A háború rossz - Coriolanus kritika

Ralph Fiennes rendezői bemutatkozása példátlan merészséggel fordítja ki sarkaiból a shakespeare-i dramaturgiát, hogy ezzel a gesztussal elegánsan terelje a hangsúlyt napjaink égető aktuálpolitikai és társadalmi kérdéseire – mondhatnánk, de sajnos nem lenne teljesen igazunk. Korrekt film a Coriolanus, ám ugyanúgy az lenne minden idők legnagyobb angol szerzője, illetve az eredeti drámaszöveg 95%-os újrahasznosítása nélkül is.

Földhözragadtabb adaptációt láthatunk ezúttal, mint Buz Luhrman Rómeó + Júliája (1996), vagy Julie Taymour Titusa (1999), még annak ellenére is, hogy a film szereplői mai díszletek között és mai jelmezekben mozognak. A Coriolanus földhözragadtsága éppen itt érhető tetten: Amíg Luhrman és Taymour vizuális szemszögből különböző korok és kultúrák összemosásával teszik időtlenné és többértelművé saját filmjeiket, addig Fiennes kevésbé „posztmodernizál”, inkább „csak” aktualizál helyette. A csatatér legjobban az iraki fronthoz hasonlít, gépfegyverekkel, golyóálló mellényekkel, teljes harci szerelésekkel. Tiszta és egyszerű módja ez annak, hogy a rendező a római kori és a modern háborús helyzetek között párhuzamot vonjon, és saját elmondása szerint ez is volt a fő célja a filmmel. (ásítás)

Hasonlóan Luhrman Rómeó + Júliájához, a Coriolanus is híradós közvetítéssel kezdődik, de a római jelenetek között nagyon sok helyen látható a háttérben TV közvetítés a frontról. Szinte minden második jelenetben föltűnik egy képrögzítő eszköz, kamera vagy mobiltelefon. Ezekkel az eszközökkel azt is igazolja Fiennes, hogy hiába jelentek meg új médiumok az utóbbi pár száz évben, a nemzetek közötti politikai és egyéb feszültségek mit sem változtak. (hosszabb ásítás)

Hozzá kell tennünk, hogy Fiennes, aki korunk egyik legnagyobb színészegyénisége, joggal lehet időnként hiú egy kicsit: a londoni Almeida színházban 2000-ben játszotta el először a Rómát a volszkok ellen győzelemre vezető hadvezért. A karakter ellentmondásossága (egyszerre vágyik a hatalomra és kívánja hűen szolgálni hazáját) egy olyan színészzseni megformálásában, mint Fiennes, igazi kinccsé válhat. És valóban, a Coriolanust a kiemelkedő alakítások viszik a hátán, a címszereplő mellett legerősebb jellemként Volumnia (Vanessa Redgrave) említendő. Fiennes jól felismerte az anya-fiú  kapcsolat fontosságát a cselekményben. Jól látszik, hogy a hadvezérnek már gyermekkorától kezdve nagyon komoly megfelelési vágya volt édesanyja felé. A Róma ellen fordult vad és egyszerű elvekkel rendelkező Coriolanust is csak Volumnia tudja jobb belátásra téríteni és ezzel megakadályozni azt, hogy az egész város a tűz martalékává váljon. A csúcspont tehát a helyén van.

Érdekes darab Fiennes első mozija, ám sajnos sem a színészek becsületes játéka (még a maszkulin Gerard Butler is kifejezetten ügyes), sem a korreflexió nem elég egyedi ahhoz, hogy a Shakespeare örökérvényű (eddigi leghosszabb ásítás) drámájából készült filmre sokáig emlékezzünk.