Avatar (2009)

Kis képzavarral kezdem. Egy okos rendező éppen az orrom előtt röptette el az ajándékgalambot. Hogy úgy mondjam, hozott is, meg nem is. Elszállt egy adag eredetiség, eltűnt az a pár lépés, amivel egy igazán korszakalkotó film előttem tudna járni. De még így is megmaradt egy szeretnivaló, kábítóan szép kalandmozi, amit tényleg mindenkinek látnia kell.Látni kell, mert az előzetes ígéretek közül meglepően sok teljesült. Soha nem voltunk még ilyen messze az otthonunktól. A Pandorán tényleg semmi sem földi. Az utolsó fűszálig minden részlet gondosan kiagyalt funkcióval bír. Olyan világ ez, ahol minden élőlény harmóniában él a másikkal. Gigászi fák és lebegő égi szigetek között suhanunk, számtalan meglepő teremtménnyel ismerkedünk meg. A fényviszonyok, az atmoszféra - ha csak kicsivel is - mindvégig eltér a Földön megszokottól. A Na'vi-k (az őslakosok) gyönyörűek, jelenlétük természetes, kecsességet és erőt sugároznak. Érzékeny nép, amely még „szívvel él”, emiatt állati gesztusaik őszintesége is magával ragadó. A két legtöbbet látott virtuális szereplő Sam Worthington avatarja, és a Zoe Saldanáról mintázott szépséges bennszülött. (Kérem, szíveskedjenek megfigyelni pupilláik finom tágulását, könnycsatornáik végén csillogó folyadékot, valamint arcizmaik leheletnyi változásait. Ilyet még tényleg senki nem látott, legfeljebb tesztvideókon). Kettejük között tanúi leszünk egy kiforgatott Szépség és a szörnyeteg sztorinak, csak, hogy a lányoknak is tessék a dolog.És akkor a fiúknak: hirtelen jönnek a tahó, buta földiek, a szokásos gonosz nagyvállalat utasítására helikopterekkel, gépfegyverekkel, katonákkal és kidolgozatlan karakterekkel. Ja és pár kavics kell nekik, hogy örüljenek. Hát igen, ez a szál valamelyest visszaránt minket a valóságba, ennek persze kicsit sem örülünk. A főgonosz Miles Quaritch (Stephen Lang), zakkant tábornok látványos karmolásokkal a fején. Azért van rá szükség, hogy legyen kit utálni. Quaritch egy húron pendül a céges alkalmazott mitugrásszal Parker Selfridge (Giovanni Ribisi), aki apa éles szerszámaival játszadozó kisfiú módjára kegyetlenkedik, ezzel meglehetősen átlátszó allegóriája az emberiség elvakult hatalomvágyának. Sigourney Weaver Dr. Grace Augustine szerepében kellően barátságos figura, bár mintha az ő karaktere is túl elnagyolt lenne, főleg ahhoz képest, hogy milyen fontos szerepe van a film végén.
Félreértés ne essék: a film szereplőivel tökéletesen együtt tudunk érezni, de ehhez feltétlenül szükséges a gyermeki én előkotrása.Az Avatart meglepően sok (ideg)szál fűzi James Cameron előző munkájához. A Titanic nyálasságán, szentimentalizmusán és elcsépelt igazság-himnuszain fanyalgók sem tagadhatják, hogy egyvalamit kifogástalanul véghezvitt a „mester”: Mi is ott voltunk a süllyedő hajón. Na, most valami hasonlót kell elképzelni a Pandora bolygóval. Igaz, a léc ezúttal jóval magasabbra lett helyezve és szavamra mondom, rezegve bár, de fönnmaradt. Kérdés, hogy a film akart-e több lenni egy minden eddiginél látványosabb, letaglózó technikai bemutatónál, melynek keretét egy felnőttek számára is még éppen emészthető, de mégiscsak mese adja? Még Cameron sem teheti meg, hogy a befektetőktől szerzett kitudja hányszáz millióból olyan produkciót szüljön, amely a szakadék szélére merészkedik, így hát a történet szintjén szó sem lehet semmiféle formabontásról, meglepő fordulatokról. Az Avatar klisékkel dolgozik, kiszámíthatósága ugyanúgy lehet támadási pont, mint túlzott érzelgőssége, amely néha eléri a tűréshatárt, de mégsem válik cikivé. Akkorra legtöbben már úgyis „az évtized leglátványosabb filmjének” hatása alá kerülve köszörüljük meg száraz torkunkat, nyelünk egyet és készülünk a következő feszült karfaszorításra, átadva magunkat a nagybetűs Élménynek. És aki azt mondja, nincs szüksége ilyesmire, az kérem hazudik, bizony.