Fekete hattyú (Black Swan, 2010)

Nina Sayers (Natalie Portman) élete leghőbb vágya a Hattyúk tava balettelőadás főszerepe. Elhivatottságát siker koronázza, Thomas Leroy (Vincent Cassel) mint szigorú rendező azonban sokat vár a lánytól: Fekete hattyúként végleg ki kell lépnie az „anya kicsi lánya” szerepből, és búcsút kell mondania balerinás frigidségének. A kérdés csak az, lehetséges-e maradandó sérülések nélkül teljesíteni ezt a feladatot.Darren Aronofsky utóbbi két rendezése végleg elhallgattatta (vagy el fogja hallgattatni) azokat a kritikusokat, akik korábban „lilasálas bölcsészrendezőnek” titulálták. A Rekviem egy álomért (2000) lélekbéklyózó pesszimizmusa és a Forrás (2006) ködös létfilozófiai okfejtése után jött a mind formailag, mind tartalmilag letisztult, húsbamarkoló Pankrátor (2008), idén pedig egy végletekig fokozott idegtépő pszichothriller, a Fekete hattyú.
Aronofsky balett-filmje talán első munkájával, a Pí-vel (1998) rokonítható, habár a főszereplő tudathasadása itt sokkal egyértelműbben körvonalazódik. Míg a Pí matematikusát (Sean Gullette) a világ megismerésének vágya hajszolja őrület közeli állapotba, addig Nina az anyjának való megfelelési kényszertől vezérelve akar tökéletes hattyúvá változni Csajkovszkij balettjában. Az anya (Barbara Hershey) figurája magához láncolja gyermekét, csaknem teljesen megfosztva önállóságától, ráadásul valószínűleg vetélytársnak is érzi a lányt.
Aronofsky karakterei sosem voltak még ennyire finoman árnyaltak, emiatt már a film pszichológiai megközelítése is bőven megér egy misét, és akkor a fő erősségéről még nem is beszéltünk!Olyan atmoszféra teremtődik ugyanis a csillogó balettpadlók, a tükrök és a hideg neonfények segítségével, ami a teljes játékidő alatt fotelbe szegezi a nézőt. Aronofsky kamerája Nina meghasadt tudatának legmélyébe kalauzol bennünket és nem átall néhány (ijesztős) filmes klisét is bevetni, de hát kit érdekel, ha a dolog maximálisan működik. A rendezőre régóta jellemző kegyetlen végletesség szigorú és meggyőző formát ölt, így valósulhat meg az utóbbi évek legemlékezetesebb szexjelenete, és emiatt tudjuk izzadó tenyérrel végigizgulni az előadás filmbéli premierjét még akkor is, ha sejthető a végkimenetel. Az összképhez hozzá tartozik, hogy Natalie Portman alakítása egészen lenyűgöző, kevés kortársa tudta volna így elvinni a hátán ezt a nagyszerű filmet. Mila Kunis meg - szintén - csodaszép. Apró hiányérzet talán csak az általában zseniális Clint Mansel zenéjének visszafogottsága miatt maradhat bennünk, de törekvése, hogy inkább az eredeti mű taktusai érvényesüljenek a filmben, teljesen érthető.

Buried (2010)

Nyár végén egy olyan plakáttal jelentkeztek a Buried marketingesei, melyet majdnem kizárólag a filmről mondott idézetekből raktak össze. Többek állítása szerint Rodrigo Cortés koporsós filmje igazi thriller mestermű, amit Ryan Reynolds átütő alakítása erősít. Természetesen nem nyughattam, végére kellett járnom, mire ez a nagy felhajtás, azért is, mert gyengém az ígért real-time történetmesélés, ráadásul nagyon szeretem a spanyol rendezőket. Ryan Reynoldsot nem szeretem, de sebaj.Paul Conroy egy koporsóban ébred, a föld alá temetve. Kezdetben egy öngyújtó az egyetlen társa, később egy Blackberry segít neki kapcsolatot teremteni a külvilággal. Mi mást tehet az ember lányos zavarában... Telefon a cégnek, feleségnek, nagykövetségnek és így tovább. Szépen lassan körvonalazódik előttünk Conroy története: Irakban sofőrködött, egy amerikai szállítmányozó cégnek, míg rajtuk nem ütöttek ismeretlen fegyveresek, akik nem mellesleg váltságdíjat követelnek érte. A kérdés csak az, hogyan tovább.
Való igaz, hogy a Buried eredeti mozi, ha másban nem, a felvétel helyszínét tekintve, ami csakugyan arra az egy-két négyzetméterre korlátozódik, ahova a főhőst bezárták. Faládában vonaglás versenyszámban Reynolds jeleskedik, a rendező minden lehetséges perspektívából megmutatja ezt nekünk. Merész helyszínhez merész kezdet társul: nem hiszem, hogy láttam már olyan filmet, ami két perces néma feketeséggel indult volna. A klausztrofób élmény folyamatos, köszönhetően a remek belső hangoknak, fényeknek. Valamennyire még a valós idejűség is működik, bár itt már érezhető némi csalás, de bánja lekvár. Minden alfele mutat, hogy akár komolyan is vehetnénk Cortés filmjét, de ez nekem mégis nehezemre esett néha. Nem értettem például, hogy ha ennyire ragaszkodnak a valódi eltemetettség megragadásához, hogyan feledkezhettek meg egy olyan apróságról, mint az oxigénhiány föllépése (hősünk minimum másfél órát van odalenn, ennek ellenére vidáman égeti benzines öngyújtóját hosszú perceken keresztül). A másik kérdés, hogy miért is kellett másfél órásra nyújtani a játékidőt, gyakran olyan átlátszó fogásokkal, mint a – kicsi spoiler – Reynolds gatyájába kitudja hogyan keveredő csörgőkígyó...

A fentiek ellenére hatásos filmről van szó, ami dramaturgiailag a jobb paranoia-krimikhez hasonlóan építkezik, a finálé pedig kifejezetten katartikus. Reynolds játéka visszafogott, hiteles. A Blackberry is egész jó telefon. Kár azért a néhány zavaró következetlenségért.

Tron Legacy (2010)

Az a helyzet, hogy hiába göcögök a cyber-életformákról szóló nagyívű monológok özönén, ha olyan mellbevágóan jó akciójelenetekkel szakítják meg őket, mint az új Tron esetében. A sztori lehetett volna kevesebb is, tény. De az is tény, hogy a Tron Legacy kifejezetten szexi, és a látványvilágnak köszönhetően teljesen élvezhető mozi lett. (Sőt, valamennyire még merésznek is nevezhető, hiszen ez a komor képi világ kicsit sem emlékeztet a tavaly boldog-boldogtalant mozikba csábító fényes Pandorára...) A Draft Punk energiát sugárzó, remek taktusairól nem is beszélve.

Misfits Season 2 (2010)

No kérem, a második évad első két része után úgy érzem, a Misfits a legjobb sorozat azok közül, amiket követek (nincs túl sok amúgy, később tán írok majd róluk). Pofátlanul mocskos, egészen egyedi humora van, ráadásul egész jól kerekítik a történetet, ami mellesleg rémegyszerű: afféle angol Hősök verzió sok-sok Fuck-al, szex-szel és őrült angol gennyarcokkal. Rá kell érezni, elsőre nem biztos, hogy tetszeni fog, de az elő évad (6 rész.) végére garantáltan beránt.
Ez a trailer nem sokat mondd, de hirtelen nem találtam jobb videóanyagot.

Battle: Los Angeles trailer (2011)

Íme, az év egyik legjobb trailere:

Az vesse rám az első követ

aki egy pillanatig sem szórakozott remekül a 2012-n. Emmerich bátran nyúl az irónia eszközéhez, s ha más nem is, ez mindenképpen dícséretes dolog, a film legnagyobb vonzereje mégis a nagyszerű látvány. A HD-s újranézésem okán karattyolok most róla. Ez a homemade trailer tökéletesen összefoglalja, miről van itt szó:

Scott Pilgrim Vs The World (2010)

Egy film az legyen film, egy képregény pedig legyen képregény. Azt hittem elég nyitott vagyok az efféle, "műfaji" keveredésre, de a Scott Pilgrim végleg eldöntötte bennem a kérdést. Azért is, mert itten kérem már a szezon keveredik a fazonnal. Ambivalens dolog: a vérprofi vágások, feszes, pörgős viccek, a tulajdonképpen szórakoztató fahumor és remek látvány ellenére egy vértelen és unalmas filmet rendezett Edgar Wright. Színtelen történet, és még ennél is vérszegényebb alakítások. Aki még nem ábrándult ki teljesen Michael Cerából, az most meg fogja tenni. Unásig ismert karaktere életképtelen, aki még most is azonosul vele, annak érdemes elgondolkodnia egy kiadós életszemlélet-váltáson. :P (Van azért pár vicces mellékszereplő, pl. a vega ex)Ez a fajta adaptáció (próbáljuk a teljes képregényélményt visszaadni) alighanem csak a legritkább esetben sülhet el jól. Profizmus + rossz döntések = langyos filmecske.

Faust - Unborn Visions

A világdrámák alapvető kérdése – „Mit kell tennünk, hogy kibontakoztassuk egyéniségünket?” – természetesen minden korban aktuális. A lét elviselhetetlenségén való vívódás minden bizonnyal egyidős az emberiséggel. Számtalan irodalmi példa bizonyítja, hogy a kétségek között hánykódó, végső kérdésekre mindhiába választ kereső férfi nem lelheti meg máshol a boldogságot és a nyugalmat, mint egy szerető asszony karjai között. A katartikus megtisztuláshoz azonban minden esetben valamiféle pokoljáráson keresztül vezet az út.
A Faust – Unborn Visions című előadás alkotói (a székesfehérvári Prospero Színkör és a veszprémi Teleszterion Színházi Műhely tagjai) első látásra merésznek tűnő, speciális formanyelvet választottak a fenti problémakör megragadására. Saját műfajmegjelölésük: ambient performance theatre. Mozgásszínházat látunk, amely nem nélkülözi teljesen a verbalitást, ám hangulatisága jóval hangsúlyosabb cselekményénél.A világból kiábrándult, hitevesztett Faustus és Mephistophilis egyezsége egyfajta spiritiszta szeánsz keretei között jelenik meg előttünk. A szinopszisban ördögfikként megjelölt alakok katatón létezése, mozgása, a „homályos” hangulatú szórt fény és a szünet nélküli (élőben kevert) ambient zene egyaránt az előadás rituálé jellegét erősítik. Látomásszerű képek váltakoznak, melyek a zenékhez hasonlóan folynak egymásba, erőteljességük talán kissé háttérbe szorítja a prózai részeket, melyek elsősorban a karakterek belső változásait hivatottak alátámasztani.
A játék steril, gyakorlatilag üres térben folyik, csupán négy darab dobogó alkotja a díszletet. A láthatólag súlyos fadobogók azonban folyamatosan mozgásban vannak (többnyire az említett démonoknak köszönhetően), változatos térformációkat eredményezve. Komáromi Sándor rendező azonban legfőképpen a színészi munkára alapoz, a játszók intenzív fizikai jelenlétének köszönhetően az alaphangulat már a testekben megképződik. Ezt a hatást csak tovább erősíti az ördögfik testfestése, illetve fehér (Mephistophilisnél vörös) kontaktlencséik, melyek érzésem szerint egyáltalán nem elrettentő, hatásvadász kellékek, egyszerűen esztétikai jelentőségük van. Az előadás ugyanis kimért esztétikum mentén szerveződik. A hollywoodi filmekbe illően megnyerő külsejű Gonosz, Mephistophilis alig észrevehető rángatózás-szerű gesztikulációval kíséri megszólalásait, ám ez a stilizált mozgás szigorúan nem az értelem mentén képződik meg. Mozgása démoni segítőinek mozgásrendszerében felerősödve köszön vissza, akik többnyire a színpad két széléről figyelik az eseményeket. A színpadkép állandó szimmetriája is a képiséget helyezik előtérbe. Ezt a szimmetriát csupán a két „e világi” karakter, a sárral borított testű Margit és Faustus törik meg, akik realistább játékukkal is elütnek a démonvilág szereplőitől.
A Faust – Unborn Visions letisztult motívumrendszere ellenére főként az érzelmekre hat, s meggyőződésem szerint akit nem talál meg az előadás markáns hangulata, az hiába keres benne logikai összefüggéseket, hiába próbálja értelmezni a látottakat, csupán egy kissé szokatlan Faust adaptációt kap, mely átvette az eredeti mű ismertebb monológjait és alapkonfliktusát. Ahhoz, hogy valaki igazán szeretni tudja ezt a modern Faustot, a saját fantáziájára is szüksége lesz. Az előadás azonban ideális gyújtópont a fantázia beindításához.

Persze, Percy, persze, Pierce!!!

Tiniknek készülő filmek mindig voltak, mindig lesznek, és (néha SAJNOS) vannak is. Nagy unalmamban megnéztem a Percy Jacksont. Hjaaaaj...

Kezdve azzal, hogy Amerika eleve nagyon ciki módon kezeli a görög témakört (bár tudjuk, hogy ez nem újdonság, lásd Titánok harca, vagy a Trója című borzalmakat), még ráadásul unszimpatikus is az egész. De komolyan. Ez már elszomorít. Nincs is kedvem lehúzni, maximum a WC-n, egyenesen a filmbeli Poszeidón-família kegyes arcának kellős közepébe.

És hogy miért?

1. A borzalmasan ciki számítógépes animációért.

Figyeld az elején az óriás Poszeidónt, milyen Playstation-hangulatban kel ki magából...hehehe...ez jó...kikel magából...hehehe.

2. A sok köcsög tinihéroszért.
- A vicces feka mint Szatír. hehhehe...
- A dundiarcú Xénautánzat mint Athéné lánya. heheheee...
- Az "énvagyokavitálisénedtípusú" cimbora mint Hermész fia, akit ráadásul Luke-nak hívnak...farfaraway...hehehe...
- Meg egyébként is... az egész félisten tábor nagyon gáz...brühühühühhüüü

3. Pierce Brosnan miatt.

Hát, gyerekek, amúgy is van baj ezzel a színészkaliberrel, de itt... a tolókocsiba beleműtött, alsótestétől elválasztott Kentaurvezér legalább annyira nagy baj a filmvilág termései között, mint a Twilight egyébként epillált tini-farkasemberei.

Figyeld a gesztusait...hehehe...
4. Az ötletek miatt.
- Alkoholista apával élünk, mert annak "penetráns bűze elnyomja a félisten vérének szagát"... ez komoly? Hát, igen... szegény anya...

- A héroszok ma már mind Amerikában élnek, mi? Medúsza is ott bújkál, a gyöngyök is ott vannak elrejtve... gyerekek, ez komoly? Európa és a világ már a dühöngő viharfellegek áldozata, és ez a vihar KÖZELEDIK AMERIKA FELÉ! Jaj, akkor már inkább menjünk megmenteni Ryant, vagy szúrjuk torkon a főellenséget egy amerikai zászló rúdjával!

- Hermész fia azt mondja az egyik XXI.századi eszközökkel felszerelt sátorban, hogy ez a modern világ (rezidenciájában megy a playstation), ha el akarsz vonulni attól a reneszánsz díszlettől, ami kint van. No... hol is vagyunk? És melyik korban? Doki, segíts!

- És mit keresnek a Lotophagoszok Las Vegasban? Álmukban hajóztak el Amerikába? Vagy amikor ébren voltak? Elfelejtették a hazautat? De hol van itt a Léthe?

ÉS HOGY A MEGMEREDTBE, HOGY AZ ALVILÁG TITKOS KAPUJA A HOLLYWOOD TÁBLÁNÁL VAN? ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ...

5. A rossz poénok miatt.

A legrosszabb poén, hogy megcsinálták ezt a filmet.
Az is poén, hogy valaki megírta ezt a forgatókönyvet.
Az aztán nagy poén, hogy valaki írt egy ilyen történetet... és pénzt keresett vele...

6. Az átváltozás (majdnem kafkai értelemben), vagyis a "régi holmik új formában" miatt.
Hermész szárnyas cipője mint tornacsuka? Ó, jaj...

Kháron is Amerikában van, és amerikai pénzt éget... hiába, a jó öreg drachma az igazi... Ó, jaj...

Az alvilág amerikai változata... már az is ciki, hogy HELL a neve, de hogy ugyanolyan felirat virítson az oldalában, mint a HOLLYWOOD-betűsor... na, ezt azért... ÉS A KERESZTÉNYEK? AZOK HOVA MENNEK MAJD, MI?

Á, gyerekek, hagyjuk, de tényleg... Nézzük a legcikibb mondatokat, aztán húzzunk el a pokolba megnézni egy jó Roland Emmerich filmet!

LEGCIKIBB HELYEZÉSEK

Majdnem dobogós:
Pierce Brosnan mondja: "Egy fúria tanárnőbőrbe bújva. Tökéletes álca." (És ezt olyan átéléssel, hogy nála jobban csak Sas József érti a viccet.)

3. Perszephoné mondja Hádésznek: "Miért, mi lesz? Mivel büntetnél meg? Kirúgsz a Pokolból?" (Szegény Hádész elnyomásban van a hisztis Perszephóné által? Nem csoda, hogy Steve Cooganra osztották a szerepet.)
2. Percy mondja: "Egyik isten sem törődik a gyerekével?" (Ilyen családi drámát már a Titánok harcában is láthattunk.)
1. A Szatír mondja: "THAT BECAUSE YOUR BRAIN IS HARDWIRED FOR ANCIENT GREEK, NOT ENGLISH"
MRUHAHAHHAHAHAAAAA....
MRUHAHAHAHHAHHAAAAAA.....
MRURMURURMRMRRRRURUHAHAHAHAHAAH!!!!!!!!!!!!

Összefoglalóan
Pozitívum: Mi? Bocsi, nem figyeltem...
Casting: -10/10 (Mr. Bean is játszhatott volna benne...)
Mitológia: -10/10 (ekkora átb*szás...)
Tini-mérce: -10/10 (Logan Lerman KATTINTSON IDE)

SZÓVAL A CIKIÉRZÉS: -10/10

Horror villámkritikák - Halloween, 2010

A címek youtube videót rejtenek...

Mártírok (Martyrs, 2008)

A Mártírok azért tud szörnyen félelmetes lenni, mert a néző kénytelen minden képkockáját komolyan venni. Akad a "francia újhullámos horrorok" között véresebb darab (Inside), és izgalmasabb hentelés (Haute tension), de a gore okozta megdöbbenést ezeknél szinte teljesen ellensúlyozza a humor.
A Mártírok a remek pontokon elhelyezett fordulatoknak köszönhetően emlékezetes, de nem elsősorban ezért, és nem is a szenvedés tematizálása miatt. Hanem azért mert (kicsi SPOILER) a sok-sok vödörnyi véren, lila folton és féktelen brutalitáson túl van valami szemtelenül undorító abban, ahogy a dúsgazdag, magányos, elveszett öreg zsidók (ne szólj be, nem úgy értem) megérkeznek a házhoz a film végén és csillogó szemekkel várják, mit mondott az a szerencsétlen lány. Ez a kép maradt bennem, de mint valami démon.

The Loved Ones (2010)

Oldscool horror egy elmebeteg családról és legújabb "bálkirály" túszukról, akire változatos, impresszív kínzások várnak. A kislány alakítása remek, mutathatták volna többet is, elbírtam volna egy-két hosszabb monológot. Ehelyett a viccesnek szánt dagi jóbarát mellékszálát kapjuk, ami annak ellenére, hogy belefűzik a fősztoriba, teljesen felesleges, főleg azért mert egyáltalán nem vicces.

Longorierek (Longoriers, 1995)

Tévéfilm és alacsony költségvetés, de legalább David Morse a főszereplő. A legnagyobb baj a filmmel, hogy egy másfél órára elegendő sztorit három órásra bővítettek. Igyekeznek a Stephen King verzió minden részletét bemutatni, nagyon feleslegesen. Ezért válik a film cikivé és unalmassá (mert a pocsék alakítások fölött még szemet is hunynék). Amiért évekkel ezelőtt végigborzongtam már egyszer ezt az adaptációt, az az alapsztori az eltűnő világgal, időbabrálással. Az időben elveszett emberkék kilátástalansága, és a pusztulás (feledés motívuma) Persze tuti van, akinek ez inkább nevetséges (világ legbénább cgi szörnyei?).

Rémálom az Elm utcában (Nightmare on Elm street, 1984)

Wes Craven fejében a rémálomképek születhettek meg először, hiszen egyértelműen azok a film legemlékezetesebb és legeredetibb momentumai (Freddy széttárt karjától most is kellemetlen érzés fog el), és hála a kor színvonalához képest nagyszerű trükköknek, ma is érdemes elővenni a filmet. A színészeket hagyjuk. Még Johnny Depp jelenléte is csak akkor intenzív, amikor "likvizálódik". :)

Slither - Féltél már nevetve? (Slither, 2006)

Kellően undorító paródia a The Thing nyomdokain. Elizabeth Banks és Nathan Fillion igyekszik badass szerepben tetszelegni, utóbbinak sikerül viccesebben, de még így is sokkal kevesebb a poén, mint ahogy az elmés magyar cím ígéri. Erény a CGI mellőzése, és a régimódi maszkok, szörnyjelmezek használata, ami azért valamennyire mégis nosztalgikussá teszi ezt az igencsak felejthető darabot.

Monsters (2010)

Azoknak, akik folyton amiatt hőbölögnek, hogy miért születik olyan kevés emlékezetes látványfilm, mikor a technika már szinte mindenkinek rendelkezésére áll. A Monsters szinte ismeretlen alkotógárdája a nevetségesen alacsony költségvetés dacára olyan szörnyfilmet készített, mely tartja a lépést napjaink nagyágyúival. Sajnos azonban nem sikerül továbbépnie a Cloverfield - War of the Worlds által kitaposott ösvényeken. Így pedig sokak számára nem lesz belőle más, csak egy se nem túl izgalmas, se nem túl bágyadt, se nem túl valóságos, se nem túl ciki thriller. Mindenképp megemlítendő még a District 9 is a film kapcsán, az alapsztori valami hasonló.

Éjféli etetés (Midnight Meat Train, 2008)

Nevetségesen ötlettelen horror, melynek keleti rendezője azt gondolhatta, hogy a metró neonfényben úszó steril-sivár hangulata némi (nem is oly kevés) vérrel átitatva értelmes sztori nélkül is lemegy az emberek torkán. Hát tévedett. Vinnie Jones önmaga paródiája, Bradley Cooper pedig színtelen. Plusz pont egyedül azért a néhány humoros mészárlásért járhat.

Piranha 3D, 2010

Alex Aja legújabb remake-jében jókora fityiszeket mutat a slasher műfajnak, és úgy általában a kor ifjúságának.
Ringatózó emlőből többet látunk, mint női arcból, dehát éppen ez itt a lényeg: szexcentrikus, undorítóan léha, idétlen majmokat egészen szórakoztató dolog szörnyű kínhalált halva látni. Még akkor is, ha számtalanszor láttunk már hasonlót. Akinek mindez nem elég, annak ott van Richard Dreyfuss és Christopher Lloyd mellékszereplése. Egyik mókásabb, mint a másik.

Ördögűző (The Exorcist, 1973)

Lényegtelen, hogy az anya-lánya kapcsolat és a freudi pszichológia, a precízen árnyalt karakterek, vagy a mesterien fölépített történet felől közelítjük meg William Friedkin filmjét, mindenhonnan az "örökérvényű mestermű" következtetéshez lyukadunk ki. Karras atya most megint a kedvenc hős karakterem lesz egy darabig...

Skyline trailer (2010)

Mjomjomjomjomjo, szavamra mondom, itt göcögök már 3 perce, mióta megnéztem a Skyline új trailerét, melyben a gonosz alieneknek van pofájuk lenyúlni a helikoptert a menekülő hős elől, aki ezért láthatóan, nos, mérges. Egyelőre senki ne tápláljon hiú reményeket, a film elkovetői az Alien vs. Predator Requiem rendezőpárosa. Innen (volna) szép pozitívan csalódni.

Stargate Universe 2. évad promó (2010)

Természetesen a sorozat annyira azért nem pörgős amennyire ez a remekül összerakott trailer sugallja, de főleg az első évad második felében több rész is sikeresen beindította a fantáziánkat. A világűr hideg magányával, avatarkék gonosz lényekkel és féreglyukakkal operáló sci-fire kiéhezett geekeknek ideális, én is állok elébe.

Resident Evil: Afterlife (2010)

A moziból kifele feltettem magamnak a kérdést: vajon tudatosan vagy tudat alatt csatlakozott Anderson a „csináljunk egy újabb szar zombis filmet” klubhoz?

A film első 10 perce még élvezhető volt, illetve akkor még lekötött a harmadik dimenzió. Ami azonban utána következett azt a pocsék, ötlettelen kategóriába sorolnám. A cselekményét gyakran erőltetettnek, vontatottnak éreztem, újat nem tudott mutatni a rendező. Minden jelenetben lehet tudni, mikor ugrik elő egy élőhalott, azt is, hogy honnan, azt is, hogy kit támad meg, és azt is, hogy életben marad-e az illető. Az egyetlen újítás talán az volt, hogy nem találkoztunk olyan szereplővel, akit megharaptak és utána átváltozott és a többi szereplőre támadt (vagy aludtam épp akkor?).Nem értem miért kell egy trilógiának folytatást készíteni, amikor semmi eredeti ötlete nincs a stábnak. Mivel nem illik olyasmit állítani, hogy összelopták a jeleneket, ezért valami olyasféle módon igyekszem kifejezni magam, hogy bizonyos részek kísértetiesen hasonlítanak más filmekben már látottakhoz. Az még csak-csak elmegy, hogy az előző részekből már ismert mozzanatok tűnnek fel, de amikor valami kijön a zombik szájából és 4 felé nyílik (Penge 2) és egy nagy mamlasz még nagyobb hentesbárddal üti az ajtót (Silent Hill), a film végén fehér ruhás emberek látnak napvilágot (A sziget), a harcjelenetek a napszemüveges öltönyös úriemberrel, aki elhajol a golyók elől és épp csak hídba nem megy le (Mátrix), na az elgondolkodtató, hogy talán nem Paul W.S. Anderson fejéből pattant ki.Az egyetlen pozitívuma talán a látvány volt, a jelenetek legalább aprólékosan voltak kidolgozva. Mindent összevetve azonban még a 3D élmény sem tette élvezhetővé a filmet. 10-es skálán 3-as adok neki, de azt is csak azért a jelenetért, amelyben a félig kettévágott kutya még emberesen küzdött. Na akkor visítva röhögtem a moziban…
A kritika Tity billentyűiből származódik.

Az utolsó csillagharcos trailer (1984)

OMG! Micsoda nagyszerű gyermekkori emlékek törnek elő protonnyaláb sebességgel a szívemből...

Ezt is megértük...