A 90-es évek Shakespeare filmjeire izgalmas kettősség jellemző. Az alkotások jó része igyekszik elhatárolódni a drámák klasszikus színpadi adaptációitól, ilyen módon utat keres az ezredvég különböző morális problémáinak megragadására. (Ezt a törekvést sokan értékelhetik Shakespeare meggyalázásaként is.) Ugyanakkor a legtöbb modern Shakespeare film iróniával, gúnnyal használja azokat az eszközöket, amelyek célja az alapanyag korszerűsítése, aktualizálása. A kultúrtörténet igen fontos helyét foglalják el ezek a filmek, hiszen a modern mitológiákra is építenek, Shakespeare-t új megvilágításba helyezik a tömegkultúra, a fogyasztói társadalom virágkorában. Minden adaptáció hozzájárul valamilyen szinten a drámaíró munkásságának újraértelmezéséhez.
Kevés olyan drámát lehetne említeni, amely oly sok lehetőséget kínál jelenlegi társadalmunk betegségeinek bemutatására, mint a Titus Andronicus. („A darab közvetlenül a mi korunkhoz szól. Ahhoz a korhoz, amikor a közönséget a média naponta traktálja szexbotrányokkal, kiskorú bandák által elkövetett nemi erőszakkal és hírességek gyilkossági tárgyalásainak részleteivel. A mi szórakoztatóiparunk arra törekszik, hogy minél aprólékosabban, élethűebben tálalja a gyilkosságokat, a nemi erőszakot és mindenféle gazságot." Eileen Blumenthal, Julie Taymor 1995:183) Korunkban szórakoztatássá vált az erőszak megjelenítése, az ember virtuális valóságokba menekül a hétköznapokból, ahol gondosan fejlesztgetett videójáték-karakterek ontják egymás vérét, a mozikban hónapról hónapra újabb „bosszúdrámák” forognak nem kis sikerrel. Titus-t, a római hadvezért könnyen azonosíthatjuk egy-egy Quentin Tarantino vagy Park Chen-wook hőssel, akinek egyetlen motivációja, cselekedeteinek egyetlen mozgatórugója a bosszú. Julie Taymor, az amerikában már-már kultikus szinten kezelt színházi rendezőnő ezeket a lehetőségeket igyekszik kiaknázni Titus filmjében, rávilágítva arra, mennyire aktuális napjainkban Shakespeare legvéresebb, legbrutálisabb és legkegyetlenebb alkotása. 1995-ben rendezte meg először színpadon a Titust, az előadás pozitív kritikai visszhangot kapott. A neves Shakespeare-szakértő, Jonathan Bate szerint az előadás "merész kombinációja a nemes tragédiának és a sötét komédiának, a pátosznak és a groteszknek, a szeretet nyelvének és a véres látványosságnak.". A drámában kilenc gyilkosság történik nyílt színen (az utolsó jelenetben nem egészen négy perc leforgása alatt négy embert ölnek meg), de ezen kívül négy-öt orgyilkosságról is tudomást szerzünk, ami habár a háttérben történik, előfordul, hogy a levágott fejeket a színen is megmutatják. A cselekmény nem szűkölködik olyan szörnyűségekben, mint a megcsonkítás, emberevés, nemi erőszak, elevenen elásás.
A Shakespeare első drámájának tartott mű ismeretlensége, talán kidolgozatlanságából fakad, nem kalandoz olyan mélységekben, mint a későbbi Lear király vagy a szerző munkájának egyik leghíresebb ékköve, a Hamlet. Tekinthetjük vizsgadarabnak, első, nagy kiugrási kísérletnek egy olyan közegben, ahol kemény versenyt kellett vívnia a nála tapasztaltabb szerzőkkel. A művön Seneca és Plautus hatása érződik, Shakespeara műveltségét szeretné fölmutatni amellett, hogy szórakoztató készségét, „bábszínházi rutinját is megvillantja. A darab közvetlen forrását nem ismerjük, egy 18. századi nyomtatású népkönyv prózai és verses változatban tartalmazza „Titus Andronicus siralmas és tragikus históriájá”-t, ez a történet azonban független a shakespeare-i drámától. Titus Andronicus feltehetőleg a valóságban sosem létezett, csupán kétes illetésű álltörténeti regék őrzik nevét.
A történet Rómában játszódik, ahol a római nép a gótokkal áll háborúban. Ebből a háborúból tér meg győztesen a nagy hadvezér, Titus Andronicus, aki bár katonának tökéletesen helytáll, a politikához jóval kevesebb érzékkel rendelkezik. Igyekszik eltávolodni hát róma feszült politikai helyzetétől, a neki ajánlott császári hatalmat a volt császár civakodó fiai közül az idősebbikre, Saturninusra ruházza. A főhős naivitása már gyermeki szintre jut, róma megmentője hadvezérnek kiváló, „császárcsináló”-nak azonban csapnivaló. A másik testvér, Bassianus megelégedne Titus lányának, Laviniának szerelmével, azonban Saturninus ezt is magának követeli. A komoly bonyodalmak itt fognak elkezdődni, Titus szégyenében meggyilkolja négy életben maradt fia közül a Bassianus és Lavinia frigyét védelmező Mutiust. Saturninus ezután vérlázító tettre szánja el magát, feleségévé teszi a gótok királynőjét, Tamorát, akit fékezhetetlen bosszúvágy hajt Titus ellen. A cselekmény sodrásával Titus leányát megbecstelenítik, Bassianust megölik, magát a hadvezért pedig porig alázzák. Innentől kezdve nincs más hátra, mint egy tökéletesen kivitelezett legszörnyűbb horrorfilmbe illő vacsorajelenet emberhúsos sütemény és a bosszú ízével. A séf, aki mindezt szervírozza, az ép elme határán lavírozó Titus, úgy áll előttünk, mintha csak Hannibal Lecter, A bárányok hallgatnak című klasszikus thriller főhőse lenne. Innentől kezdve jobban értelmezhető Julie Taymor színészválasztása, ami a Titus főszerepét illetőleg Anthony Hopkinsra esett.
A 2000-ben készült filmadaptáció habár nem akar a hollywoodi tömegfilmekhez hasonlítani, mégis felfedezhetünk közös vonásokat a populárisabb Shakespeare-filmekkel. Az alkotás radikális stílusok keveréke, szürreális képi világában ugyanúgy jelen van az ókori Róma, mint a XX. század futurisztikus környezete. Jól megfér egymás mellett a koszos mellvért, a csőre töltött shotgun, a lovaskatona és a pápamobil-szerű gépjárműből integető fasiszta utánérzésű politikus. Ez a sokrétegűség önmagában még nem Taymor nem pusztán kívül helyezi az időn és téren a történetet, hanem egy közös témát, az erőszakot erősítendő helyezi egymás mellé a Kolosszeumot, ahol már az ókorban kivételes látványosságnak számított a vérengzés és az útszéli kocsmát, ahol bármikor gyilkos fegyverré válhat a törött biliárddákó.
Taymor filmjének nyitóképében egy kisfiú műanyag katonákkal, helikopterekkel játszik egy konyhaasztalon, miközben a háttérből tévézúgás hallatszik. A játék egyre durvábbá válik, a figurákat elborítja a ketchup, a fiú tombolni kezd, elszakad a valóságtól és a jelenet végén ókori amfiteátrumban találja magát, ahol a háborúból visszaérkező győztes római sereg masírozik. A gépszerű menetelés inkább színházi előadásra emlékeztet, azt az érzést kelti, mintha a jelenetet egy az egyben a színpadról ültette volna át a rendező. A fiú, aki feltehetőleg a mi valóságunkból indul, nem csak szemlélődőként van jelen, a cselekményben Lucius fiává válik. Pozitív a film zárása, melyben Lucius fia Tamora és a Aaron a mór gyermekével távozik a szörnyűségek birodalmából. Taymor így nyilatkozott erről a befejezésről: „Úgy éreztem, szükségünk van erre a kicsinyke reménysugárra a film végén, hiszen egy új évezred küszöbén állunk.". A fiú jelenléte így egyfajta keretes szerkezetet ad a filmnek.
Érdekes, hogyan ragadja meg a rendezőnő Titus fő ellenségeit, a gót királynőt, és két fiát. A „gót” terminus asszociációs lehetőségeit kihasználva ezek a szereplők kb. úgy festenek, mint a 80-as években divatos „gót-metál” kultúra képviselői. Extrém, futurisztikus hajviselettel, bőrruhákkal. Gyerekes kergetőzéssel tengetik napjaikat, isznak, kábítószereznek nehéz struktúrát találni a zajszerű zenében, amit hallgatnak. „Amikor meggyalázzák és megcsonkítják Laviniát, szinte megmámorosodnak saját ördögi találékonyságuktól: kegyetlen tréfát űznek áldozatukból" (Pikli Natália). Videojáték függőségük ugyanúgy korrajznak tekinthető, mint céltalanságuk. Talán e két szereplő viselkedésén keresztül lehet legjobban megérteni Taymor társadalomkritikus szemléletét.
A gót fiúk egyszerre rémisztőek és mulatságosak, és ahogy a film a végső bosszú, a vacsorajelenet előkészületeihez ér, lassan minden szereplővel kapcsolatban ugyanez az ambivalens érzés fogalmazódik meg a nézőben. A rengeteg gyilkosság után (itt még Demetrius és Chiron megölése zárja a sort) következik talán a mozi leggroteszkebb pillanata, az ablakban két hatalmas tál gőzölgő pástétomot látunk, fölötte lágy szellő lengeti a függönyöket. Titus, a temérdek szörnyűség súlya alatt megtört „szakács” megjelenése pedig (itt már csaknem teljes egészében Hannibal Lecter karakterére épül) felteszi az i-re a pontot. Taymor és Hopkins megbeszélték, hogy a pszichopata antihős valamilyen formában ebben a filmben is megjelenhet, keresve sem találhattak volna jobb alkalmat erre, mint az emberhúst felszolgáló félőrült, bosszúéhes Andronicus. A Hannibal karakter megakadályozza a nézőt a teljes azonosulásban, hiszen habár a bosszú nem teljesedhetne be ettől kegyetlenebb módon, Titus egyszerre megfontolt, precíz gyilkos és meghibbant, valóságérzékét elvesztett szerencsétlen, (vagy önmaga paródiája). Emiatt nem hoz kielégülést a nézőnek a bosszú, és emiatt tudja távol tartani filmjét Taymor a klasszikus horrorfilmektől. Maga a vacsora a két hatásosan megkomponált gyilkossággal ennek ellenére a film csúcspontjának tekinthető. Ez a jelenet a film elején látott konyhaasztalon látott agresszív gyermekjátékot idézi meg. Ami a kezdetekkor csak a képzelet szüleménye volt, most tehát valóban megtörtént. Ezzel a gesztussal a felnőtt társadalom felelősségére terelődik a figyelem.
Kevés olyan drámát lehetne említeni, amely oly sok lehetőséget kínál jelenlegi társadalmunk betegségeinek bemutatására, mint a Titus Andronicus. („A darab közvetlenül a mi korunkhoz szól. Ahhoz a korhoz, amikor a közönséget a média naponta traktálja szexbotrányokkal, kiskorú bandák által elkövetett nemi erőszakkal és hírességek gyilkossági tárgyalásainak részleteivel. A mi szórakoztatóiparunk arra törekszik, hogy minél aprólékosabban, élethűebben tálalja a gyilkosságokat, a nemi erőszakot és mindenféle gazságot." Eileen Blumenthal, Julie Taymor 1995:183) Korunkban szórakoztatássá vált az erőszak megjelenítése, az ember virtuális valóságokba menekül a hétköznapokból, ahol gondosan fejlesztgetett videójáték-karakterek ontják egymás vérét, a mozikban hónapról hónapra újabb „bosszúdrámák” forognak nem kis sikerrel. Titus-t, a római hadvezért könnyen azonosíthatjuk egy-egy Quentin Tarantino vagy Park Chen-wook hőssel, akinek egyetlen motivációja, cselekedeteinek egyetlen mozgatórugója a bosszú. Julie Taymor, az amerikában már-már kultikus szinten kezelt színházi rendezőnő ezeket a lehetőségeket igyekszik kiaknázni Titus filmjében, rávilágítva arra, mennyire aktuális napjainkban Shakespeare legvéresebb, legbrutálisabb és legkegyetlenebb alkotása. 1995-ben rendezte meg először színpadon a Titust, az előadás pozitív kritikai visszhangot kapott. A neves Shakespeare-szakértő, Jonathan Bate szerint az előadás "merész kombinációja a nemes tragédiának és a sötét komédiának, a pátosznak és a groteszknek, a szeretet nyelvének és a véres látványosságnak.". A drámában kilenc gyilkosság történik nyílt színen (az utolsó jelenetben nem egészen négy perc leforgása alatt négy embert ölnek meg), de ezen kívül négy-öt orgyilkosságról is tudomást szerzünk, ami habár a háttérben történik, előfordul, hogy a levágott fejeket a színen is megmutatják. A cselekmény nem szűkölködik olyan szörnyűségekben, mint a megcsonkítás, emberevés, nemi erőszak, elevenen elásás.
A Shakespeare első drámájának tartott mű ismeretlensége, talán kidolgozatlanságából fakad, nem kalandoz olyan mélységekben, mint a későbbi Lear király vagy a szerző munkájának egyik leghíresebb ékköve, a Hamlet. Tekinthetjük vizsgadarabnak, első, nagy kiugrási kísérletnek egy olyan közegben, ahol kemény versenyt kellett vívnia a nála tapasztaltabb szerzőkkel. A művön Seneca és Plautus hatása érződik, Shakespeara műveltségét szeretné fölmutatni amellett, hogy szórakoztató készségét, „bábszínházi rutinját is megvillantja. A darab közvetlen forrását nem ismerjük, egy 18. századi nyomtatású népkönyv prózai és verses változatban tartalmazza „Titus Andronicus siralmas és tragikus históriájá”-t, ez a történet azonban független a shakespeare-i drámától. Titus Andronicus feltehetőleg a valóságban sosem létezett, csupán kétes illetésű álltörténeti regék őrzik nevét.
A történet Rómában játszódik, ahol a római nép a gótokkal áll háborúban. Ebből a háborúból tér meg győztesen a nagy hadvezér, Titus Andronicus, aki bár katonának tökéletesen helytáll, a politikához jóval kevesebb érzékkel rendelkezik. Igyekszik eltávolodni hát róma feszült politikai helyzetétől, a neki ajánlott császári hatalmat a volt császár civakodó fiai közül az idősebbikre, Saturninusra ruházza. A főhős naivitása már gyermeki szintre jut, róma megmentője hadvezérnek kiváló, „császárcsináló”-nak azonban csapnivaló. A másik testvér, Bassianus megelégedne Titus lányának, Laviniának szerelmével, azonban Saturninus ezt is magának követeli. A komoly bonyodalmak itt fognak elkezdődni, Titus szégyenében meggyilkolja négy életben maradt fia közül a Bassianus és Lavinia frigyét védelmező Mutiust. Saturninus ezután vérlázító tettre szánja el magát, feleségévé teszi a gótok királynőjét, Tamorát, akit fékezhetetlen bosszúvágy hajt Titus ellen. A cselekmény sodrásával Titus leányát megbecstelenítik, Bassianust megölik, magát a hadvezért pedig porig alázzák. Innentől kezdve nincs más hátra, mint egy tökéletesen kivitelezett legszörnyűbb horrorfilmbe illő vacsorajelenet emberhúsos sütemény és a bosszú ízével. A séf, aki mindezt szervírozza, az ép elme határán lavírozó Titus, úgy áll előttünk, mintha csak Hannibal Lecter, A bárányok hallgatnak című klasszikus thriller főhőse lenne. Innentől kezdve jobban értelmezhető Julie Taymor színészválasztása, ami a Titus főszerepét illetőleg Anthony Hopkinsra esett.
A 2000-ben készült filmadaptáció habár nem akar a hollywoodi tömegfilmekhez hasonlítani, mégis felfedezhetünk közös vonásokat a populárisabb Shakespeare-filmekkel. Az alkotás radikális stílusok keveréke, szürreális képi világában ugyanúgy jelen van az ókori Róma, mint a XX. század futurisztikus környezete. Jól megfér egymás mellett a koszos mellvért, a csőre töltött shotgun, a lovaskatona és a pápamobil-szerű gépjárműből integető fasiszta utánérzésű politikus. Ez a sokrétegűség önmagában még nem Taymor nem pusztán kívül helyezi az időn és téren a történetet, hanem egy közös témát, az erőszakot erősítendő helyezi egymás mellé a Kolosszeumot, ahol már az ókorban kivételes látványosságnak számított a vérengzés és az útszéli kocsmát, ahol bármikor gyilkos fegyverré válhat a törött biliárddákó.
Taymor filmjének nyitóképében egy kisfiú műanyag katonákkal, helikopterekkel játszik egy konyhaasztalon, miközben a háttérből tévézúgás hallatszik. A játék egyre durvábbá válik, a figurákat elborítja a ketchup, a fiú tombolni kezd, elszakad a valóságtól és a jelenet végén ókori amfiteátrumban találja magát, ahol a háborúból visszaérkező győztes római sereg masírozik. A gépszerű menetelés inkább színházi előadásra emlékeztet, azt az érzést kelti, mintha a jelenetet egy az egyben a színpadról ültette volna át a rendező. A fiú, aki feltehetőleg a mi valóságunkból indul, nem csak szemlélődőként van jelen, a cselekményben Lucius fiává válik. Pozitív a film zárása, melyben Lucius fia Tamora és a Aaron a mór gyermekével távozik a szörnyűségek birodalmából. Taymor így nyilatkozott erről a befejezésről: „Úgy éreztem, szükségünk van erre a kicsinyke reménysugárra a film végén, hiszen egy új évezred küszöbén állunk.". A fiú jelenléte így egyfajta keretes szerkezetet ad a filmnek.
Érdekes, hogyan ragadja meg a rendezőnő Titus fő ellenségeit, a gót királynőt, és két fiát. A „gót” terminus asszociációs lehetőségeit kihasználva ezek a szereplők kb. úgy festenek, mint a 80-as években divatos „gót-metál” kultúra képviselői. Extrém, futurisztikus hajviselettel, bőrruhákkal. Gyerekes kergetőzéssel tengetik napjaikat, isznak, kábítószereznek nehéz struktúrát találni a zajszerű zenében, amit hallgatnak. „Amikor meggyalázzák és megcsonkítják Laviniát, szinte megmámorosodnak saját ördögi találékonyságuktól: kegyetlen tréfát űznek áldozatukból" (Pikli Natália). Videojáték függőségük ugyanúgy korrajznak tekinthető, mint céltalanságuk. Talán e két szereplő viselkedésén keresztül lehet legjobban megérteni Taymor társadalomkritikus szemléletét.
A gót fiúk egyszerre rémisztőek és mulatságosak, és ahogy a film a végső bosszú, a vacsorajelenet előkészületeihez ér, lassan minden szereplővel kapcsolatban ugyanez az ambivalens érzés fogalmazódik meg a nézőben. A rengeteg gyilkosság után (itt még Demetrius és Chiron megölése zárja a sort) következik talán a mozi leggroteszkebb pillanata, az ablakban két hatalmas tál gőzölgő pástétomot látunk, fölötte lágy szellő lengeti a függönyöket. Titus, a temérdek szörnyűség súlya alatt megtört „szakács” megjelenése pedig (itt már csaknem teljes egészében Hannibal Lecter karakterére épül) felteszi az i-re a pontot. Taymor és Hopkins megbeszélték, hogy a pszichopata antihős valamilyen formában ebben a filmben is megjelenhet, keresve sem találhattak volna jobb alkalmat erre, mint az emberhúst felszolgáló félőrült, bosszúéhes Andronicus. A Hannibal karakter megakadályozza a nézőt a teljes azonosulásban, hiszen habár a bosszú nem teljesedhetne be ettől kegyetlenebb módon, Titus egyszerre megfontolt, precíz gyilkos és meghibbant, valóságérzékét elvesztett szerencsétlen, (vagy önmaga paródiája). Emiatt nem hoz kielégülést a nézőnek a bosszú, és emiatt tudja távol tartani filmjét Taymor a klasszikus horrorfilmektől. Maga a vacsora a két hatásosan megkomponált gyilkossággal ennek ellenére a film csúcspontjának tekinthető. Ez a jelenet a film elején látott konyhaasztalon látott agresszív gyermekjátékot idézi meg. Ami a kezdetekkor csak a képzelet szüleménye volt, most tehát valóban megtörtént. Ezzel a gesztussal a felnőtt társadalom felelősségére terelődik a figyelem.
Irodalomjegyzék
William Shakespeare: Titus Andronicus – Európa Könyvkiadó, Budapest 1988
Géher István: Titus Andronicus in. Titus Andronicus – Európa Könyvkiadó, Budapest 1988
Streitmann Ágnes: Az erőszak, mint szórakozás Julie Taymor – Titus in. Apertúra filmelméleti és filmtörténeti szakfolyóirat, www.apertura.hu
Géher István: Titus Andronicus in. Titus Andronicus – Európa Könyvkiadó, Budapest 1988
Streitmann Ágnes: Az erőszak, mint szórakozás Julie Taymor – Titus in. Apertúra filmelméleti és filmtörténeti szakfolyóirat, www.apertura.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése