Cymbals Eat Guitars - Why there are Mountains (2009)

Az első szó ami eszembe jut, hogy vagány. A Cymbals Eat Guitars debütlemezén néha mintha szét akarnának esni a dalok, de valahogy mégis folyton egyben maradnak. Mert át van gondolva az egész, szó sincs káoszról, épp csak azt a nyilvánvaló utat választották a srácok, hogy ellene mennek mindenféle tradícionálas dalépítésnek. Azért persze folyamatosan emlékeztet valakikre/valamikre a dolog, nekem az egyik kedvenc momentumom a Pixieses éneklés. Szokni kell, hagyni kell érni, de megéri. Itt a kedvencem, a Some Trees.

Koop - Come to me (2006)

Na most már remélem mindenki tudja, hogyan kell populáris és jó jazz-t csinálni. :)

Where the wild things are trailer

Feel the sea, feel the sun, feel the wild... Akarom. És hogy megidézi ez a pár kép a Never ending storyt!!!

Max Payne 3

A Rockstar hivatalosan is bejelentette, hogy jön a trilógia befejező darabja. Noir, slow motion, head shot, hó és vér. Még valamit?

Battlestar Galactica (2003-2009)

Biblia űrhajókkal. Kábé ez volt az első gondolat, ami átfutott az agyamon, mikor végét ért a sorozat. Nameg a megkönnyebbülés hogy megszabadultam ettől az ótvar szartól.

Az, ami a 3. 4. évadban történt ezzel a sorozattal több, mint szörnyű, ezt egyszerűen nem 4 évadra találták ki, talán meg csak nem is kettőre. A 3. Évad eleje Új-capricán, az a rengeteg bugyuta töltelék rész; mindnek az ég világon semmi, de semmi jelentősége nem volt a történetben, a 3.évad eseményeit be lehetet volna sűríteni 1-2 részbe az Új-capricai marhulást meg kihagyni a picsába. És noha a negyedik évad elején úgy tűnt, hogy sikerül új rügyeket növeszteni a sorozaton, ergo növelni színvonalat (amit valljuk be nem volt nehéz), azokat az évad második felének és a finálénak szépen sikerült is legallyazni. A problémák lényegében ott kezdődtek mikor két részt eldájhárdoztak arra, hogy kinyírják a hajóról a geciket, majd a történetvezetést megoldották annyival hogy az egyik főszereplő csávó dájhárdozás közben (persze a végén) kap egy hedsátot amitől hirtelen egyesül az univerzummal és kábé 3 percben összefoglalja az elmúlt 14 000 év történéseit. No, én ekkor vontam először kétségbe hangosan is a történetírók édesanyjának az erkölcsi tisztaságát. Már nem is csodálkoztam azon a 4 halál uncsi részen, ami ez után jött, és amikben szintén elég spirituálisra vették a figurát. A fináléval (főleg az utolsó agyhalált okozó másfél percével) meg aztán sikerült végképp bebizonyítani, hogy ennek a sorozatnak nem a scifi channelen hanem max a PAX-TVn lett volna a helye. A flashbackek, a fordulatok az egész, ahogy van egy nagy szarszökőkút volt.

Kezdjük a flashbackekkel. Kurvára nem volt semmi értelműk: HUUUU Kara és Lee ismerte egymást az attak előttről, meg a félszemű balfasz nem abban a pillanatban lett alkoholista, amikor először mutatták, hogy iszik a hajón? Olmos Eduárd meg túl badass ahhoz hogy beüljön egy író asztal mögé? Sosem jöttem volna rá magam! A kapitány tökösségének a sulykolásával meg még öngólt is sikerült rúgni mivel, hogy így még nehezebb elhinni mikor a harc közepette egy szívet melengetően bárgyú beszéd után kiegyezést ajánl a fő gonosznak, akinek nem kisebb célja az volt az elmúlt 4 évben, hogy kipusztítja az egész emberi fajt (!) Illetve a rokonságának azt részét, akik ezt a tervet kritikával merik illetni. A rész további tartalma címszavakban: Főellenség: Oké!-> Baleset->főellenség hedsát-> Baleset->Cylon Command Center disztrojolodik->Galaktika utolsó pillanatban eljumpol->de ÓJAJ ezután kettétörik és többet nem bír Jumpolni sohamár!->de ÓJEEE minőszerencse pont a föld nevű bolygó mellé jumpol, ahol pont olyan humanoidok vannak kifejlődésben akikhez ha hozzácsapjuk a galaktika embereinek a génkészletét megkapjuk a mai embereket->mindenki hippi lesz (mert a badass Adama fia azt mondja apucinak)->akikről meg nem derült ki hogy mi a repedt here lelte őket (mitől támadt fel havaiból, ketten mért látják egymást látomásaikban). Szóval róluk kiderül, hogy angyalok.

Akiket meg ez sem riasztott el eléggé a sorozattól az nézze meg jútyubon az ezt követő másfél-két percet. Priceless!

Titus (1999)

A 90-es évek Shakespeare filmjeire izgalmas kettősség jellemző. Az alkotások jó része igyekszik elhatárolódni a drámák klasszikus színpadi adaptációitól, ilyen módon utat keres az ezredvég különböző morális problémáinak megragadására. (Ezt a törekvést sokan értékelhetik Shakespeare meggyalázásaként is.) Ugyanakkor a legtöbb modern Shakespeare film iróniával, gúnnyal használja azokat az eszközöket, amelyek célja az alapanyag korszerűsítése, aktualizálása. A kultúrtörténet igen fontos helyét foglalják el ezek a filmek, hiszen a modern mitológiákra is építenek, Shakespeare-t új megvilágításba helyezik a tömegkultúra, a fogyasztói társadalom virágkorában. Minden adaptáció hozzájárul valamilyen szinten a drámaíró munkásságának újraértelmezéséhez.
Kevés olyan drámát lehetne említeni, amely oly sok lehetőséget kínál jelenlegi társadalmunk betegségeinek bemutatására, mint a Titus Andronicus. („A darab közvetlenül a mi korunkhoz szól. Ahhoz a korhoz, amikor a közönséget a média naponta traktálja szexbotrányokkal, kiskorú bandák által elkövetett nemi erőszakkal és hírességek gyilkossági tárgyalásainak részleteivel. A mi szórakoztatóiparunk arra törekszik, hogy minél aprólékosabban, élethűebben tálalja a gyilkosságokat, a nemi erőszakot és mindenféle gazságot." Eileen Blumenthal, Julie Taymor 1995:183) Korunkban szórakoztatássá vált az erőszak megjelenítése, az ember virtuális valóságokba menekül a hétköznapokból, ahol gondosan fejlesztgetett videójáték-karakterek ontják egymás vérét, a mozikban hónapról hónapra újabb „bosszúdrámák” forognak nem kis sikerrel. Titus-t, a római hadvezért könnyen azonosíthatjuk egy-egy Quentin Tarantino vagy Park Chen-wook hőssel, akinek egyetlen motivációja, cselekedeteinek egyetlen mozgatórugója a bosszú. Julie Taymor, az amerikában már-már kultikus szinten kezelt színházi rendezőnő ezeket a lehetőségeket igyekszik kiaknázni Titus filmjében, rávilágítva arra, mennyire aktuális napjainkban Shakespeare legvéresebb, legbrutálisabb és legkegyetlenebb alkotása. 1995-ben rendezte meg először színpadon a Titust, az előadás pozitív kritikai visszhangot kapott. A neves Shakespeare-szakértő, Jonathan Bate szerint az előadás "merész kombinációja a nemes tragédiának és a sötét komédiának, a pátosznak és a groteszknek, a szeretet nyelvének és a véres látványosságnak.". A drámában kilenc gyilkosság történik nyílt színen (az utolsó jelenetben nem egészen négy perc leforgása alatt négy embert ölnek meg), de ezen kívül négy-öt orgyilkosságról is tudomást szerzünk, ami habár a háttérben történik, előfordul, hogy a levágott fejeket a színen is megmutatják. A cselekmény nem szűkölködik olyan szörnyűségekben, mint a megcsonkítás, emberevés, nemi erőszak, elevenen elásás.
A Shakespeare első drámájának tartott mű ismeretlensége, talán kidolgozatlanságából fakad, nem kalandoz olyan mélységekben, mint a későbbi Lear király vagy a szerző munkájának egyik leghíresebb ékköve, a Hamlet. Tekinthetjük vizsgadarabnak, első, nagy kiugrási kísérletnek egy olyan közegben, ahol kemény versenyt kellett vívnia a nála tapasztaltabb szerzőkkel. A művön Seneca és Plautus hatása érződik, Shakespeara műveltségét szeretné fölmutatni amellett, hogy szórakoztató készségét, „bábszínházi rutinját is megvillantja. A darab közvetlen forrását nem ismerjük, egy 18. századi nyomtatású népkönyv prózai és verses változatban tartalmazza „Titus Andronicus siralmas és tragikus históriájá”-t, ez a történet azonban független a shakespeare-i drámától. Titus Andronicus feltehetőleg a valóságban sosem létezett, csupán kétes illetésű álltörténeti regék őrzik nevét.
A történet Rómában játszódik, ahol a római nép a gótokkal áll háborúban. Ebből a háborúból tér meg győztesen a nagy hadvezér, Titus Andronicus, aki bár katonának tökéletesen helytáll, a politikához jóval kevesebb érzékkel rendelkezik. Igyekszik eltávolodni hát róma feszült politikai helyzetétől, a neki ajánlott császári hatalmat a volt császár civakodó fiai közül az idősebbikre, Saturninusra ruházza. A főhős naivitása már gyermeki szintre jut, róma megmentője hadvezérnek kiváló, „császárcsináló”-nak azonban csapnivaló. A másik testvér, Bassianus megelégedne Titus lányának, Laviniának szerelmével, azonban Saturninus ezt is magának követeli. A komoly bonyodalmak itt fognak elkezdődni, Titus szégyenében meggyilkolja négy életben maradt fia közül a Bassianus és Lavinia frigyét védelmező Mutiust. Saturninus ezután vérlázító tettre szánja el magát, feleségévé teszi a gótok királynőjét, Tamorát, akit fékezhetetlen bosszúvágy hajt Titus ellen. A cselekmény sodrásával Titus leányát megbecstelenítik, Bassianust megölik, magát a hadvezért pedig porig alázzák. Innentől kezdve nincs más hátra, mint egy tökéletesen kivitelezett legszörnyűbb horrorfilmbe illő vacsorajelenet emberhúsos sütemény és a bosszú ízével. A séf, aki mindezt szervírozza, az ép elme határán lavírozó Titus, úgy áll előttünk, mintha csak Hannibal Lecter, A bárányok hallgatnak című klasszikus thriller főhőse lenne. Innentől kezdve jobban értelmezhető Julie Taymor színészválasztása, ami a Titus főszerepét illetőleg Anthony Hopkinsra esett.
A 2000-ben készült filmadaptáció habár nem akar a hollywoodi tömegfilmekhez hasonlítani, mégis felfedezhetünk közös vonásokat a populárisabb Shakespeare-filmekkel. Az alkotás radikális stílusok keveréke, szürreális képi világában ugyanúgy jelen van az ókori Róma, mint a XX. század futurisztikus környezete. Jól megfér egymás mellett a koszos mellvért, a csőre töltött shotgun, a lovaskatona és a pápamobil-szerű gépjárműből integető fasiszta utánérzésű politikus. Ez a sokrétegűség önmagában még nem Taymor nem pusztán kívül helyezi az időn és téren a történetet, hanem egy közös témát, az erőszakot erősítendő helyezi egymás mellé a Kolosszeumot, ahol már az ókorban kivételes látványosságnak számított a vérengzés és az útszéli kocsmát, ahol bármikor gyilkos fegyverré válhat a törött biliárddákó.
Taymor filmjének nyitóképében egy kisfiú műanyag katonákkal, helikopterekkel játszik egy konyhaasztalon, miközben a háttérből tévézúgás hallatszik. A játék egyre durvábbá válik, a figurákat elborítja a ketchup, a fiú tombolni kezd, elszakad a valóságtól és a jelenet végén ókori amfiteátrumban találja magát, ahol a háborúból visszaérkező győztes római sereg masírozik. A gépszerű menetelés inkább színházi előadásra emlékeztet, azt az érzést kelti, mintha a jelenetet egy az egyben a színpadról ültette volna át a rendező. A fiú, aki feltehetőleg a mi valóságunkból indul, nem csak szemlélődőként van jelen, a cselekményben Lucius fiává válik. Pozitív a film zárása, melyben Lucius fia Tamora és a Aaron a mór gyermekével távozik a szörnyűségek birodalmából. Taymor így nyilatkozott erről a befejezésről: „Úgy éreztem, szükségünk van erre a kicsinyke reménysugárra a film végén, hiszen egy új évezred küszöbén állunk.". A fiú jelenléte így egyfajta keretes szerkezetet ad a filmnek.
Érdekes, hogyan ragadja meg a rendezőnő Titus fő ellenségeit, a gót királynőt, és két fiát. A „gót” terminus asszociációs lehetőségeit kihasználva ezek a szereplők kb. úgy festenek, mint a 80-as években divatos „gót-metál” kultúra képviselői. Extrém, futurisztikus hajviselettel, bőrruhákkal. Gyerekes kergetőzéssel tengetik napjaikat, isznak, kábítószereznek nehéz struktúrát találni a zajszerű zenében, amit hallgatnak. „Amikor meggyalázzák és megcsonkítják Laviniát, szinte megmámorosodnak saját ördögi találékonyságuktól: kegyetlen tréfát űznek áldozatukból" (Pikli Natália). Videojáték függőségük ugyanúgy korrajznak tekinthető, mint céltalanságuk. Talán e két szereplő viselkedésén keresztül lehet legjobban megérteni Taymor társadalomkritikus szemléletét.
A gót fiúk egyszerre rémisztőek és mulatságosak, és ahogy a film a végső bosszú, a vacsorajelenet előkészületeihez ér, lassan minden szereplővel kapcsolatban ugyanez az ambivalens érzés fogalmazódik meg a nézőben. A rengeteg gyilkosság után (itt még Demetrius és Chiron megölése zárja a sort) következik talán a mozi leggroteszkebb pillanata, az ablakban két hatalmas tál gőzölgő pástétomot látunk, fölötte lágy szellő lengeti a függönyöket. Titus, a temérdek szörnyűség súlya alatt megtört „szakács” megjelenése pedig (itt már csaknem teljes egészében Hannibal Lecter karakterére épül) felteszi az i-re a pontot. Taymor és Hopkins megbeszélték, hogy a pszichopata antihős valamilyen formában ebben a filmben is megjelenhet, keresve sem találhattak volna jobb alkalmat erre, mint az emberhúst felszolgáló félőrült, bosszúéhes Andronicus. A Hannibal karakter megakadályozza a nézőt a teljes azonosulásban, hiszen habár a bosszú nem teljesedhetne be ettől kegyetlenebb módon, Titus egyszerre megfontolt, precíz gyilkos és meghibbant, valóságérzékét elvesztett szerencsétlen, (vagy önmaga paródiája). Emiatt nem hoz kielégülést a nézőnek a bosszú, és emiatt tudja távol tartani filmjét Taymor a klasszikus horrorfilmektől. Maga a vacsora a két hatásosan megkomponált gyilkossággal ennek ellenére a film csúcspontjának tekinthető. Ez a jelenet a film elején látott konyhaasztalon látott agresszív gyermekjátékot idézi meg. Ami a kezdetekkor csak a képzelet szüleménye volt, most tehát valóban megtörtént. Ezzel a gesztussal a felnőtt társadalom felelősségére terelődik a figyelem.

Irodalomjegyzék

William Shakespeare: Titus Andronicus – Európa Könyvkiadó, Budapest 1988
Géher István: Titus Andronicus in. Titus Andronicus – Európa Könyvkiadó, Budapest 1988
Streitmann Ágnes: Az erőszak, mint szórakozás Julie Taymor – Titus in. Apertúra filmelméleti és filmtörténeti szakfolyóirat, www.apertura.hu

Penguin Cafe Orchestra - Perpetuum Mobile

Röyksopp - Junior (2009)

Mióta tudatosan az elektro felé (is) fordulok, kevés annyira üde és klassz bandát találtam, mint a Röyksopp. Idén új lemezzel jelentkeztek a srácok, melytől éppen ide-oda dobálom magam a szobában, és melynek Happy Up Here című számából ilyen klassz klippet rittyentettek:

TRABAAAAAANT!!!

Vámpírláv

Két mozi vámpírokról és emberekről, meg az egymásra találásról. Az első (USA) kólaszirupot csurgat a szívünkbe, a második (Svédország) épp ellenkezőleg, kiengedi belőle.

Twilight (2008)

Az Alkonyat első harmada arról szól, hogy Kristen Stewart hosszan és érzékien dugja a szemeivel a vámpírfiút játszó Robert Pattinson-t. Mentségére szolgáljon, elnézzük neki, hisz a Pánikszoba óta igencsak vonzó nővé érett. Az Alkonyat második harmada arról szól, hogy a vámpírok azért nem mennek a napra, mert akkor csillog a bőrük és lebuknak, meg hogy a vega vámpírok állati vérrel tök vidáman el vannak és a jó oldalt szolgálják. Sajnos ez a rész arról is szól, hogy a vámpír gyakorlatilag szuperhős, a dolog árnyoldalaira enyhén szólva tojnak, a leggyengébb párbeszédben a vámpír béna monológban közli, hogy „legyőzhetetlen vagyok, ne szeress belém”. Az alkonyat utolsó harmada akciófilmnek álcázott semmi, a Xena trükkmestereivel és egy kancsal rendezővel (A Tizenhátom inkább volt Catherine Hardwicke műfaja).A film 100%-ig kompatibilis a Music TV közönségével, így az ismerős soundtrack mellett már meg sem lepnek a Pite filmekből „áthallgató” gimnazisták. Vámpírnak lenni cool, vámpírba szerelmesnek lenni meg egyenesen az álmok netovábbja, hiszen, ha meg nem is jelenítődik, már az alapszitu is sugall némi szenvedélyt. Ez persze kevés. Éppen a dolog pikantériája, a szenvedély, az ösztönök fölülkerekedése az érzelmek fölött az, ami hiányzik. Senki nem érzi magát hím imádkozósáskának, az aktus pedig még csak szóba sem kerül. Elnézést, gondolatban máris továbbírtam a sztorit, de végül mégiscsak egy ifjúsági regényről van szó. Nem véletlenül hanyagolták a készítők a vért, a szexet. Kénytelenek vagyunk elfogadni, mert az Alkonyat tulajdonképpen egy elfogadható film. De mi a hóhért keresnek itt az indiánok???

Let the Right One In (2008)

A hűvös Svédország vámpírjai árnyaltabbak, kiismerhetetlenebbek, félelmetesebbek, és ez a film sokkal jobb az Alkonyatnál. A vámpír-halandó szerelem ha önmagában nem lenne eléggé érzékeny téma, az Engedj be! alkotói azzal toldják meg, hogy mindkét szerelmes 12 éves, legalábbis testben. És ez nagyot dob rajta! A nemi éréssel, a másik iránti érdeklődés megjelenésével párhuzamosan van jelen ez a sajátos birtoklási, ha úgy tetszik bekebelezési vágy a zseniálisan játszó vámpírlányban (Lina Leandersson). A fiú (Kåre Hedebrant) és a lány kapcsolata még nehezebben definiálható, még zavarba ejtőbb, a film pedig meglehetősen provokatív. Időt hagy földolgozni egy-egy brutálisabb képet, vagy helyzetet, és hagy minket gondolkodni is.A trükkök finomak, nem másznak velük az arcunkba, ennek ellenére profik. És milyen jó visszaemlékezni a fináléban arra a zseniális mészárlásra, amelyből mi néhány csepp véren és egy víz alá süllyedő na nem mondom meg min kívül semmit nem látunk. Akad azért néhány üresjárat. De átvészelhetők.
Jó érzés európai filmet látni a témában, ha egymás vérét nem is, a svéd nyelvet azért bátran ízlelgethetjük. Na jó, ez elég rossz vicc volt.

A barlang (2005)

Elég komoly mulasztást pótoltam hajnalban, amikor megnéztem, hiszen A barlang tényleg az utóbbi idők egyik legjobb horrorja. Amikor a már-már fizikai fájdalmat okozó klausztrofób hangulat, és a barlangok áporodott szaga után végre a felszínre jutottunk, köhögő rohamot kaptam, mert annyira figyeltem, hogy félrenyeltem a nyálam. A dögök meg nyilván mozgásművészek, mert nem csak hogy rondák, de valami zseniálisan osonnak.

Yeah Yeah Yeahs - It's Blitz! (2009)

Kedvenc new york-i bandám (nem mintha sokat ismernék) új lemezével először nem voltam kibékülve. Mintha a dalok nem pörögnének fel annyira, amekkora lehetőség van bennük. Ha innen nézzük, teljesen passzol a borító az anyaghoz (talán nem a végleges). Abban, hogy valaki szétnyom egy tojást, nem érzek túl sok szenvedélyt, szexualitást, vagy pörgést.Viszont minden hallgatás után jobban szeretem. Össze van ez rakva okosan, rendesen. Kell egy kis idő hozzá. A Dull life pl. kifejezetten tökjó. Azt sajnos nem, de a Zero című szerzeményt meg tudom mutatni:

The Limits of Control Trailer

Jarmusch első filmje a Hervadó virágok óta egy bérgyilkosról fog szólni. Mivel az előző mozijáról lebegve és megduplázódott egzisztenciával sétáltam ki, erre is számítok.

Semmi (2003)

Film a Semmiről a Kocka klausztrofóbia-imádó rendezőjétől. Vincenzo Natalinak volt egy kevésbé ismert, de annál remekebb kémfilmje is 2002-ben Cypher címmel. Jó hangulattal ötvözte az X-aktákat a Mátrixszal, meg némi globkrit felhanggal. Szívem szerint most inkább arról a moziról írnék, mert a Semmi rossz film, ami még önmagában nem tragédia, de annyi negatív energiát, annyi keserűséget éreztem benne, mint filmben már régen. Pedig elméletileg vígjáték.

Nagy kár, hogy a két főszereplő nem állt föl és csapkodta pofán a rendezőt amikor huszonhatodszor is megkérte őket, hogy legyenek viccesek. Nem, ők megpróbálták a lehetetlent, és nyávogva, vicsorogva, rossz tv filmes eszköztárral föl akarták dobni ezt a nagy semmit. Pár szót a sztoriról: Dave (David Hewlett) és Andrew (Andrew Miller) élete egyaránt kisiklott, mintha az egész világ összeesküdött volna ellenük. Mikor furcsa, autópályasávok közötti házuk ajtaján már a rendőrség kopogtat (vagy inkább dörömböl), Úgy döntenek, eltüntetik a világot. Sikerül nekik. A házon kívül nem marad más, csak a ruganyos, fehér semmi. Innentől kezdve „barátaink”, akiket egy pillanatra sem akarunk a szívünkbe zárni még ellenszenvesebb és még értelmetlenebb cselekedetekre vesztegetik idejüket. Legkedvesebb szórakozásuk, hogy utálni kezdik egymást, ennek és különös képességüknek köszönhetően a záró képsorokon már csak két fej beszélget nosztalgiázva a semmiben, mi pedig diszkréten visszanyelünk egy adag hányást. Mi a rák volt ez? Ja... Tudom...Fölösleges filozófikus tartalmakat keresni Natali munkájában, ő maga sem teszi. Talán álmában látta meg a fehér semmit, amiben össze vissza ugrándozik a két dilinyós, akik nem mennek át semmi változáson és csak magukra képesek gondolni. Ha tényleg álmodta a szitut, annak bizony rémálomnak kellett lennie (néhány pillanatig azért megidéződik a kocka bezártságérzése), mégis, a film tele van bődületesen rossz komikus elemekkel. Ez csak egy a számos ellentmondás közül. A világ végén két megkeseredett alak x-boxozik nyálcsorgatva és a barátságukról vitatkoznak. A mozi nem emberbarát, sőt kifejezetten úgy érzem, embergyűlölő, erre pedig nincs mentség.
Idén (megint) izgalmasnak ígérkező sci-fi horrorral jelentkezik a direktor (Splice lesz a címe és Adrien Brody lesz a főszereplő!), reméljük visszatér a gyökerekhez és belátja, hogy a semmiből nemhogy várat, de filmet sem lehet kreálni.

Terminator Salvation

A második trailer beránt.

Kispál Andris

A kép nem tegnap készült. Nekem "karistolja a szívemet". Mint az idő. Vagy a gitár.