2009. december 25., péntek

Ahol a vadak várnak (Where the wild things are, 2009)

A Where the wild things are című képeskönyvet 1963-ban készítette Maurice Sendak. Számos országban vált népszerűvé a kb. tízmondatos történet, de itthon csak akkor kaptuk fel a fejünket, mikor Spike Jonze filmjét úgy reklámozták: „Minden idők egyik legnépszerűbb könyvének adaptációja”. Nocsak. Lehet, hogy a kommunista rezsim nem preferálta azokat a meséket, amelyekben olyan kijelentések hangzanak el rosszgyerekek szájából, mint a „Kezdődjön a vad zűrzavar”? Hát, lehet.
Spike Jonze videoklipes múltja agyonrágott téma, de most megkerülhetetlen, hiszen új mozijában a látványra koncentrál (nem mondom, hogy másfél órás videoklip, de még ebben is lehet valami). A csillogó víz mellett hasra eső hatalmas szőrmókok hamisítatlan „indie”-élményt szállítanak, tudjuk ezt már az első trailer óta. Felnőtteknek kevésbé jó hír, hogy az alapanyaghoz hűséges adaptációt látunk. Max (Max Records, remélem látjuk még sokszor) hiperaktív és rendkívül érzékeny kisfiú, ráadásul nincsenek barátai. Rossz fát tesz a tűzre, aztán csúnyán összeveszik édesanyjával és elszökik otthonról. Csónakot talál a közeli tavon, viharba keveredik, később homokos tengerparthoz ér, ahol természetesen már várják is a Vadak, akik megválasztják őt királyukká. Eztán pedig töméntelen vadulás lesz sárgolyócsatákkal, gigabunker-építéssel, önfeledt nagyvilágba-ordításokkal és egy adag tanulsággal arról, hogy nem mindig a tombolás a legjobb út, az csak a legegyszerűbb. Ahogy már mondtam, a történet inkább az egészen kicsi korosztályt célozza meg. Jonze ott hibázik, hogy - az amúgy nagyon klassz - markáns képei és a sötétből szűrődő zajok néha kifejezetten ijesztőek, nem gyerekeknek valók.
De a behemót lények esetlen illegését nem lehet nem szeretni, gyermeki lelkük pedig nem kevésbé szívmelengető. Amellett, hogy az eredeti rajzokat vették alapul, külön öröm, hogy a cgi, amit a mimikájuknál használtak csöppet sem tolakodó, sőt megtévesztő: igazi, belülről mozgatott maszknak látszik. Amit pedig nem lehet megunni, az a Yeah yeah yeah's fronthölgy, Karen O szerezte filmzene. Én már hónapok óta hallgatom. Ezek azok a dolgok, amik miatt bőven érdemes a porontyokkal együtt végigülni a filmet. Hiszen összességében egy nagyon szép mesét látunk barátságról, szeretetről és felelősségről. Igazán kíváncsi lennék a kisebbek véleményére. :)

Nincsenek megjegyzések:

Nem csak mozis blog - 2011

e-mail: kasafero@gmail.com