2008. június 19., csütörtök

Kritika: Kalandorok

Én még hiszek a magyar filmben. Hitemet igyekszem megőrizni, bármi történjék - a probléma az, hogy a bármi túl gyakran történik.
A Kalandorok abban a jelenetben kezdődik, amikor megjelenik Haumann Péter, a huszadik perc környékén - és ugyanebben a jelenetben véget is ér. A film további része két remek színész erőlködése, hogy valamit kihozzon a középszerű forgatókönyvből. Törekvéseiket nem nagyon koroznázza siker. Rudolf Péter kepeszt, mert nincs figurája; Haumann olyan, mint a szenilis nagy öreg, akinek a rendező hagyta, hogy csináljon, amit akar (ami egyébként nem olyan orbitális hülyeség, mert a mester valóban akármit mond, ezerszer hitelesebb, mint az összes mellékszereplő együttvéve); a főiskolán nemrég végzett Schruff Milán pedig gyakorlatilag végig azon derül, hogy milyen jó neki, hogy két ilyen nagyszerű kollégával szerepelhet egy filmben.
Vártam a Kalandorokat, mert imádom a benne szereplő mindkét Pétert. Amikor néztem, akkor viszont a végét vártam egyre inkább. A paradox hatást fokozva, amikor a csaknem két óra végére értem, mégis azt kívántam, bár folytatódna még egy kicsit, mert ilyen vége nem lehet egy filmnek; bár tény, hogy a "roppant unalmas" jelzőt így lehet csak tökéletesen ráilleszteni.
Én hiszek a magyar filmben. De attól tartok, a magyar film már nem hisz.

Nincsenek megjegyzések:

Nem csak mozis blog - 2011

e-mail: kasafero@gmail.com