A pénztárhoz közeledve széles vigyorú ismerősökbe botlottunk. Ők már délután látták és – bár egyetlen véleménymorzsát sem hagytak kimorzsolni magukból – mosolyuk mégis árulkodó volt. Újra nagyot dobbantott Tarantino? Idézgetünk majd úgy a Brigantykból, ahogy a Ponyvaregényből? Lesznek itt is pofánlőtt Marvinok, precíz Mr. Wolfok és kihívó Mia Wallace-ok, vagy megint véres humorú műfajparódiát kapunk? A moziból kijövet sokkal nehezebb volt megválaszolni ezeket a kérdéseket, mint gondoltam. „Igen” vagy „nem” helyett a „talán” volt döntő többségben, de ez semekkora árnyékot nem vetett arra a tényre, hogy a Becstelen Brigantyk két és fél óra első osztályú szórakozás, és a rendező életművében kiemelt helyet fog elfoglalni.
Bitangerős nyitójelenet vezeti fel a filmet. Náci osztag közelít a távolban, a francia munkásember vízért küldi lányait, majd lassan arcot mos. Közben Für Elise-sel keveredett Morricone erősíti a spagettiwestern hangulatot. Hamarosan megjelenik Christoph Waltz, lassan méltóságteljesen sétál a francia mellé, de már ez a néhány lépés akkora nyugtalanságot, félelemmel vegyes érdeklődést csal ki a nézőből, hogy majdnem elcsöppen a nyála. Nem vitás, hogy a náci ezredest játszó Waltz a film legmeghatározóbb karaktere, alakítására minden habozás nélkül ráillik a zseniális jelző. Valahányszor feltűnik (és szerencsére bőven kijut neki a játékidőből) kéjesen élvezzük a szemében csillogó őrületet, mérnöki pontosságú gesztusait, és elképedünk a tömeggyilkosból kicsattanó amerika-rajongó kisfiún, aki benne lakozik. Körülötte forog a sztori és Shosanna Dreyfus, a női főszereplő bosszúterve is főleg felé irányul majd. Shosanna szerepében Mélanie Laurent igazán elbűvölő, de nem tagadhatja, hogy valójában Uma Thurman nyomdokain halad, nem mintha ez egy kicsit is zavaró lenne. Aztán persze (nem mellékesen) ott van Brad Pitt, a náci gyilkosok vezére, az amerikai Aldo Raine hadnagy, akinek ereiben állítólag apacs vér csordogál, kis csapatával skalpolnak is rendesen. Pitt ripacskodása talán Johnny Depp Karib tenger kalózaiban nyújtott alakításához mérhető, de ahogy Depp esetében, úgy nála sem róható fel ez negatívumként, ebben a filmben minél furcsábban kezel valaki egy helyzetet, annál jobban szeretjük. És felsorolhatnám a teljes szereplőgárdát, vége-hossza nincs a letaglózó villanásoknak mind az amerikai, mind az európai színészek részéről. (A színházban Arturo Ui-ként is föltűnt Martin Wuttke mint Hitler annyira telitalálat, hogy nem bírom ki, hogy ide ne biggyesszem a nevét.) Külön nagy élmény, hogy többnyire mindenki a saját nyelvén szólal meg, hallhatunk hát remek Tarantino-féle „nagyfenék-kerítést” francia, német és angol nyelven, a brigantik pedig egy jelenet erejéig az olasszal is megpróbálkoznak.
A film nagyon szemtelen. A Kill Bill-lel bejáratott spagettiwesternbe ágyazott bosszúdráma teljesen lazán csap át vígjátékba, hogy a következő percekben olyan brutalitást tárjon a szemünk elé, amit a Death Proofban tapasztaltunk. A feszültség bármelyik pillanatban a tetőfokára hághat, egy kivégzés lehet drámai és megrendítő, vagy épp ellenkezőleg: szándékosan röhejes. Bár az időrendet nem borogatja úgy Tarantino, mint korábbi filmjeinél, a szövevényes cselekményszálak ugyanazzal a sorsszerűséggel találkoznak, mint a korábbi alkotásaiban. Tarantinot a történelmi hitelesség sem zavarja különösebben, sőt, ebben a tekintetben egyenesen pofátlannak nevezhetjük (legnagyobb örömünkre, mert ennyivel is több náci skalp hullik a jó francia földre).
Hosszan elemezhetnénk, miben más, miben új, hogy melyik jelenet honnan van ellopva, hogy miért sokkal kevesebb a zene, mint általában, hogy valóban tökéletesen fölépített-e a mű dramaturgiája, ezt azonban úgyis megteszik majd mások. Mi inkább fejet hajtunk a 90-es évek legnagyobb hatású rendezője előtt, hogy egy ennyire érett, átgondolt, mégis dögös és szemtelen filmremekkel örvendeztetett meg minket. Az Inglorious Basterds meggyőződésem szerint ugyanakkora hatást tud kiváltani a háborús filmek rajongóiban, mint az elvakult Tarantino hívők körében, teszi mindezt látványos csatajelenetek, patriotista himnuszzengés és mászolygás nélkül, páratlan szellemességgel az idegeinken cimbalmozva.
Bitangerős nyitójelenet vezeti fel a filmet. Náci osztag közelít a távolban, a francia munkásember vízért küldi lányait, majd lassan arcot mos. Közben Für Elise-sel keveredett Morricone erősíti a spagettiwestern hangulatot. Hamarosan megjelenik Christoph Waltz, lassan méltóságteljesen sétál a francia mellé, de már ez a néhány lépés akkora nyugtalanságot, félelemmel vegyes érdeklődést csal ki a nézőből, hogy majdnem elcsöppen a nyála. Nem vitás, hogy a náci ezredest játszó Waltz a film legmeghatározóbb karaktere, alakítására minden habozás nélkül ráillik a zseniális jelző. Valahányszor feltűnik (és szerencsére bőven kijut neki a játékidőből) kéjesen élvezzük a szemében csillogó őrületet, mérnöki pontosságú gesztusait, és elképedünk a tömeggyilkosból kicsattanó amerika-rajongó kisfiún, aki benne lakozik. Körülötte forog a sztori és Shosanna Dreyfus, a női főszereplő bosszúterve is főleg felé irányul majd. Shosanna szerepében Mélanie Laurent igazán elbűvölő, de nem tagadhatja, hogy valójában Uma Thurman nyomdokain halad, nem mintha ez egy kicsit is zavaró lenne. Aztán persze (nem mellékesen) ott van Brad Pitt, a náci gyilkosok vezére, az amerikai Aldo Raine hadnagy, akinek ereiben állítólag apacs vér csordogál, kis csapatával skalpolnak is rendesen. Pitt ripacskodása talán Johnny Depp Karib tenger kalózaiban nyújtott alakításához mérhető, de ahogy Depp esetében, úgy nála sem róható fel ez negatívumként, ebben a filmben minél furcsábban kezel valaki egy helyzetet, annál jobban szeretjük. És felsorolhatnám a teljes szereplőgárdát, vége-hossza nincs a letaglózó villanásoknak mind az amerikai, mind az európai színészek részéről. (A színházban Arturo Ui-ként is föltűnt Martin Wuttke mint Hitler annyira telitalálat, hogy nem bírom ki, hogy ide ne biggyesszem a nevét.) Külön nagy élmény, hogy többnyire mindenki a saját nyelvén szólal meg, hallhatunk hát remek Tarantino-féle „nagyfenék-kerítést” francia, német és angol nyelven, a brigantik pedig egy jelenet erejéig az olasszal is megpróbálkoznak.A film nagyon szemtelen. A Kill Bill-lel bejáratott spagettiwesternbe ágyazott bosszúdráma teljesen lazán csap át vígjátékba, hogy a következő percekben olyan brutalitást tárjon a szemünk elé, amit a Death Proofban tapasztaltunk. A feszültség bármelyik pillanatban a tetőfokára hághat, egy kivégzés lehet drámai és megrendítő, vagy épp ellenkezőleg: szándékosan röhejes. Bár az időrendet nem borogatja úgy Tarantino, mint korábbi filmjeinél, a szövevényes cselekményszálak ugyanazzal a sorsszerűséggel találkoznak, mint a korábbi alkotásaiban. Tarantinot a történelmi hitelesség sem zavarja különösebben, sőt, ebben a tekintetben egyenesen pofátlannak nevezhetjük (legnagyobb örömünkre, mert ennyivel is több náci skalp hullik a jó francia földre).Hosszan elemezhetnénk, miben más, miben új, hogy melyik jelenet honnan van ellopva, hogy miért sokkal kevesebb a zene, mint általában, hogy valóban tökéletesen fölépített-e a mű dramaturgiája, ezt azonban úgyis megteszik majd mások. Mi inkább fejet hajtunk a 90-es évek legnagyobb hatású rendezője előtt, hogy egy ennyire érett, átgondolt, mégis dögös és szemtelen filmremekkel örvendeztetett meg minket. Az Inglorious Basterds meggyőződésem szerint ugyanakkora hatást tud kiváltani a háborús filmek rajongóiban, mint az elvakult Tarantino hívők körében, teszi mindezt látványos csatajelenetek, patriotista himnuszzengés és mászolygás nélkül, páratlan szellemességgel az idegeinken cimbalmozva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése