A Hair, mindenidők egyik legamerikaibb filmje napjainkban is aktuális, az „álmok földje” bizonyos szempontból csak nem akar megváltozni. Persze Julie Taymor nem csupán ezért nyúlt a témához és a musical műfajhoz. Egy popkulturális gyöngyszem született a rendezése alatt, a régi klasszikushoz képest jóval szimbolikusabb, bár éppen annyira romantikus alkotás, melyben az erős teatralitás csöppet sem hat zavaróan, éppen ellenkezőleg. A legerősebb momentumok a dalbetétek közbeni történések, képek. Na, ezt szokták nagybetűs vizuális orgiának nevezni.
A rendezőnő nem is vesztegette olyan apróságokra az idejét, mint a sztori kiagyalása. A hideg és reálisnak ábrázolt Angliából főhősünk a színes és pezsgő (a valóságtól több tekintetben is elrugaszkodott) ígéret földjére utazik édesapja után kutatva, közben rátalál az igaz szerelemre. Mindez a vietnámi háború árnyékában történik.
A filmben nem a szerelmesek egymásra találása igazán érdekes, ez csupán kerettörténet. A valódi cél, hogy lila és rózsaszín napszemüvegeken keresztül betekinthessünk a hippivilágba annak minden bájával együtt. Nem úgy cseng ki a háborúellenesség a képekről, mink korábban. Színházi megoldásokat, színpadi gondolatok filmre adaptálását használják a készítők, mindezt a musical mezsgyéin haladva.
Ami bevésődik az emlékezetünkbe, az a karikaturisztikus maszkot viselő toborzó katonák háborús „gépezetre” rímelő fergeteges tánca, az aktivisták szivárványszínűre mázolt buszutazása, és az értelmetlen mészárlást jelképező sok-sok szöggel falra szúrt vérvörös eprek látványa. Ha mindezt drámaibb és tragikusabb légkörben szervírozták volna, a film az örök klasszikusok sorába léphetne. Úgy hiszem, így mégsem teheti meg, de erről még szívesen vitatkoznék. A magyarországi bemutatás viszontagságai ellenére azt tudom javasolni, hogy aki csak teheti, nézze meg.
A rendezőnő nem is vesztegette olyan apróságokra az idejét, mint a sztori kiagyalása. A hideg és reálisnak ábrázolt Angliából főhősünk a színes és pezsgő (a valóságtól több tekintetben is elrugaszkodott) ígéret földjére utazik édesapja után kutatva, közben rátalál az igaz szerelemre. Mindez a vietnámi háború árnyékában történik.
A filmben nem a szerelmesek egymásra találása igazán érdekes, ez csupán kerettörténet. A valódi cél, hogy lila és rózsaszín napszemüvegeken keresztül betekinthessünk a hippivilágba annak minden bájával együtt. Nem úgy cseng ki a háborúellenesség a képekről, mink korábban. Színházi megoldásokat, színpadi gondolatok filmre adaptálását használják a készítők, mindezt a musical mezsgyéin haladva.
Ami bevésődik az emlékezetünkbe, az a karikaturisztikus maszkot viselő toborzó katonák háborús „gépezetre” rímelő fergeteges tánca, az aktivisták szivárványszínűre mázolt buszutazása, és az értelmetlen mészárlást jelképező sok-sok szöggel falra szúrt vérvörös eprek látványa. Ha mindezt drámaibb és tragikusabb légkörben szervírozták volna, a film az örök klasszikusok sorába léphetne. Úgy hiszem, így mégsem teheti meg, de erről még szívesen vitatkoznék. A magyarországi bemutatás viszontagságai ellenére azt tudom javasolni, hogy aki csak teheti, nézze meg.
2 megjegyzés:
Bizony mondom néktek, ez valóban egy szuper színes, szuper hatásos, lávsztori. MINDEN benne van. Komolyan. Látni kell.
-
Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy egy másik filmet ajánljak Ferinek, Dönek, és a mozisblog olvasóinak. A címe The Man from Earth, magyarul Az őslakó. A linkeken utána nézhettek, hogy miről szól a film. Csak annyit róla, hogy amikor megnéztem, úgy éreztem, mintha én is ott ülnék velük a szobában, ahol a főhős mesél. Együtt képedtem el a többi szereplővel, és velük együtt tettem fel magamban a szkeptikusnál szkeptikusabb kérdéseket. Végül is nem számít, hogy elhisszük-e azt, ami a John szájából elhangzik. Miről ismerszik meg egy igazi film? Arról, hogy akár igaz is lehetne. Ez ebben az esetben sincs másként. :)
az igazi film igaz is lehetne? jé, akkor csak a dokumentumfilmek igazi filmek?
Megjegyzés küldése