Miért forgatja le egy rendező kétszer a saját filmjét? Vajon csak az a célja, hogy azok a kövér amerikaiak is megnézzék, akik nem volnának képesek ismeretlen német színészeket bámulni? Őszintén szólva Naomi Watts és Tim Roth nevére az én érdeklődésem is az USA-beli verzióhoz fordult, holott az 1997-ben készült német mozival – a színészeket kivéve – csaknem kockáról kockára megegyezik. Mindegy, a kérdést függőben hagyom, hátha valaki lesz olyan okos és megválaszolja, rátérek a mozira.
Nyaraló a tó mellett, luxusmerci, golfkészlet, Händel. Nyaral a család, csupa sugárzás van, satöbbi, erre nem ránktörnek a pszichopata gyilkosok? Akiknek egyébként remek, hátborzongató karaktert alkotott meg Michael Haneke. Nagyon betegek.
A maga mezőnyében szerintem igazi ínyencfalat a Funny Games, minimál költségvetésből készült vérbeli thriller, ami néhány helyütt annyira feszült, nyomasztó és kiszámíthatatlan, mint a műfaj legjobbjai. Csak túlságosan bízik magában, a poénjait feleslegesen túlmagyarázza, vagy túl sokszor süti el, és még szájba is akar rágni néhány „mély” mondanivalót. Az egyik ilyen gondolat, hogy senki ne higgye, hogy bármilyen komoly egzisztenciával és anyagi háttérrel, biztos talajjal a lába alatt valójában biztonságban érezheti magát. 
Sosem lehet tudni, mikor üt be a krach, üt el egy autó, vagy üt ki egy kopasz a kocsmából. A másik pedig, hogy adott esetben te, a külső szemlélő velem, az enyhén foghíjassá vált részeg főhőssel, vagy a bordáimat éppen négy darabbá repesztő kopasszal vagy-e. Mert ez nem annyira nyilvánvaló, mint ahogy elsőre hinnénk. A film gúnyosan vigyorog a képünkbe, miközben mi szájtátva várjuk az egyre groteszkebb és groteszkebb szituk végkimenetelét, néha bizony nem a jó fiúknak drukkolva.
Nyaraló a tó mellett, luxusmerci, golfkészlet, Händel. Nyaral a család, csupa sugárzás van, satöbbi, erre nem ránktörnek a pszichopata gyilkosok? Akiknek egyébként remek, hátborzongató karaktert alkotott meg Michael Haneke. Nagyon betegek.
A maga mezőnyében szerintem igazi ínyencfalat a Funny Games, minimál költségvetésből készült vérbeli thriller, ami néhány helyütt annyira feszült, nyomasztó és kiszámíthatatlan, mint a műfaj legjobbjai. Csak túlságosan bízik magában, a poénjait feleslegesen túlmagyarázza, vagy túl sokszor süti el, és még szájba is akar rágni néhány „mély” mondanivalót. Az egyik ilyen gondolat, hogy senki ne higgye, hogy bármilyen komoly egzisztenciával és anyagi háttérrel, biztos talajjal a lába alatt valójában biztonságban érezheti magát. 
Sosem lehet tudni, mikor üt be a krach, üt el egy autó, vagy üt ki egy kopasz a kocsmából. A másik pedig, hogy adott esetben te, a külső szemlélő velem, az enyhén foghíjassá vált részeg főhőssel, vagy a bordáimat éppen négy darabbá repesztő kopasszal vagy-e. Mert ez nem annyira nyilvánvaló, mint ahogy elsőre hinnénk. A film gúnyosan vigyorog a képünkbe, miközben mi szájtátva várjuk az egyre groteszkebb és groteszkebb szituk végkimenetelét, néha bizony nem a jó fiúknak drukkolva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése