Darren Aronofsky utóbbi két rendezése végleg elhallgattatta (vagy el fogja hallgattatni) azokat a kritikusokat, akik korábban „lilasálas bölcsészrendezőnek” titulálták. A Rekviem egy álomért (2000) lélekbéklyózó pesszimizmusa és a Forrás (2006) ködös létfilozófiai okfejtése után jött a mind formailag, mind tartalmilag letisztult, húsbamarkoló Pankrátor (2008), idén pedig egy végletekig fokozott idegtépő pszichothriller, a Fekete hattyú.
Olyan atmoszféra teremtődik ugyanis a csillogó balettpadlók, a tükrök és a hideg neonfények segítségével, ami a teljes játékidő alatt fotelbe szegezi a nézőt. Aronofsky kamerája Nina meghasadt tudatának legmélyébe kalauzol bennünket és nem átall néhány (ijesztős) filmes klisét is bevetni, de hát kit érdekel, ha a dolog maximálisan működik. A rendezőre régóta jellemző kegyetlen végletesség szigorú és meggyőző formát ölt, így valósulhat meg az utóbbi évek legemlékezetesebb szexjelenete, és emiatt tudjuk izzadó tenyérrel végigizgulni az előadás filmbéli premierjét még akkor is, ha sejthető a végkimenetel. Az összképhez hozzá tartozik, hogy Natalie Portman alakítása egészen lenyűgöző, kevés kortársa tudta volna így elvinni a hátán ezt a nagyszerű filmet. Mila Kunis meg - szintén - csodaszép. Apró hiányérzet talán csak az általában zseniális Clint Mansel zenéjének visszafogottsága miatt maradhat bennünk, de törekvése, hogy inkább az eredeti mű taktusai érvényesüljenek a filmben, teljesen érthető.
Paul Conroy egy koporsóban ébred, a föld alá temetve. Kezdetben egy öngyújtó az egyetlen társa, később egy Blackberry segít neki kapcsolatot teremteni a külvilággal. Mi mást tehet az ember lányos zavarában... Telefon a cégnek, feleségnek, nagykövetségnek és így tovább. Szépen lassan körvonalazódik előttünk Conroy története: Irakban sofőrködött, egy amerikai szállítmányozó cégnek, míg rajtuk nem ütöttek ismeretlen fegyveresek, akik nem mellesleg váltságdíjat követelnek érte. A kérdés csak az, hogyan tovább.
Ez a fajta adaptáció (próbáljuk a teljes képregényélményt visszaadni) alighanem csak a legritkább esetben sülhet el jól. Profizmus + rossz döntések = langyos filmecske.
A világból kiábrándult, hitevesztett Faustus és Mephistophilis egyezsége egyfajta spiritiszta szeánsz keretei között jelenik meg előttünk. A szinopszisban ördögfikként megjelölt alakok katatón létezése, mozgása, a „homályos” hangulatú szórt fény és a szünet nélküli (élőben kevert) ambient zene egyaránt az előadás rituálé jellegét erősítik. Látomásszerű képek váltakoznak, melyek a zenékhez hasonlóan folynak egymásba, erőteljességük talán kissé háttérbe szorítja a prózai részeket, melyek elsősorban a karakterek belső változásait hivatottak alátámasztani.
Az előadás ugyanis kimért esztétikum mentén szerveződik. A hollywoodi filmekbe illően megnyerő külsejű Gonosz, Mephistophilis alig észrevehető rángatózás-szerű gesztikulációval kíséri megszólalásait, ám ez a stilizált mozgás szigorúan nem az értelem mentén képződik meg. Mozgása démoni segítőinek mozgásrendszerében felerősödve köszön vissza, akik többnyire a színpad két széléről figyelik az eseményeket. A színpadkép állandó szimmetriája is a képiséget helyezik előtérbe. Ezt a szimmetriát csupán a két „e világi” karakter, a sárral borított testű Margit és Faustus törik meg, akik realistább játékukkal is elütnek a démonvilág szereplőitől.
Tiniknek készülő filmek mindig voltak, mindig lesznek, és (néha SAJNOS) vannak is. Nagy unalmamban megnéztem a Percy Jacksont. Hjaaaaj...
4. Az ötletek miatt.
Természetesen a sorozat annyira azért nem pörgős amennyire ez a remekül összerakott trailer sugallja, de főleg az első évad második felében több rész is sikeresen beindította a fantáziánkat. A világűr hideg magányával, avatarkék gonosz lényekkel és féreglyukakkal operáló sci-fire kiéhezett geekeknek ideális, én is állok elébe.
Nem értem miért kell egy trilógiának folytatást készíteni, amikor semmi eredeti ötlete nincs a stábnak. Mivel nem illik olyasmit állítani, hogy összelopták a jeleneket, ezért valami olyasféle módon igyekszem kifejezni magam, hogy bizonyos részek kísértetiesen hasonlítanak más filmekben már látottakhoz. Az még csak-csak elmegy, hogy az előző részekből már ismert mozzanatok tűnnek fel, de amikor valami kijön a zombik szájából és 4 felé nyílik (Penge 2) és egy nagy mamlasz még nagyobb hentesbárddal üti az ajtót (Silent Hill), a film végén fehér ruhás emberek látnak napvilágot (A sziget), a harcjelenetek a napszemüveges öltönyös úriemberrel, aki elhajol a golyók elől és épp csak hídba nem megy le (Mátrix), na az elgondolkodtató, hogy talán nem Paul W.S. Anderson fejéből pattant ki.
Az egyetlen pozitívuma talán a látvány volt, a jelenetek legalább aprólékosan voltak kidolgozva. Mindent összevetve azonban még a 3D élmény sem tette élvezhetővé a filmet. 10-es skálán 3-as adok neki, de azt is csak azért a jelenetért, amelyben a félig kettévágott kutya még emberesen küzdött. Na akkor visítva röhögtem a moziban…A kritika Tity billentyűiből származódik.
2092-ben a világ teljes lakossága kvázi-hallhatatlan, a halandó világ emlékezetét egyetlen férfi őrzi csupán, a 118 éves Nemo Nobody. A főhős egy olyan korban emlékszik vissza fiatalkorára, melyben már teljesen elfelejtődött, vagy átértékelődött az emberi kapcsolatok és a szexualitás jelentősége. Nobody története szerencsére nem egy szenilis öregember vérmeskedése a „régi jó dolgokról”, meséjét hallgatva nekünk is időbe telik, hogy megfejtsük szofista filozófiáját: az életben nem a jó vagy rossz döntések számítanak, egyszerűen csak az, hogy megtörténik. A mozaikszerű zavaros emlékképek közül szülők, egykori szeretők és feleségek sziluettjei kerülnek elő, gyakran egymásnak teljesen ellentmondó kontextusban. Azt, hogy mi a valóság és mi a fikció Nobody nem tudja, de nem is akarja megfejteni. Talán mindegyik megtörtént egyszerre, de az is lehet, hogy nem történt meg egyik sem. A mese lényege ezúttal, nem kevesebb, mint az idővel dacoló modernkori ember kritikája. Nobody fejében minden időpillanat új világokat teremthet, néhány másodperc évekig is eltarthat, olykor pedig az évek tűnnek perceknek, és ez így is van rendjén. Ezért is fordulhatunk meg a kétórás játékidő alatt egy amerikai kertvárosból indulva 21. század végi felhőkarcolók között, vagy egy bolygóközi űratazáson is.
A gyermekkor képeinek ábrázolásakor van a leginkább elemében Dormael, ezek a jelenetek már-már a zsenialitás határát súrolják a csecsemő által a világból kiragadott részletekkel, fantasztikus belső monológjával. Gyakran Discoverybe illő tudományos elmélkedéssel szakítják meg a történetet, melyben Nobody (Jared Leto) vetített háttér előtt, diagramok segítségével mintegy „elemezni” próbálja saját életét. A szerelmi légyottokat néha egy a húrelméletről, az időről, vagy az öröklött félelmekről való értekezés követi, a mozi száguldó ritmusa azonban egy pillanatra sem törik meg, a tátott száj vagy tucatnyi jelenetben garantált.
Cooper filmje nem tud felnőni Aronofsky remekművéhez. A Wrestlernek már a témaválasztása is jóval szerencsésebb, vagy – talán mondhatjuk így – egzotikusabb. Amíg a pankrátorok ismeretlen világának dogmaszerű bemutatása minimum zavarbaejtő volt, addig a lecsúszott countryénekesekről whiskystül, cigarettástul mindenkinek meg van a véleménye, és a prekoncepciók többnyire igazolást is nyerhetnek majd. Nem mintha bármi gond lenne ezzel.
A színészi munka mind Bridges mind Maggie részéről hibátlan, és Colin Farrellt is remek érzés a gitár mögött látni (már annak, aki szereti :P). A szívmelengető alakításokat erősíti a markáns képi világ, a gyönyörű felhők, a végtelenbe tartó utak és az örökös napnyugta. De a legnagyobb érdem talán mégis az, hogy a Creazy Heart stábja nem félt a szőrös szívű kritikusoktól, és nem átallottak egy minden feszültséget feloldó (de inkább feldolgozó!) befejezést tenni a film végére. Tragédiát vártunk, de valami sokkal jobbat kapunk. Győz a remény, ennyire egyszerűen és naívan lehet összefoglalni. A történet éppen ettől lesz teljessé. Miért is ne.
De hát ez a gyerek szerintem az utóbbi évek legnagyobb gyerekszínésze. És ahogy mozog... hehehehehehehehe...
