Kritika: How To Lose Friends And Alienate People

Van itt nálunk a nemcsakmozisblognál néhány olyan színész, akinek csupán a neve hallatára is önkéntelenül mosolyra húzódik a szánk. Simon Pegg jeles képviselője ennek a csoportnak, mert bár nem minden filmje elégítette ki maradéktalanul az elvárásainkat (Edgar Wright két fergeteges rendezése után David Schwimmer filmjei mérsékelt tetszést váltottak ki belőlem), de olyannyira szeretnivaló figura, hogy egy a nevével fémjelzett vígjátékot akkor is szívesen megnézek, ha olyan ordenáré címe van, mint jelen elemzés tárgyának.

Na jó, bevallom, azért a női főszereplőként reklámozott Megan Fox sem utolsó szempont, bár a valódi főszereplő a női oldalon igazából Kirsten Dunst (a marketingesek döntését egyébként maximálisan megértem e tekintetben).

A film történetét tekintve teljesen átlagos karriersztori, a Pegg által alakított Stanley Young szakmai és erkölcsi felemelkedését követi végig. Ezerszer látott eseménysorozat és ezerszer látott poénok. Amitől mégis élvezhető a film, az Pegg sajátos játéka, és legfőképpen az, hogy Dunsttal remek párost alkotnak. Kettősük jelenetei szívmelengetően aranyosak, párbeszédeik kellemesen szellemesek. A trailer ugyan inkább Foxra engedtetett következtetni, mint női partner, a filmben több és kedvesebb szerep jut a Dunst által megformált újságíró kollégának, sőt, tulajdonképpen a Transformers-szel híressé lett szépségnek a már az előzetesben is látott medencés jeleneten kívül alig van jelentős megmozdulása.

Érdemes még kiemelni Jeff Bridges jutalomjátékát, az Apollo díj-átadón játszódó verekedésre mutatott reakciója a film legviccesebb jelenete.

(Filmrajongók kedvéért megemlítem még, hogy a bevezető részben helyes kis utalások tömkelegét fedezhetik fel Pegg korábbi filmjeire.)

A HTLF&AP egyik közreműködőjének sem lesz a pályafutása legjobbja, de kellemes szórakozást nyújt, és főleg Peggnek köszönhetően még az altáji poénokat is könnyen meg lehet neki bocsátani.