A Maradj! a végletekig próbálja fokozni a nézőben a manapság oly népszerű kirakós játék élményt. A leginkább thrillernek mondható film arra megy rá, hogy megmutassa, milyen lehet a valóságérzékelés tökéletes elvesztése. Mindenek előtt pár szót ejtenék az izgalmas trükkökről és látványról, de a film vizuális értékét nem kis mértékben növeli, hogy Naomi Watts itt is gyönyörű.
A film elején egy szokványos pszichiáter-beteg kapcsolat bemutatása történik, Sam Foster (Ewan McGregor) szimpatikus, jóakaratú orvos, Henry Lethem (Ryan Gosling) pedig hátborzongatóan elszállt, mániákus beteg. Mikor bejelenti orvosának, hogy pár nap múlva, a 21. születésnapján öngyilkos lesz, az orvos minden erejével az ügyre kezd koncentrálni, hogy megmenthesse. A nyomozás során azonban Sam is elmerül egy képzeletvilágban, ezt a merülést követheti szemmel a néző. Mintha csak egy Richard Kelly filmet néznénk, a szituációk ismétlődnek, miközben a szereplők fölcserélődnek. Hol jövőbelátó jóslatokat hallunk egy átszellemült arcú sráctól, hol meg váratlanul, mint egy éppen tisztuló elméjű beteg, találkoznak a szereplők saját, „alternatív” múltjukkal. Az egyetlen, folyamatosan jelenlevő és baljós érzés, hogy az egész kavalkád valamiféle sötét végkifejlet felé kavarog, megállíthatatlanul. Az utolsó percek már-már megható pillanatai talán kárpótolhatnak minket amiatt, hogy maga a film eléggé laposra sikeredett.
Talán csak minél inkább meg akarta hagyni a saját kirakósjátékunknak a filmet a Szörnyek keringőjének rendezője, Marc Forster, mégsem lehet elégedett a moziba járó. Mert bár én is kiválasztottam a saját értelmezésemet, amivel kifejezetten elégedett is vagyok, a filmet mégiscsak olyan celluloid-szalagra rögzített alkotást aposztrofálom magamban, aminek nem csak mondanivalója akad (hisz az bárminek akad), hanem egyfajta lelke is van. Ez az ami itt hiányzik.
Talán az a legnagyobb baj a Stay-jel, hogy eleve sokértelmű, sokrétegű, mély filmet akartak készíteni az alkotók, és ahogy egyre mélyebbre haladtak, kiveszett valami, ami egy icipicit a káoszt is barátságosabbá változtatja. De hogy konkrétan mi ez, annak kitalálására én nem érzem elég okosnak magam.
A film elején egy szokványos pszichiáter-beteg kapcsolat bemutatása történik, Sam Foster (Ewan McGregor) szimpatikus, jóakaratú orvos, Henry Lethem (Ryan Gosling) pedig hátborzongatóan elszállt, mániákus beteg. Mikor bejelenti orvosának, hogy pár nap múlva, a 21. születésnapján öngyilkos lesz, az orvos minden erejével az ügyre kezd koncentrálni, hogy megmenthesse. A nyomozás során azonban Sam is elmerül egy képzeletvilágban, ezt a merülést követheti szemmel a néző. Mintha csak egy Richard Kelly filmet néznénk, a szituációk ismétlődnek, miközben a szereplők fölcserélődnek. Hol jövőbelátó jóslatokat hallunk egy átszellemült arcú sráctól, hol meg váratlanul, mint egy éppen tisztuló elméjű beteg, találkoznak a szereplők saját, „alternatív” múltjukkal. Az egyetlen, folyamatosan jelenlevő és baljós érzés, hogy az egész kavalkád valamiféle sötét végkifejlet felé kavarog, megállíthatatlanul. Az utolsó percek már-már megható pillanatai talán kárpótolhatnak minket amiatt, hogy maga a film eléggé laposra sikeredett.
Talán csak minél inkább meg akarta hagyni a saját kirakósjátékunknak a filmet a Szörnyek keringőjének rendezője, Marc Forster, mégsem lehet elégedett a moziba járó. Mert bár én is kiválasztottam a saját értelmezésemet, amivel kifejezetten elégedett is vagyok, a filmet mégiscsak olyan celluloid-szalagra rögzített alkotást aposztrofálom magamban, aminek nem csak mondanivalója akad (hisz az bárminek akad), hanem egyfajta lelke is van. Ez az ami itt hiányzik.
Talán az a legnagyobb baj a Stay-jel, hogy eleve sokértelmű, sokrétegű, mély filmet akartak készíteni az alkotók, és ahogy egyre mélyebbre haladtak, kiveszett valami, ami egy icipicit a káoszt is barátságosabbá változtatja. De hogy konkrétan mi ez, annak kitalálására én nem érzem elég okosnak magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése