A világdrámák alapvető kérdése – „Mit kell tennünk, hogy kibontakoztassuk egyéniségünket?” – természetesen minden korban aktuális. A lét elviselhetetlenségén való vívódás minden bizonnyal egyidős az emberiséggel. Számtalan irodalmi példa bizonyítja, hogy a kétségek között hánykódó, végső kérdésekre mindhiába választ kereső férfi nem lelheti meg máshol a boldogságot és a nyugalmat, mint egy szerető asszony karjai között. A katartikus megtisztuláshoz azonban minden esetben valamiféle pokoljáráson keresztül vezet az út.
A Faust – Unborn Visions című előadás alkotói (a székesfehérvári Prospero Színkör és a veszprémi Teleszterion Színházi Műhely tagjai) első látásra merésznek tűnő, speciális formanyelvet választottak a fenti problémakör megragadására. Saját műfajmegjelölésük: ambient performance theatre. Mozgásszínházat látunk, amely nem nélkülözi teljesen a verbalitást, ám hangulatisága jóval hangsúlyosabb cselekményénél.
A világból kiábrándult, hitevesztett Faustus és Mephistophilis egyezsége egyfajta spiritiszta szeánsz keretei között jelenik meg előttünk. A szinopszisban ördögfikként megjelölt alakok katatón létezése, mozgása, a „homályos” hangulatú szórt fény és a szünet nélküli (élőben kevert) ambient zene egyaránt az előadás rituálé jellegét erősítik. Látomásszerű képek váltakoznak, melyek a zenékhez hasonlóan folynak egymásba, erőteljességük talán kissé háttérbe szorítja a prózai részeket, melyek elsősorban a karakterek belső változásait hivatottak alátámasztani.
A játék steril, gyakorlatilag üres térben folyik, csupán négy darab dobogó alkotja a díszletet. A láthatólag súlyos fadobogók azonban folyamatosan mozgásban vannak (többnyire az említett démonoknak köszönhetően), változatos térformációkat eredményezve. Komáromi Sándor rendező azonban legfőképpen a színészi munkára alapoz, a játszók intenzív fizikai jelenlétének köszönhetően az alaphangulat már a testekben megképződik. Ezt a hatást csak tovább erősíti az ördögfik testfestése, illetve fehér (Mephistophilisnél vörös) kontaktlencséik, melyek érzésem szerint egyáltalán nem elrettentő, hatásvadász kellékek, egyszerűen esztétikai jelentőségük van.
Az előadás ugyanis kimért esztétikum mentén szerveződik. A hollywoodi filmekbe illően megnyerő külsejű Gonosz, Mephistophilis alig észrevehető rángatózás-szerű gesztikulációval kíséri megszólalásait, ám ez a stilizált mozgás szigorúan nem az értelem mentén képződik meg. Mozgása démoni segítőinek mozgásrendszerében felerősödve köszön vissza, akik többnyire a színpad két széléről figyelik az eseményeket. A színpadkép állandó szimmetriája is a képiséget helyezik előtérbe. Ezt a szimmetriát csupán a két „e világi” karakter, a sárral borított testű Margit és Faustus törik meg, akik realistább játékukkal is elütnek a démonvilág szereplőitől.
A Faust – Unborn Visions letisztult motívumrendszere ellenére főként az érzelmekre hat, s meggyőződésem szerint akit nem talál meg az előadás markáns hangulata, az hiába keres benne logikai összefüggéseket, hiába próbálja értelmezni a látottakat, csupán egy kissé szokatlan Faust adaptációt kap, mely átvette az eredeti mű ismertebb monológjait és alapkonfliktusát. Ahhoz, hogy valaki igazán szeretni tudja ezt a modern Faustot, a saját fantáziájára is szüksége lesz. Az előadás azonban ideális gyújtópont a fantázia beindításához.
A Faust – Unborn Visions című előadás alkotói (a székesfehérvári Prospero Színkör és a veszprémi Teleszterion Színházi Műhely tagjai) első látásra merésznek tűnő, speciális formanyelvet választottak a fenti problémakör megragadására. Saját műfajmegjelölésük: ambient performance theatre. Mozgásszínházat látunk, amely nem nélkülözi teljesen a verbalitást, ám hangulatisága jóval hangsúlyosabb cselekményénél.
A világból kiábrándult, hitevesztett Faustus és Mephistophilis egyezsége egyfajta spiritiszta szeánsz keretei között jelenik meg előttünk. A szinopszisban ördögfikként megjelölt alakok katatón létezése, mozgása, a „homályos” hangulatú szórt fény és a szünet nélküli (élőben kevert) ambient zene egyaránt az előadás rituálé jellegét erősítik. Látomásszerű képek váltakoznak, melyek a zenékhez hasonlóan folynak egymásba, erőteljességük talán kissé háttérbe szorítja a prózai részeket, melyek elsősorban a karakterek belső változásait hivatottak alátámasztani.A játék steril, gyakorlatilag üres térben folyik, csupán négy darab dobogó alkotja a díszletet. A láthatólag súlyos fadobogók azonban folyamatosan mozgásban vannak (többnyire az említett démonoknak köszönhetően), változatos térformációkat eredményezve. Komáromi Sándor rendező azonban legfőképpen a színészi munkára alapoz, a játszók intenzív fizikai jelenlétének köszönhetően az alaphangulat már a testekben megképződik. Ezt a hatást csak tovább erősíti az ördögfik testfestése, illetve fehér (Mephistophilisnél vörös) kontaktlencséik, melyek érzésem szerint egyáltalán nem elrettentő, hatásvadász kellékek, egyszerűen esztétikai jelentőségük van.
Az előadás ugyanis kimért esztétikum mentén szerveződik. A hollywoodi filmekbe illően megnyerő külsejű Gonosz, Mephistophilis alig észrevehető rángatózás-szerű gesztikulációval kíséri megszólalásait, ám ez a stilizált mozgás szigorúan nem az értelem mentén képződik meg. Mozgása démoni segítőinek mozgásrendszerében felerősödve köszön vissza, akik többnyire a színpad két széléről figyelik az eseményeket. A színpadkép állandó szimmetriája is a képiséget helyezik előtérbe. Ezt a szimmetriát csupán a két „e világi” karakter, a sárral borított testű Margit és Faustus törik meg, akik realistább játékukkal is elütnek a démonvilág szereplőitől.A Faust – Unborn Visions letisztult motívumrendszere ellenére főként az érzelmekre hat, s meggyőződésem szerint akit nem talál meg az előadás markáns hangulata, az hiába keres benne logikai összefüggéseket, hiába próbálja értelmezni a látottakat, csupán egy kissé szokatlan Faust adaptációt kap, mely átvette az eredeti mű ismertebb monológjait és alapkonfliktusát. Ahhoz, hogy valaki igazán szeretni tudja ezt a modern Faustot, a saját fantáziájára is szüksége lesz. Az előadás azonban ideális gyújtópont a fantázia beindításához.
