A szintén Steven Spielberg és Tom Hanks által jegyzett 2001-es Elit alakulat (Band of Brothers) telitalálatnak bizonyult. Következésképpen - valamint a reklámkampánynak köszönhetően - hatalmas várakozás előzte meg a Pacific-et, melyet nyugodtan tekinthetünk az Elit alakulat folytatásának. Magasan van a léc. Érezték ezt a mini-sorozat készítői is, nem szégyelltek hét évet és több mint 200 millió dollárt szánni a munkálatokra.
A II. Világháború csendes-óceáni hadszínterein vagyunk, ahol az USA haditengerészete az ún. Békaugrás-hadművelet során szigetről szigetre foglalja vissza a Japán Birodalom által elhódított területeket. A Pacific cselekménye három háborút túlélt katona visszaemlékezésein, és a legembertelenebb háborún alapul, amit képernyőn láttam.
A II. Világháború csendes-óceáni hadszínterein vagyunk, ahol az USA haditengerészete az ún. Békaugrás-hadművelet során szigetről szigetre foglalja vissza a Japán Birodalom által elhódított területeket. A Pacific cselekménye három háborút túlélt katona visszaemlékezésein, és a legembertelenebb háborún alapul, amit képernyőn láttam.
Az alkotók oly körültekintően igyekeztek minden szokványos filmes sémát kikapcsolni, hogy olykor nehezünkre eshet megmondani, ki is ez a három tengerészgyalogos. Nincsenek klasszikus érelembe vett főszereplőink, sem pedig felesleges pátosz. Ez a sorozat nem erről a három katonáról szól, még csak nem is arról, amit ők láttak. Ez egy történet a háborúról, főbb szerepekben a háborúval, mindenféle egyéb szerepekben az ágyúgolyó-töltelékekkel. Nincs itt kérem egyetlen hős sem, ebből kifolyólag "A hős alakulat" cím egy olcsó piárfogásból lett fatális tévedés.
Az első rész, megmondom őszintén, levett a lábamról. Egyszerűen minden benne volt, ami 45-50 percben a csendes-óceáni harcokról elmondható. Nehéz manapság elképzelni, ugyanakkor szinte közhely, hogy a II. Világháború idején tejfeles szájú ifjak becsületbeli ügye volt a csatába menni. Merthogy ők önkéntesek voltak. Talán az utolsó nemzedék, amely naiv és őszinte mód hihetett efféle nemes cselekedetekben, miközben Jimi Hendrix és a teljes hippi nemzedék alatt a pelenkát cserélték, ha egyáltalán.
Az első csata, amint Guadalcanal szigetén a japán gyalogság belegyalogol a géppuskatűzbe, az egész sorozat legjobbika. Szinte elhittem, hogy ott vagyok. Ütős és pörgős képeket kapunk. A csatát követő reggelen emberi testek borítják a partot. Látjuk a maga alá gránátot rejtő sebesült japán katonát, amint magával visz még egy-két szanitécet, s a becsületét vesztett, golyóért könyörgő hazafit, a vele szórakozó amerikaiakat, a halottak zsebeiből kiforduló személyes tárgyakat, a sokkot, hogy akik meghaltak emberek voltak megannyi történettel. Nem lehet egy szavunk sem. Ebben a tíz percben mindent az arcunkba kapunk, amit az efféle a háborúkról és a különböző kultúrákról tudni érdemes. A következő részeket látva, sajnos itt el is fogy a puskapor.
Az első rész, megmondom őszintén, levett a lábamról. Egyszerűen minden benne volt, ami 45-50 percben a csendes-óceáni harcokról elmondható. Nehéz manapság elképzelni, ugyanakkor szinte közhely, hogy a II. Világháború idején tejfeles szájú ifjak becsületbeli ügye volt a csatába menni. Merthogy ők önkéntesek voltak. Talán az utolsó nemzedék, amely naiv és őszinte mód hihetett efféle nemes cselekedetekben, miközben Jimi Hendrix és a teljes hippi nemzedék alatt a pelenkát cserélték, ha egyáltalán.
Az első csata, amint Guadalcanal szigetén a japán gyalogság belegyalogol a géppuskatűzbe, az egész sorozat legjobbika. Szinte elhittem, hogy ott vagyok. Ütős és pörgős képeket kapunk. A csatát követő reggelen emberi testek borítják a partot. Látjuk a maga alá gránátot rejtő sebesült japán katonát, amint magával visz még egy-két szanitécet, s a becsületét vesztett, golyóért könyörgő hazafit, a vele szórakozó amerikaiakat, a halottak zsebeiből kiforduló személyes tárgyakat, a sokkot, hogy akik meghaltak emberek voltak megannyi történettel. Nem lehet egy szavunk sem. Ebben a tíz percben mindent az arcunkba kapunk, amit az efféle a háborúkról és a különböző kultúrákról tudni érdemes. A következő részeket látva, sajnos itt el is fogy a puskapor.
Teljesen személytelenné válik a cselekmény. Nagyrészt arctalan hullanak amerikaiak és japánok, utóbbiak meglehetőst ostoba mód rohannak minden éjjel a géppuskatűzbe. Gyakorlatilag semmi nem történik, amit el lehetne mesélni. Bár helyenként iszonyatosan látványos ez a semmi, az ötödik és hatodik rész nagy csatajeleneteiből is csak a Ryan közlegény megmentését idéző partraszállós darálást lehetne kiemelni. Ha az volt a cél, hogy épp úgy ne tudjunk a képernyőn látottakról érdemben beszámolni, mint a hazatérő veteránok a háborús élményeikről, akkor teljes a siker. Egyedül a hetedik rész nyomasztó brutalitása, a Peleliu sziget hagy mély nyomokat az emberben.
Oly mértékben sikerült elkapni a stábnak a háború embertelen katyvaszát, hogy a történet megszűnik, feloldódik. Semmivel sem tudunk többet egy közlegénynél a megtörtént és elkövetkezendő eseményekről. Nincs narráció se belső monológ, csak üveges tekintetek. Újra és újra előreugrunk az időben. Az egyik pillanatban korom setét az éjszaka, megindul az ütközet. Aztán pirkad, a sebeinket nyalogatjuk, bámuljuk a hullákat. A sorozatos idősűrítéseknek és ugrásoknak köszönhetően, a film olykor egy diavetítéshez hasonlatos. Az emberi emlékezet tökéletes és sallangmentes rekonstruálása. Ez a Pacific legfőbb erénye. Ki mondta, hogy egy háborúnak van lineáris és átlátható története? Bár a néző azért szokta azt szeretni. Már a történeteket.
De beszéljünk világosan a sorozat negatívumairól. Itt van például az alig 50 perces játékidő, ami valójában annál is kevesebb. (A Band of Brothers egy óra tíz perccel gazdálkodott.) Egyenesen pofátlanságnak tartom, hogy a veteránok visszaemlékezései után bevágnak egy "az előző rész tartalmából" snittet, amit a két perces főcím követ és így több mint 6 percet várunk az első jelentre.
Hiába tökéletes a sorozat piára, s jelenik meg minden héten egy újabb méltató cikk, ha közben az Elit alakulathoz képest eltűnt fél óra. És bizony ezt az időt nem csak tőlünk, hanem a történettől is elvették.
Hiába tökéletes a sorozat piára, s jelenik meg minden héten egy újabb méltató cikk, ha közben az Elit alakulathoz képest eltűnt fél óra. És bizony ezt az időt nem csak tőlünk, hanem a történettől is elvették.
Míg a fent említett 2001-es sorozat majd minden egyes része felért egy egész estés filmmel, a Pacific-ről ez egyetlen esetben sem mondható el. Hiányzik az a kis fűszer, amitől a néző képessé válhat beleélni magát egy filmbe. Úgy, mint jellemrajzok, gondolatok, háttértörténetek. S hogy ez valójában a jelenkori mozi egyik kórtünete, annak a legutóbb hat Oscar-díjat nyert Bombaszakértő c. film is ékes bizonyítéka. (Nick James, a Sight and Soul magazin főszerkesztője is beszél a jelenségről. Itt: Ha meghal a film, hát meghal, Origo 2010 04. 20.)
S ha már a költségek. Magyarázza el nekem valaki, miért kell egy ilyen költségvetésű produkcióban számítógépes animációval megfesteni egy naplementét? Hiába mozognak a színészek soha nem látott mód élethűen a kamera előtt (amire joggal büszkék az alkotók), ha kis túlzással minden második jelenetről lerí, hogy greenbox.
Fenntartásokkal ajánlott irodalom:
Interjú Dale Dye századossal, a színészek katonai kiképzőjével, aki a Szakasz forgatása óta színészek kínzásával keresi a kenyerét. Megtanítom, hogy milyen az igazi fájdalom, Index 2010 04. 19.
Interjú a producerrel: A közönséget nem lehet megvezetni, Index 2010 04. 25.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése