heart leginkább a két évvel ezelőtti Pankrátorral rokonítható. Ez a mozi is egy kimagasló egyéniség leáldozó csillagát hagyja kicsit vibrálni előttünk. Nem tolakodóan. A rezignált alaphang egy ilyen filmnél nemhogy elvárt, szinte kötelező. Jeff Bridges arcvonásai, hangja és főleg tekintete tökéletesen alkalmassá teszi őt arra, hogy éreztesse a magány és tétlenség elől alkoholizmusba menekülő zenészzseni szomorúságát. Az azonosulás korán megtörténik, innentől pedig már gyerekjáték egy visszafogott szentimentalizmusával együtt is emlékezetes feelgood mozi összedobása.Cooper filmje nem tud felnőni Aronofsky remekművéhez. A Wrestlernek már a témaválasztása is jóval szerencsésebb, vagy – talán mondhatjuk így – egzotikusabb. Amíg a pankrátorok ismeretlen világának dogmaszerű bemutatása minimum zavarbaejtő volt, addig a lecsúszott countryénekesekről whiskystül, cigarettástul mindenkinek meg van a véleménye, és a prekoncepciók többnyire igazolást is nyerhetnek majd. Nem mintha bármi gond lenne ezzel.A színészi munka mind Bridges mind Maggie részéről hibátlan, és Colin Farrellt is remek érzés a gitár mögött látni (már annak, aki szereti :P). A szívmelengető alakításokat erősíti a markáns képi világ, a gyönyörű felhők, a végtelenbe tartó utak és az örökös napnyugta. De a legnagyobb érdem talán mégis az, hogy a Creazy Heart stábja nem félt a szőrös szívű kritikusoktól, és nem átallottak egy minden feszültséget feloldó (de inkább feldolgozó!) befejezést tenni a film végére. Tragédiát vártunk, de valami sokkal jobbat kapunk. Győz a remény, ennyire egyszerűen és naívan lehet összefoglalni. A történet éppen ettől lesz teljessé. Miért is ne.

2010. április 3., szombat

Tekerd a Tested, Béjbííí!!!



Pufi fiúként rendkívül mozgékony, amolyan John Travolta-féle zseni vagyok. Ebből az apropóból érzem jogosnak, hogy összegyűjtsem néhány legkedvesebb fizikai határátlépésemet, melyeket nem én követtem el, hanem nálam azért jóval nagyobb zsenik.
Ezek fizikai határátlépések, mert ahogy egy freerunner-videóban, vagy egy-egy testőrülttel kapcsolatban, vagy egy pofátlan fiziogéniusz esetében, avagy egy látványos show láttán megindulnak bennünk azok az impulzusok, amelyek ahhoz szükségesek, hogy egyáltalán feldolgozni képesek legyünk azt, amit látunk, úgy a lentebb összegyűjtött táncok legfeljebb a rekeszizmokban indítanak el véges avagy végtelen impulzusköteget. Hogy mennyire véges és mennyire végtelen, meghatározza a listán elfoglalt helyet, ennek megfelelően az elmúlt évek termése kerüljön hát besorolás alá!!!
Let's dance!

A legcikibb táncok, melyek humoruknál fogva igazából zseniálisak!

12. Donnie Darko - a dagi kislány tánca
A film ezen színpadi jelenete mondjuk inkább kicsit torokszorító, de azért valljuk be - nekünk is néha kedvünk támad fel-felröhögni. No jó, a jóérzésű embereknek nem... de hát itt mi gonoszak vagyunk, nem?
Cikiérzet: 10 Humor: 3

11. Alice in wonderland - Mad Hatter örömtánca
Hát, amennyire fókuszálva van ez a tánc a filmben, annyira nem üt, de azért egy picit el-elmosolyodtam. Rossz minőségben itt felelevenítheted!
Cikiérzet: 5 Humor: 5

10. Ötödik elem - a rabló tánca a film elején
Miután Bruce lefegyverzi a rátámadó rablót, az illető érthetetlen módon egy groteszk táncba kezd... szerintem tuti... a kis narkós... Részlet!!!
Cikiérzet: 7 Humor: 7

9. Diszkópatkányok - a két diszkópatkány táncai
Ez azt hiszem, magáért beszél... Itt kicsit másképp...
Cikiérzet: 7 (mert inkább paródia) Humor: 9

8. The Goonies - a dagi gyerek tánca
A Goonies az egyik kedvenc gyerekkori filmem volt. A dagi gyerekek pedig úgy általában a kedvenceim... Elfogultság!!!
De a hastánc jó...
Cikiérzet: 6 Humor: 6

Hát, ez állati! Ezt az arcot, amitDeep Roy a figurához tesz...

Sorkizárás
...és amikor kéz elől-lépés-kéz hátul masírozást csinál...!!! Remek!
Cikiérzet: 8 Humor: 8

6. Nancy Drew - a pufi fiú tánca
Megint elfogultság!

De hát ez a gyerek szerintem az utóbbi évek legnagyobb gyerekszínésze. És ahogy mozog... hehehehehehehehe...
Cikiérzet: 10 Humor: 7

5. A leggyorsabb Indian - Anthony Hopkins tánca
Ez is tuti - az öreg Sir Anthony koszos-büdös kisember-szerepben! Szerintem ez volt az eddigi legtutibb alakítása. És a reggeli tánc... igaz, szívrohamot kap utána, de nagyon vicces, amit csinál.
Cikiérzet: 6 Humor: 10

4. Forrest Gump - a címszereplő tánca
Az sem semmi, amikor a kis kripli-Gump Elvist utánozza (avagy Elvis őt?), de hát az meg aztán annyira marhajó, amikor Forrest elkezd táncolni tanulni!
Ügyetlen, kétballábas, setesuta...hehehehe!
Cikiérzet: 8 Humor: 8

ÉS A DOBOGÓS CIKIK

3. Charlie és a Csokigyár - a nagypapa tánca
Az az előkészítés... ahogy arra vársz, hogy amikor meglátta a nyereményjegyet, őrjöngeni kezd, és közben csendes ír-tánc paródia lesz belőle lyukas zokniban... EZ AZ, David Kelly!!!
Cikiérzet: 10 Humor: 10

2. Randiguru - Albert (Kevin James) tánca
Ahogy elkezdi - az a taps!!! Ahogy folytatja... a csípőtekerések... és ahogy lezárja: oldalazás madárijesztőben!
ZSENIÁLIS
HÁHÁHÁHÁHÁÉHÁJHÁ!!!
Cikiérzet: 10 Humor: 10

ÉS MINDEN IDŐK LEGVICCESEBB ÉS LEGCIKIBB TÁNCA!!!

1. Tropic Thunder - Tom Cruise táncai



CIKIÉRZET: 20/10, HUMOR: 30/10.....HÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁ

2010. március 31., szerda

Knight and Day trailer (2010)

Nolám! Meglepően szórakoztató két perc a sokszor leírt Cruise-zal és a többször eltűntnek hitt Diazzal. NEm hittem volna, hogy ezt mondom, de drukkolok nekik, meg a filmnek.

2010. március 20., szombat

Frost/Nixon


Az elmúlt évek egyik legizgalmasabb "dumálunk és drámát csinálunk" filmjét láttam ma Ron Howard rendezésében. És ráadásul aktuálpolitikai vetülete is van a filmnek, ami azért jó, mert a mindennapi politikát nagyon szoktuk utálni, de így, összesűrítve, "lekicsinyítve" egészen mást lehet elmondani a dolgokról. Persze az is igaz, hogy ilyen filmet hatásvadászat és/vagy részrehajlás nélkül nem lehet csinálni, de hát ez van, az alkotás valahol konkretizál is, ez is hozzátartozik - nincs az a kép, ami minden szempontot, minden érzelmet kielégíteni képes (ez csak Doktor Parnassus birodalmában lehetséges).

Van néhány nagyon izgalmas politikai thriller, életrajzi film, ami képes megmutatni a dolgok emberi és képmutató oldalát egyszerre. Ki ne emlékezne Forest Whitaker Idi Aminjára, és a lélegzetelállító kettősségre, amit a figura képviselt - a "barát" és a véreskezű vezető ambivalens állapotára gondolok elsősorban. Vagy a JFK-re, Oliver Stone rendezésében. És a fene vigye, nekem nagyon bejött Sean Penn filmje is, a Király összes embere. De hogy a Frost/Nixon egyenesen az ágyhoz szegezzen, anélkül, hogy fel lenne turbózva merényletekkel, paranoiás képzelgésekkel, ármánykodó beosztottakkal, stb, stb...

A Frost/Nixon tényleg boxmeccs a javából. A forgatókönyvíró Peter Morgan nyilatkozta azt, hogy az foglalkoztatta a történet megírásakor, hogyan lehet szavakkal boxmeccset játszani (szavakkal ugye teniszezni is tudunk, ahogyan az a Rosencrantz és Guildenstern halott című filmből is kiderül). Nos, a mutatvány sikerül - annak ellenére, hogy ismerjük az eredeti interjút, és a dolog végkimenetelét, végig lélegzet-visszafojtva figyelünk. Nincsenek hatalmas fordulatok, nagy botrányok, csak egyetlen játszma, amire két ember mindenét felteszi, és ennél több nem is kell!

Két ember - a korrupt exelnök, és a lenézett show-man. Dávid és Góliát harca, avagy a kisember sikere a rendszer tetején trónoló hatalmasok felett. Amikor a "kis senki" diadalmaskodik (mint például Susan Sarandon karaktere Tommy Lee Jones felett Az ügyfélben, vagy a John Cusack-Dustin Hoffmann-páros Az ítélet eladó című bírósági thrillerben), mindannyian felsóhajtunk, hogy van még eszközünk a nálunk nagyobb hatalommal szemben, és néha nekünk is sikerülhet hatást gyakorolni a dolgok menetére.


Frank Langella alakításáról ódákat zengtek a kritikák, de azt ritkábban említik, hogy Michael Sheen milyen kiválóan és hitelesen festi meg a népszerű, ámde saját kisebbségi komplexusai között mégis bizonytalanul, érzékenyen vergődő ember figuráját. Langella okos politikust formál Nixonból. Tudja, mennyit jelent a kisembernek, hogy ő, az ex-elnök egyenrangú félként kezeli, és hogy az ember titokban hálás ezért a gesztusért. Ez tiszteletet szül, és ez a tisztelet veszélyes a kisember számára. Könnyen kieshet ugyanis a pixisből, és észre sem veszi, hogy ezen a tiszteleten keresztül manipulálva van. Nem mondhat akármit. Nem kérdezhet akárhogyan. Ha nem akar kiesni... Ezt pedig Sheen jeleníti meg kitűnően - egyes pillanatai alatt szinte mi érezzük kellemetlenül magunkat (például Nixon "fordulók" előtti megjegyzései alatt).


Minden ilyen jellegű harc a tiszteletért idegörlő emberi játszmákat szül, ezt a médiaszakemberek tudják a legjobban. Kiválóan adagolja a film azokat a fogásokat is, amelyekkel ezek a szakemberek élnek munkájuk során - pontosan kell tudniuk, minek milyen hatása van, és mindenre oda kell figyelniük, így megtudjuk többek között azt is, hogyan veszíthet szópárbajt egy politikus néhány izzadságcsepp miatt úgy, hogy akik csak a rádiót hallgatják, azt hiszik, nyert. Vagy mit is jelent a kamera "szemén" keresztül látni olyasvalamit, amit szabad szemmel kevésbé jelentősnek érzékelünk.

Ezek mellett nem bírom ki, hogy néhány számomra igazán óriási pillanatot meg ne említsek a filmből (és mind alakításokra vonatkozik, mert a film készítői jól tudták, hogy itt minden a színészeken áll vagy bukik, hát igyekeztek olyan apró rezdüléseket elcsípni, amelyeket csak a kamera segítségével érzékelünk a kép legfontosabb részleteként.

- Az egyik leghátborzongatóbb pillanata Langellának, amikor azt mondja, odaküldi a szállodába néhány C.I.A.-s barátját Frost után szaglászni, és a Kevin Bacon által alakított Jack Brennan előtt előkapja kis noteszét, és kezdi keresni a telefonszámokat. Nem tudni, ez vicc, avagy komoly-e, de könnyen megsaccolható.

- Igen visszataszító Langella játéka (és egyetlen pici fejingatása) a következő párbeszéd alatt:
Nixon: "That's a strange fellow.
Man1: "Started life as a comic, you know."
Nixon: "Is that so?"
Woman: "Almost married Diahann Carroll.
Nixon: "Who?"
Man1: "The singer"
Nixon: "Isn't she black?"
Man1: "Yes, Sir!"

- Minden forgatás megkezdése előtt kőkemény játszma zajlik. Nixon kiválóan eltalált, kegyetlen mondatokkal hozza zavarba Davidet.

- Nagyon jó, a felsőbbrendűségről mindent eláruló párbeszéd zajlik Nixon és Jack között a fűző nélküli cipőről.

- Michael Sheen arcait érdemes követni - néha mintha tényleg nem is tudná, mi történik vele.

- A humor sem marad ki a filmből, Bob Zelnick (Oliver Platt) például imádnivaló, amikor Restont (Sam Rockwell) ugratja, aki a nagy háborgás ellenére mégis kezet fogott az elnökkel.

Ezek csak morzsák, végre egy film, amit snittenként végig lehetne elemezni, de így is elég a dicsőséghullámból, inkább megyek, megnézem még egyszer.

INKHEART - ó, ne......

Hát, gyerekek, jól kapaszkodjatok meg - no de legfeljebb csak a járókeretbe, mert bizony Brendan Fraser bácsi Tintaszív címen futó mozija a legnagyobb jóindulattal sem mondható pörgős, akciódús, vagy lebilincselő élménynek.

(ez itt a film legeslegeslegveszélyesebb pillanata... brrrrrrr.......)

Nagyjából olyan, mintha egy idősek klubjában néznénk végig, hogyan majszolnak el ott komótosan egy szelet hatlapost - addig forgatva, szopogatva, mígnem már magától lecsúszik, ahogyan Gombóc Artúr filozofálgatott így a csokoládéról.
A történet borzalmasan gáz, olyannyira sekélyes, hogy a főgonoszokat nem is tudták elképzelni máshogy, mint mesehősibundába bújtatott neonácikként (figyeld a könyvégetést, vagy az ünnepi estet a romok között).
Az írónőt remélem, kiolvassa valaki a világegyetemből.

No lássuk a Cikicikket az alakítások mentén!

Brendan Fraser
(mi ez már?...hehehehehhehe)

Te jó ég! Ő az ügyeletes Fantasy-Indy? Igen, ha életművét nézem. Ugyanakkor mondhatnám azt is, hogy a legagorafóbiásabb akcióhős, hiszen ilyen sokat senki nem dolgozott még együtt botvégre rögzített teniszlabdákkal, és senki nem reszketett még ennyit kék és zöld díszletfalak között. Ebben a filmben egy cammogó, unott "hős", kb. min Bruce Willis a Surrogates-ben, csak itt semmi nem indokolja ezt a sorvadt létezést. Cikiérzés: 10/10

Paul Bettany
Atyagatya! Ez a fazon játszott Trier-filmben, emberek! Mit keres itt? Mellesleg én imádtam a Lovagregényben, azt hittem, egy őrült fazon, de most látom, hogy ugyanolyan iszap folyik a lelkében, mint Hollywood adjukelmagunkathogyatutibanlehessünk típusú ficsúrjaiban. Amit ebben a filmben művel, az annyira vérszegény, hogy még Doktor Csernust sem hozná ki a béketűrésből.
Cikiérzés: 11/10
Andy Serkis
Igen, drága barátaim, ő az! Dráááágaszáááááááág! Ember! Ha játszottál a Gyűrűk urában, minek erőlködsz egy ilyen tintalassúsággal folyó filmben? Szegény Andy nagyon komolyan veszi a szerepet. Olyannyira, hogy inkább az jut róla eszembe, amikor Joe Pesci tollat ragad a Casino című filmben.
Hiperrealista gonosz egy
"nézzükhülyénekanézőtésjátsszunkelnagyoltanmertbiztoskicsikisülnekaszékekben"
elvet valló stáb kellős közepén.
Cikiérzés: 10/10

A többi szereplőt szóra sem méltatom, annyira tökmindegy, mit csinálnak, a fenti triász szépen megalkotja a titokzatos Bermudát, ahol úgyis minden eltűnik. IRÁNY A MÉLY!!!
Héttől számolunk visszafelé, mert... mert én így akarom. Hehehe!

7. Figyeld Andy legagresszívabb pillanatait! Ezek közül leginkább túllő a célon a 67. percben, a "Hogy mersz kinevetni?"-felindulásával. Kb. mintha Baktüttösön indulna meg feléd egy traktoros, tök részegen, azt üvöltve, hogy: "mivan?MiVan?MIVAN?"

6. Amikor Paul a 72. percben megátkozza az egyik gonosztevőt... Juuuj, most aztán jól besz*rtunk! Ennél még az is félelmetesebb, amikor Gyurcsány Ferenc azt mondja: "Lárifári"... na, az mondjuk tényleg félelmetes! Hehehhe...

5. Brendan Fraser felolvasásai! Te Úrjézus... ha ilyen apám lett volna, én is könyveket égetnék, csak fel ne olvasson soha senki! Gyere vissza, Utasi Árpi!

4. Paul a 64. percben Chuck Norrist megszégyenítő akcióval nyer egérutat kis keleti barátjának. Hát, az a rúgás, az az arc, amivel kíséri, és az a pillanat, ahogy utána a két kezét előre tartva megálljt "parancsol" a gonoszoknak! Bruhahahahhahahahah!

És a dobogósok!!!

3.
Andy Serkis pillanata! Figyeld, amikor a 67. percben a lány azt mondja, hogy "elégett a könyv utolsó példánya..."... Andy hosszas
eljátszomhogyszomorúlettemaztánhirtelenváltokmertnagyjátékosvagyok
pillantás után kinyögi: "Wrong". Juuuuj.... Ettől még Jack Torrence is biztosan megfagyna... Háháhááháháháháháááá!

2.
Brendan Fraser az ezüstérmes. Figyeld, amikor a nagynéni besokall, és elköszön tőlük a 47. percben! A "Good luck"-os kézfogást követően Brendan igazi színésszé válik, minimálban szenved, mint Iván a fronton!
BBBBBRRRRRUUUUUUUUUUUHHHHHHHHAAAAAAAAAAHHHHHHHHAAAAAAAAA!!!

1.
Hát, ez nem semmi lesz! Hehehehehehehe...... Paul.......Mruhahahahhahhaa.... Amikor.....hihihihihihi........amikor a 40. percben bejön megszöktetni a rabokat, és azt mondja a nagynéni: miután hóhérkézre adott bennünket? Hát, erre Paul reakciója... leírhatatlan, NÉZD MEG!

Ez a film kihozza belőled az állatot!

Cikiérzés: 10/10

Ja, és ismét egy női író....

BBBBBBBBBRUHHHHAHAHHA
AAAAMMMRUHA
HAHHAAMMMMRUHAHHH
AHAAAAAAAA
AAAAAA!!!!

Összefoglalóan
Pozitívum: a 95. percben végre elindul a stáblista.
Látvány: olyan pörgős a film, mint Tarr Béla mozija... 0/10
Sztori: ha az a mondanivaló, hogy olvasni veszélyes, és íróként inkább itthagyod ezt a szar világot, akkor lejött... egyébként meg biztosan pacifista írta... aki nő...hehehhehehehehe 0/10
Színészek: Hol? Ki? hehehehhehe... akkor már inkább a Szomszédok!


Nem csak mozis blog - 2011

e-mail: kasafero@gmail.com