Évzáró 2009 - A legjobbak

Habár pár nap még hátravan az évből (néhány film is vár még a lejátszóban), következzenek most a 2009-es év legjobb filmjei a Nem Csak Mozis Blog szerint. (A külföldi "straight to DVD" megjelenéseket is ide számítva.) A magyar cím jútúb linket, az angol pedig imdb profilt rejt.

A bombaszakértő (The hurt locker)
Megrendítően hiteles dráma arról a - már a Szarvasvadász által is körüljárt - jelenségről, hogy a katona mindig is katona marad, soha nem tud visszatérni a régi kerékvágásba. A film legerősebb jelenetében a sivatag közepén órák óta várakozó kiszáradt szájú mesterlövészek zacskós gyümölcslevet bontogatnak, fél szemüket az ellenségen tartva. Nem történik semmi, mégis szinte tapintható a feszültség. Mindez egy női rendezőtől, akinek a Holtpontot is köszönhetjük.

Ki nevet a végén? (Funny People)
Apatow új filmje humorban és tabudöntögetésben is visszafogottabb, ez pedig kifejezetten jót tesz neki. Úgy enged betekintést a stand up comedy világába, ahogy eddig csak nagyon kevesen. A cselekményben rejlő tragikumot pedig nem nyálasan tolakodva nyomja a képünkbe, hanem a legfinomabb iróniával szervírozza.

Avatar (Avatar)
Cameron jött, nagyot mondott, és - az eddigi kimagasló bevételi mutatók szerint - győzött. Megint. Az Avatar tényleg lehetne sokkal jobb film is, amit nagyon sajnálunk, de a közepes forgatókönyv ellenére is csípőből hozza azt az élményt, amit egy monumentális kalandfilmtől 2009-ben elvárhatunk. Technikai mérföldkő, a technika pedig szerves része a filmnek. Lumiére-ék is technikai mérföldköveket fektettek, nem azonnal kimagasló műalkotásban gondolkodtak. Talán a következő felvonás meghozza az osztatlan kritikai sikert is, ahogy anno a Terminátornál?

Fel! (Up)
A Pixar sem tud hibázni. A vén Carl Fredricksen és az esetlen Russell léggömbös kalandját (is) átjárja az emberség. Ráadásul az Up-pal egy olyan fontos kérdésre is megfelelő érzékenységgel terelődik hangsúly, mint az elmúlás. Ahogy ez lenni szokott, a nyikorgó olvasólámpás cég filmje köröket ver a többi idén megjelent animációra.

District 9 (District 9)
Neill Blomkamp elsőfilmes rendező (nem egyetlenként szerepel a listán) vagány fickó, akciófilmet faragott egy aktuálpolitikai helyzettel kacérkodó történetből. Amiért helye van a listán, az a remek egyensúly. A jó sci-fi mindig is az aktuális problémákra reflektál (Asimov és a többiek), esetünkben pedig a remek látvány és az izgalmas körítés sem rombolja le, nem teszi másodlagossá az alkotás morális értékeit.

Star Trek (Star Trek)
J.J. Abrams nem kerített fenenagy felhajtást a mítosz újraélesztése köré, egyszerűen forgatott egy minden eddiginél pörgősebb és dögösebb Star Trek filmet. Hasonlóan izgalmas és az eredetivel merészen szembeforduló rebootról csak őfelsége kedvenc titkosügynökének kiszőkítése kapcsán beszélhettünk mostanában (A Batmant azért nem említem, mert abból a Tim Burton féle is eléggé odavágott).

Hold (Moon)
Duncan Jones (ő a lista másik elsőfilmes rendezője) mélyen meghajol a sci-fi nagyjai előtt. Dolgozatán nehéz hibát találni. A Hold páratlanul klausztrofób hangulatáért az apró részletekig kiagyalt makettek és Sam Rockwell sziporkázása egyaránt felel. Sőt, sikerül új kontextusba helyeznie már korábban is látott epikus jeleneteket, képeket (Ürodüsszeia ezerrel).

Gyakran ismételt kérdések az időutazásról (Frequently Asked Questions About Time Travel)
A gyér költségvetést, a viszonylag ismeretlen színészeket és tolakodóan hosszú címet látva nem is sejthettük, hogy Gareth Carrivick filmjében üdvözölhetjük majd az év legjobb komédiáját! Sci-fi rajongók előnyben (a toalettbéli Vissza a jövőbe utaláson majd' elcsöppentem), de az is biztos, hogy ennyire szerethető figurákat Simon Pegg és Nick Frost kalandozásai óta nem kaptunk az angol filmgyártástól.

A Nyár napjai ((500) Days of Summer)
Nem csak álmodozó lelkű srácoknak, de elsősorban mégiscsak nekik kötelező ez a fantasztikus film. Könnyedén és őszintén beszél szerelemről, kapcsolatokról. Csak akkor válik mézesmázossá, amikor az a valósággal összefér, néhol pedig kifejezetten szívszorongató. Nehéz döntésekről és nehéz emberekről van itt szó. A kor emberéről. Mindezt kiváló ringató-táncoltató-szerelmetesen szép zenei körítéssel. Az egyik legjobb romantikus komédia, amit valaha láttam.

Becstelen Brigantyk (Inglorious Basterds)
Tarantino "mesterműve" végre nem csupán a zsánerek világából építkezik. Minden eddiginél feszültebb dialógusok, véresebb leszámolások és pofátlanabb poénok jellemzik. Érett film, mely kiemelt helyre kerül az életműben. Pontszámban valahová félúton helyezném a Kutyaszorítóban és a Ponyvaregény közé. Ez úgy 9.5-et jelent. Oscart Christoph Waltz-nak!

Ezen a linken (meg az oldalsávból is) elérhető a 2009-es filmes naplóm. Heláj!

District 9 (2009)

(Mivel a magyar bemutató időpontja szeptember 24., az írás szigorúan spoilermentes.)
Mit tegyen az egyszeri E.T. rajongó, ha leül egy film elé, amiben űrből pottyant, alapból tök jóindulatú, csótányszerű barátaink sugárfegyverrel katonákat robbantanak szét totálban Johannesburg gettónegyedében? No persze, földúltságuk nagyon is érthető, hiszen már több, mint két évtizede „raboskodnak” ezen a zord földterületen, amit 9-es körzetnek neveznek, és amely legkevésbé sem hasonlít a marslakók filmekből megszokott landolási helyeihez, például Manhattan-hez. A District 9-nak már az alapötlete is elmés: A földönkívüliek – mivel hazamenni nem tudnak – amolyan illegális bevándorló szerepben jelennek meg, ócska fatákolmányokban laknak, melegednek a tűz körül és mint minden rendes ufó, macskaeledelt vásárolnak a helyi, csöppet sem tiszta lelkű árusoktól. Ezzel a szokatlan csavaroknak még messze nincs vége. Ez lehet az a mozi, amit a sci-fi rajongók már nagyon régóta vártak, ami fenekestül forgatja fel a megszokott dramaturgiákat, egyre nagyobb megilletődöttséget keltve az egyszeri E.T. rajongóban. Pár percig még pislog, meredten bámul maga elé a stáblista alatt, majd vadul tapsolni kezd. Neill Blomkamp „spanyolviasza” először lányos zavart keltett bennem, amit nem sokkal később kitörő lelkesedés váltott fel.A Cloverfield példája megmutatta, hogy a dokumentarista stílust ügyesen használva egy már elcsépelt toposz is okozhat bizsergést gerinctájékon. A District 9 ügyes film, mégsem ragaszkodik görcsösen az áldokumentumfilmes formához. Használja, de amint akcióra kerül a sor, vállrántva dobja félre, hogy minél többet láthassunk. Blomkamp akciózni, majd (kis túlzással) drámázni kezd, megteremti a maga E.T. figuráját, sőt nem átall főgonoszt is kreálni neki, mindvégig szemelőtt tartva a hitelességet, a realizmust, már amennyire ez egy ufós sci-fi esetében lehetséges.
A látvány támadhatatlan. Az idegenek (akik már a harmadik perc környékén egész alakban lézengenek a vásznon) súlyos, lélegző, izzadó teremtmények, merem állítani, hogy CGI nem volt még ilyen közel a fotórealizmushoz. Alacsony költségvetésből hozták ki a maximumot, de a végeredmény egy jóval drágább filmnek is becsületére válna.Az egyszeri E.T. rajogongót némiképp sokkolhatja a vér és az erőszak, vagy hogy egy darabig nehéz eldönteni, kinek az oldalán álljon, megdöbbentheti a brutalitással kevert emberi kapzsiság (aminek mintha kicsit pipogya főhősünk is része lenne), de a finálé felé közeledve gyermeki lelkesedéssel habzsolja az újabbnál újabb váratlan fordulatokat. A készítőknek végre sikerült szabadjára engedni a fantáziájukat, és nem törődve a politikai korrektséggel, fittyet hányva a punnyadt egyhangúságra, egy politikai felhangot sem nélkülöző, izgalmas és merész sci-fit alkottak. Itt lesheted meg a trailert.

Funny Games U.S.

Miért forgatja le egy rendező kétszer a saját filmjét? Vajon csak az a célja, hogy azok a kövér amerikaiak is megnézzék, akik nem volnának képesek ismeretlen német színészeket bámulni? Őszintén szólva Naomi Watts és Tim Roth nevére az én érdeklődésem is az USA-beli verzióhoz fordult, holott az 1997-ben készült német mozival – a színészeket kivéve – csaknem kockáról kockára megegyezik. Mindegy, a kérdést függőben hagyom, hátha valaki lesz olyan okos és megválaszolja, rátérek a mozira.Nyaraló a tó mellett, luxusmerci, golfkészlet, Händel. Nyaral a család, csupa sugárzás van, satöbbi, erre nem ránktörnek a pszichopata gyilkosok? Akiknek egyébként remek, hátborzongató karaktert alkotott meg Michael Haneke. Nagyon betegek.A maga mezőnyében szerintem igazi ínyencfalat a Funny Games, minimál költségvetésből készült vérbeli thriller, ami néhány helyütt annyira feszült, nyomasztó és kiszámíthatatlan, mint a műfaj legjobbjai. Csak túlságosan bízik magában, a poénjait feleslegesen túlmagyarázza, vagy túl sokszor süti el, és még szájba is akar rágni néhány „mély” mondanivalót. Az egyik ilyen gondolat, hogy senki ne higgye, hogy bármilyen komoly egzisztenciával és anyagi háttérrel, biztos talajjal a lába alatt valójában biztonságban érezheti magát. Sosem lehet tudni, mikor üt be a krach, üt el egy autó, vagy üt ki egy kopasz a kocsmából. A másik pedig, hogy adott esetben te, a külső szemlélő velem, az enyhén foghíjassá vált részeg főhőssel, vagy a bordáimat éppen négy darabbá repesztő kopasszal vagy-e. Mert ez nem annyira nyilvánvaló, mint ahogy elsőre hinnénk. A film gúnyosan vigyorog a képünkbe, miközben mi szájtátva várjuk az egyre groteszkebb és groteszkebb szituk végkimenetelét, néha bizony nem a jó fiúknak drukkolva.