Kritika: Eszement franciák

Aki valamennyire ismeri ízlésemet a filmek terén, az tudja, hogy oda vagyok a horrorfilmekért. Ennek okán elkezdtem felfedezni az utóbbi években fellendülőben levő francia horrorfilm-gyártás leghíresebb alkotásait. A most következő kritikában három többnyire vitatott francia horrort elemzek ki, néhol Ferci szakértelmét is igénybe véve.

Frontiére(s)

Sztori: A Frontiére(s), avagy határ(ok) története nem túl bonyolult: adott négy fiatal, akik a párizsi zavargások közepette ellopnak egy helyes kis summát, majd elmenekülnek vele, és adott egy őrült család, akik motelt üzemeltetnek a semmi közepén. Főhőseink természetesen éppen ezt a fogadót nézik ki maguknak, hogy megpihenjenek – és kezdődik a vérfürdő.

Rendező, rendezés: A filmet ugyanaz a Xavier Gens rendezte, aki a hollywood-i Hitmant, az azonos című videojátékból készült, meglehetősen középszerű akciófilmet jegyzi. A két alkotás közül egyértelműen a jelenleg tárgyalt mészárosfilm kiemelkedőbb, bár talán nem feltétlenül a rendezés miatt. Gens a saját forgatókönyvét vitte vászonra, mely már eleve nem volt mentes más filmekből való intertextusoktól. A francia rendező gátlástalanul lopkod nagy sikerű hollywoodi horrorokból (A texasi láncfűrészes ebédjelenete, A barlang klausztrofób, szűk folyosói és éjjellátó kamerája). Mindazonáltal nem láttam még olyan horrorfilmet, amely a pozitív hőst ilyen mértékben az elállatiasodásig juttatta volna; ráadásul a nyilvánvaló „plagizálások” és egyéb hibák ellenére végig lehet szurkolni a főszereplőnek – ámbár ez nem a rendezőn múlt…

Főhős: … hanem a főszerepet játszó Karina Testa-n. Ez a lány ugyanis olyan kétségbeejtően gyönyörű, hogy a jelenetet, melyben levágják a haját, és több mint egy percen át premier plánban mutatják a zokogó arcát, miközben a filmzene a csúcspontját éri el, kis híján megkönnyeztem. Szépsége mellett Karina Testa játéka is lenyűgöző, ilyen odaadó játékkal horrorban talán sosem találkoztam. Remélhetőleg a lány managere is hasonló tehetség, és munkája révén találkozhatunk még ezzel a már-már elviselhetetlenül szép arccal a vásznon.

Főgonosz: Belezős horrorban ritkán látni olyan elemi erővel sugárzó színészi játékot, mint a Frontiére(s) negatív figuráitól. A rendezőt itt dicséret illeti, ám még inkább a színészeit. A náci nagyapa megjelenésekor az egyszeri horrorgeek maga alá… rémül, de a többi karakter is remekül eltalált: a bomba szöszi, a taszító görnyedt lány, a bátyjára féltékeny izomember, a markáns első szülött, a gégemetszett nagyi és az imádnivaló, szótlan melák mind hozzájárulnak a furcsa család rémisztő összképéhez, a púpos kislány pedig tizenegynéhány évesen könnyedén kenterbe veri az összes halivudi samara-klónt. A Frontiére(s) freak-családját elnézve azt kell mondanom, a francia színészek sokkal inkább rátermettek a horror készítésre, mint bármely más nemzet szülöttei.

Félelemfaktor: Bár a rendező-forgatókönyvíró célja minden valószínűség szerint inkább az undorkeltés volt, mint a riogatás, hiszen a film teljes mértékben a premier plán hentelésre épít, mégis azt kell mondjam, a filmnek vannak kifejezetten takaró mögé bújásra ingerlő jelenetei, az előbb említett rendkívül erős színészi alakítások miatt.

Gorefaktor: Na ebben aztán nincs hiba. Láthattunk már mozivásznon achilles-ín metszést (Hostel, Sympathy for Mr. Vengeance), de ilyen brutálisat még soha. És ha ez nem volna elég, van itt sörétes puskával fejrobbantás, sarokba szúrt kampókon függeszkedéssel egybekötött kivéreztetés, bőrhólyagosítás hőkamrában, és torokátharapás is akad. Mindez éppen annyira durván bemutatva, hogy az utolsó percig minden egyes alkalommal, ha valakit bántanak, a néző összerezzen, megborzong, és talán meg is kérdőjelezi, hogy erre van-e szüksége (persze, ez utóbbi már túlzás, mi másra lenne?).

Csúcspont: Számomra egyértelműen a már említett hajvágás-jelenet, majd az azt követő vacsora. Karina Testa elmondhatatlanul szép, a többieknek pedig az alakításáról lehet ugyanezt elmondani.

Összhatás: A Frontiére(s) elérte azt, amit egy ennyire ocsmányul vértacsakos mű kevés esetben tud: végig izgalmas marad, sőt, ahogy a történet előbbre halad, én például egyre rosszabbul éreztem magam a főhősnő szenvedéseit látva, és a végéhez közeledve már fennhangon könyörögtem, hogy hagyják már őt békén.
A rendezésben fellelhető koszok ellenére véleményem szerint kiváló alkotás a Frontiére(s), de kizárólag olyan horrorfanoknak ajánlott, akik nem riadnak vissza a totális naturalitástól.

Inside

Sztori: Sarah állapotosan autóbalesetet szenved, melyben elveszíti a férjét. Hónapokkal később, a szülése előtti egy nappal egy titokzatos idegen jelenik meg a házánál, aki tudja a nevét, és tud a balesetről is. Sarah kihívja a rendőrséget, akik már csak hűlt helyét találják a furcsa asszonynak, de megígérik, hogy az éjszaka folyamán még visszanéznek. Sarah megnyugszik. A gondok akkor kezdődnek, amikor a továbbálltnak hitt ismeretlen bejut a házba, és az immár alvó Sarah belsejében őrzött magzatnak ront…

Rendező, rendezés: Az Á l’interieur két elsőfilmes rendező munkája. A film első feléből kiderül, hogy ezek a fiúk bizony ismerik a félelemkeltés minden csínját-bínját, a második részből pedig az válik nyilvánvalóvá, hogy mindkettő teljesen eszement.

Főhős: A Sarah-t alakító Alysson Paradis gyönyörű arcvonásokkal van megáldva – igazán kár, hogy az arcát elég hamar eltorzítja a vér és a rettegés elegye. A sikoltozáson és riadozáson kívül nem sok szerep jutott neki, ezt pedig mindvégig magabiztosan hozza.

Főgonosz: A rejtélyes támadó szerepében rémisztgető Béatrice Dalle szintén szép asszony, bár a két foga közti legalább két kávéra elegendő szünet inkább a szerepéhez illő groteszkséget erősíti. A színésznő igen hatásosan formálja meg az elvetemült támadót, a megjelenése szorongáskeltő, eszeveszett sikolyaiba pedig nem csak a dobhártya remeg bele, hanem talán a lélek is.

Félelemfaktor: Az első fizikai támadásig, azaz nagyjából az első fél órában a film lenyűgöző vizuális élmény, és borzongatóan félelmetes. Később azonban sajnos veszít az erejéből, ami nekem óriási csalódást okozott, mert a kezdet éppen azt az élményt hozta, amire vágytam, és amire valójában kevés horrorfilm képes – valódi rettegést éreztem. Ha a film tartja a kétszereplős kamaradráma jelleget, valószínűleg a valaha készített legjobb horrornak kiáltom ki.

Gorefaktor: Az ollóval történő támadástól kezdve a film a vérengző brutalitással operál – vesztére. A film végére ugyanis a rengeteg erőszak nevetségessé válik. A rejtélyes behatoló egyre több embert tesz el láb alól, és amikor Sarah egy teleszkópos felmosórúdból és egy késből rögtönzött dárdájával megjelenik a konyhaajtóban, és Rambo elszántságával felpillant, azt nyögtem: na ne. Amikor pedig a megvakult rendőr a hasából kiálló lándzsával leveri a szekrénykéről a lámpát, már hangosan felröhögtem. A végső leszámolásnál már csak rengeteg művért láttam, és egy színésznőt, aki bénán sikoltozva próbálja eljátszani, hogy neki most nagyon fáj.

Csúcspont: Amikor a végefőcímben La Femme-nak nevezett főellenséget először látni a házon belül, az a jelenet hihetetlen feszültséget vált ki. Ha a vérontás nem ment volna el addig, hogy önmaga gyenge paródiájává korcsosuljon, akkor egyértelműen az egyébként önmagában is nagyszerű és csodaszép zenével megtámogatott zárókép lenne a választottam.

Összhatás: Borzasztó nagy kár ezért a filmért. Én általában nem vetem meg az erőszakos filmeket, ám ez nevetséges túlzásokba esik, pedig rendkívül jól indul. Talán nem voltam abban a hangulatban, hogy értékeljem, de ez így bizony egy sok kiváló ötletet felvonultató és ígéretes felvezetéssel kezdő, mégis kellemetlenül gyengére sikerült alkotás.

Haute Tension

Sztori: Két leányzó, Marie és Alex az utóbbi szüleinek félreeső otthonába utaznak, a vizsgákra való felkészülés nyugodt környezetben való elvégzésére. Az éjszakájukat azonban egy tagbaszakadt férfi zavarja meg, aki elkezdi sorban meggyilkolni a család tagjait, hogy aztán Alexet megláncolva berakja furgonja hátuljába, és egy ismeretlen hely felé induljon vele. Szerencsére Marie-t nem veszi észre a gyilkos, így a lányon múlik barátnője élete.

Rendező, rendezés:
Ferci szerint: Korrekt rendezés, végre valaki csak annyit rak egy horrorfilmbe a hozzávalókból, amennyi kell, az egyszerűségéből fakad a film ereje, az a szál, ami benne van böcsülettel van végigvezetve, meg elvarrva, fűrésszel elnyisszantva, ha tetszik.
Danci szerint: Alexandre Aja, aki azóta már csak Alex Aja-nak nevezteti magát ezzel a filmmel hívta fel magára a figyelmet. A Magasfeszültség a tökéletes horror, esztétikus főszereplővel, rejtélyes és félelmetes gonosszal, végletekig fokozott feszültséggel, és extra tartalomként a végén egy meglepő fordulattal. Aja-t már magához édesgette hollywood, a Hills Have Eyes című Carpenter-klasszikus remake-jének forgatókönyvével, ami szintén megtekintésre érdemes; jelenleg pedig a Mirrors című alkotásának trailere izgatja a horror-rajongókat, melyben Kiefer Sutherland fog megküzdeni a galád tükröződő felületekkel.

Főhős:
Ferci szerint: Onnantól kezdve, hogy a gyilkos érkezésekor a hölgy keze a bugyijában van, belopta magát a szívembe. Egyébként vele vagyunk, mellette vagyunk elejétől a végéig, és nincs kétség afelől, hogy drukkolunk is neki. Engem meggyőzött az alakítás.
Danci szerint: Egyet kell értenem az előttem szólóval. A vezetéknevében is francia Cécile de France kicsit fiús, rövid hajú, de kétségkívül takaros teremtés, akit követve úgy izguljuk végig a filmet, mintha a mi legjobb barátnőnk életéről lenne szó. A záróképben látható gesztusa pedig elemi erővel hat.

Főgonosz:
Ferci szerint: Hát ide ki kellett találni egy saját figurát, ennek éppen borotvapengéje van, koszos körme, meg lihegése. Klassz húzás, hogy a játékidő alatt szinte soha nem látszik teljesen az arca, mert hol egy kis árnyék, hol meg a baseball sityak takarja ki.
Danci szerint: Az imdb-n megtekinthető képekből is kiderül, hogy Phillipe Nahon egyébként egy kedves arcú, mosolygós bácsi, ám a Magasfeszültségben sikerül úgy biggyesztenie a száját, és úgy tornyosulnia a törékeny leányzók fölé robosztus alkatával, hogy bizony a címhez híven magasan tartja a bennünk keltett feszültséget. Félelmetes higgadtsággal, sőt, közönnyel gyilkolászik.

Félelemfaktor:
Ferci szerint: Az X-aktákon mindig féltem kiskoromban, amúgy köszönöm, rendben vagyok.
Danci szerint: Én az X-aktákról sajnos lemaradtam, mert a szüleim figyeltek rá akkoriban, hogy miket nézek, viszont ez a film kihozta belőlem az ágya alatti szörnytől aludni nem tudó kisfiút. Vagy talán kislányt.

Gorefaktor:
Ferci szerint: Egy jenki kaszabolásnál szerintem pirosabb, de Danci a vér téma szakértője, ő megmondja.
Danci szerint: Hát, az R besorolást megkapná, mert fröcsög azért itt vér, de nem több, mint amit még el lehet viselni. Éppen annyi, hogy érezzük a testnedveit elénk táró személy fájdalmát. Ráadásul Aja remek érzékkel adagolja a képi erőszakot.

Csúcspont:
Ferci szerint: A rendező részemről elérte azt, ami Tarantinónál a Death Proofban csak derengett. A csaj fog egy stukkert, és a benzinkutas extravagány fagolyós-üléshuzatos narancssárga kocsijával utánaered a gyilkosnak. Ráadásul megszólal a New Born a Muse-tól. Na horrorfilmen rég derültem ekkorát és ezt most pozitívan értem. Abszolúte a film csúcsa.
Danci szerint: A legparásabb a benzinkút mosdójelenete, de Ferci kedvence is nevezhető csúcsnak, más szemmel vizsgálva a kérdést. Ám a teljes álleejtést természetesen a végső képsorok érik el.

Összhatás:
Ferci szerint: Nem vagyok horrorfan, de a hozzám hasonlóaknak is bátran ajánlom a Magasfeszültséget, mert a remek rendezés és színészvezetés gyümölcseként egy Szex és Nyújork rajongónak (és nem bántásiból, tudom, hogy lehet azt szeretni) is átjöhet, mért jó horrort nézni.
Danci szerint: És valóban: az utóbbi évek, és egyáltalán, a filmtörténelem egyik legjobb zsánerfilmje, adalékként egy kis csavarintással. Alex Aja-ra érdemes lesz odafigyelni. Várjuk együtt a Mirrors-t!