Frost/Nixon

Az elmúlt évek egyik legizgalmasabb "dumálunk és drámát csinálunk" filmjét láttam ma Ron Howard rendezésében. És ráadásul aktuálpolitikai vetülete is van a filmnek, ami azért jó, mert a mindennapi politikát nagyon szoktuk utálni, de így, összesűrítve, "lekicsinyítve" egészen mást lehet elmondani a dolgokról. Persze az is igaz, hogy ilyen filmet hatásvadászat és/vagy részrehajlás nélkül nem lehet csinálni, de hát ez van, az alkotás valahol konkretizál is, ez is hozzátartozik - nincs az a kép, ami minden szempontot, minden érzelmet kielégíteni képes (ez csak Doktor Parnassus birodalmában lehetséges).

Van néhány nagyon izgalmas politikai thriller, életrajzi film, ami képes megmutatni a dolgok emberi és képmutató oldalát egyszerre. Ki ne emlékezne Forest Whitaker Idi Aminjára, és a lélegzetelállító kettősségre, amit a figura képviselt - a "barát" és a véreskezű vezető ambivalens állapotára gondolok elsősorban. Vagy a JFK-re, Oliver Stone rendezésében. És a fene vigye, nekem nagyon bejött Sean Penn filmje is, a Király összes embere. De hogy a Frost/Nixon egyenesen az ágyhoz szegezzen, anélkül, hogy fel lenne turbózva merényletekkel, paranoiás képzelgésekkel, ármánykodó beosztottakkal, stb, stb...

A Frost/Nixon tényleg boxmeccs a javából. A forgatókönyvíró Peter Morgan nyilatkozta azt, hogy az foglalkoztatta a történet megírásakor, hogyan lehet szavakkal boxmeccset játszani (szavakkal ugye teniszezni is tudunk, ahogyan az a Rosencrantz és Guildenstern halott című filmből is kiderül). Nos, a mutatvány sikerül - annak ellenére, hogy ismerjük az eredeti interjút, és a dolog végkimenetelét, végig lélegzet-visszafojtva figyelünk. Nincsenek hatalmas fordulatok, nagy botrányok, csak egyetlen játszma, amire két ember mindenét felteszi, és ennél több nem is kell!

Két ember - a korrupt exelnök, és a lenézett show-man. Dávid és Góliát harca, avagy a kisember sikere a rendszer tetején trónoló hatalmasok felett. Amikor a "kis senki" diadalmaskodik (mint például Susan Sarandon karaktere Tommy Lee Jones felett Az ügyfélben, vagy a John Cusack-Dustin Hoffmann-páros Az ítélet eladó című bírósági thrillerben), mindannyian felsóhajtunk, hogy van még eszközünk a nálunk nagyobb hatalommal szemben, és néha nekünk is sikerülhet hatást gyakorolni a dolgok menetére.


Frank Langella alakításáról ódákat zengtek a kritikák, de azt ritkábban említik, hogy Michael Sheen milyen kiválóan és hitelesen festi meg a népszerű, ámde saját kisebbségi komplexusai között mégis bizonytalanul, érzékenyen vergődő ember figuráját. Langella okos politikust formál Nixonból. Tudja, mennyit jelent a kisembernek, hogy ő, az ex-elnök egyenrangú félként kezeli, és hogy az ember titokban hálás ezért a gesztusért. Ez tiszteletet szül, és ez a tisztelet veszélyes a kisember számára. Könnyen kieshet ugyanis a pixisből, és észre sem veszi, hogy ezen a tiszteleten keresztül manipulálva van. Nem mondhat akármit. Nem kérdezhet akárhogyan. Ha nem akar kiesni... Ezt pedig Sheen jeleníti meg kitűnően - egyes pillanatai alatt szinte mi érezzük kellemetlenül magunkat (például Nixon "fordulók" előtti megjegyzései alatt).


Minden ilyen jellegű harc a tiszteletért idegörlő emberi játszmákat szül, ezt a médiaszakemberek tudják a legjobban. Kiválóan adagolja a film azokat a fogásokat is, amelyekkel ezek a szakemberek élnek munkájuk során - pontosan kell tudniuk, minek milyen hatása van, és mindenre oda kell figyelniük, így megtudjuk többek között azt is, hogyan veszíthet szópárbajt egy politikus néhány izzadságcsepp miatt úgy, hogy akik csak a rádiót hallgatják, azt hiszik, nyert. Vagy mit is jelent a kamera "szemén" keresztül látni olyasvalamit, amit szabad szemmel kevésbé jelentősnek érzékelünk.

Ezek mellett nem bírom ki, hogy néhány számomra igazán óriási pillanatot meg ne említsek a filmből (és mind alakításokra vonatkozik, mert a film készítői jól tudták, hogy itt minden a színészeken áll vagy bukik, hát igyekeztek olyan apró rezdüléseket elcsípni, amelyeket csak a kamera segítségével érzékelünk a kép legfontosabb részleteként.

- Az egyik leghátborzongatóbb pillanata Langellának, amikor azt mondja, odaküldi a szállodába néhány C.I.A.-s barátját Frost után szaglászni, és a Kevin Bacon által alakított Jack Brennan előtt előkapja kis noteszét, és kezdi keresni a telefonszámokat. Nem tudni, ez vicc, avagy komoly-e, de könnyen megsaccolható.

- Igen visszataszító Langella játéka (és egyetlen pici fejingatása) a következő párbeszéd alatt:
Nixon: "That's a strange fellow.
Man1: "Started life as a comic, you know."
Nixon: "Is that so?"
Woman: "Almost married Diahann Carroll.
Nixon: "Who?"
Man1: "The singer"
Nixon: "Isn't she black?"
Man1: "Yes, Sir!"

- Minden forgatás megkezdése előtt kőkemény játszma zajlik. Nixon kiválóan eltalált, kegyetlen mondatokkal hozza zavarba Davidet.

- Nagyon jó, a felsőbbrendűségről mindent eláruló párbeszéd zajlik Nixon és Jack között a fűző nélküli cipőről.

- Michael Sheen arcait érdemes követni - néha mintha tényleg nem is tudná, mi történik vele.

- A humor sem marad ki a filmből, Bob Zelnick (Oliver Platt) például imádnivaló, amikor Restont (Sam Rockwell) ugratja, aki a nagy háborgás ellenére mégis kezet fogott az elnökkel.

Ezek csak morzsák, végre egy film, amit snittenként végig lehetne elemezni, de így is elég a dicsőséghullámból, inkább megyek, megnézem még egyszer.