Kritika: How To Lose Friends And Alienate People

Van itt nálunk a nemcsakmozisblognál néhány olyan színész, akinek csupán a neve hallatára is önkéntelenül mosolyra húzódik a szánk. Simon Pegg jeles képviselője ennek a csoportnak, mert bár nem minden filmje elégítette ki maradéktalanul az elvárásainkat (Edgar Wright két fergeteges rendezése után David Schwimmer filmjei mérsékelt tetszést váltottak ki belőlem), de olyannyira szeretnivaló figura, hogy egy a nevével fémjelzett vígjátékot akkor is szívesen megnézek, ha olyan ordenáré címe van, mint jelen elemzés tárgyának.

Na jó, bevallom, azért a női főszereplőként reklámozott Megan Fox sem utolsó szempont, bár a valódi főszereplő a női oldalon igazából Kirsten Dunst (a marketingesek döntését egyébként maximálisan megértem e tekintetben).

A film történetét tekintve teljesen átlagos karriersztori, a Pegg által alakított Stanley Young szakmai és erkölcsi felemelkedését követi végig. Ezerszer látott eseménysorozat és ezerszer látott poénok. Amitől mégis élvezhető a film, az Pegg sajátos játéka, és legfőképpen az, hogy Dunsttal remek párost alkotnak. Kettősük jelenetei szívmelengetően aranyosak, párbeszédeik kellemesen szellemesek. A trailer ugyan inkább Foxra engedtetett következtetni, mint női partner, a filmben több és kedvesebb szerep jut a Dunst által megformált újságíró kollégának, sőt, tulajdonképpen a Transformers-szel híressé lett szépségnek a már az előzetesben is látott medencés jeleneten kívül alig van jelentős megmozdulása.

Érdemes még kiemelni Jeff Bridges jutalomjátékát, az Apollo díj-átadón játszódó verekedésre mutatott reakciója a film legviccesebb jelenete.

(Filmrajongók kedvéért megemlítem még, hogy a bevezető részben helyes kis utalások tömkelegét fedezhetik fel Pegg korábbi filmjeire.)

A HTLF&AP egyik közreműködőjének sem lesz a pályafutása legjobbja, de kellemes szórakozást nyújt, és főleg Peggnek köszönhetően még az altáji poénokat is könnyen meg lehet neki bocsátani.

Télbratyó (2007)

Nem köntörfalazok. A Télapó manója meg akarja dugni Elizabeth Banks-t, mert jó nő, és szépek a mellei. A Télapót eközben keményen sújtja a gazdasági világválság, olyannyira, hogy idén feltehetőleg elmarad a karácsony. Testvérére (a film acélbetétes-bakanccsal arconrúgni való főszereplőjére) egy ponton nagyon megharagszik, ekkor vicsorogva kergeti egy hangos motorosszánnal, mert el akarja ütni. A történet tanúsága szerint, ha elvesznek a gyerekek aktái, nem kaphatnak ajándékot.

Csak egy apró árnyalatát villantottam föl az utóbbi idők egyik legpénzszagúbb, legátlátszóbb és legcikibb karácsonyi családi (!) filmjének. Elég szomorú, hogy mindehhez a marhasághoz Paul Giamatti, Rachel Weisz és Kevin Spacey asszisztálnak.

Babylon A.D.

Hogy Mathieu Kassovitz (a Gothika emlékeim szerint nem volt rossz) új filmjének se füle, se farka az állítólag a stúdió közbenjárásának köszönhető. A rendező jóval hosszabbra tervezte (és így is forgatta le) filmjét a mozikba kerülő másfél órás verziónál, a stúdió azonban kérlelhetetlen volt, vágni kellett. Nem vagyok biztos benne, hogy csak ez az oka, hogy a film erősen B mozi érzésű, akármennyire is törekszik, nem tud elszakadni a „megyek oszt gyakok” sémától, ami Vin Dieselt Van Damme-i magasságokba emeli (ez ugye nekünk nem annyira jó), a történetet pedig orvul velősnek álcázza, holott az üres, legalábbis elcsépelt, lopott.A gyönyörű lány az Óceánjáró zongoristából (Mélanie Thierry) még mindig csodaszép, ráadásul itt kiválasztott szerepben is tetszeleg. Hogy mire lett kiválasztva, és egészen pontosan miért, azt én nem tudnám elmagyarázni, és félő, hogy ezzel nem vagyok egyedül, ugyanis ahogyan azt már említettem, ez az apokaliptikus hangulatú akció-sci-fi ebben az állapotában teljesen zagyva, csak kikapcsolt aggyal élvezhető.És hiába olyanok a futurisztikus kütyük, mint a Különvéleményben, hiába sejtetik, hogy ez a lány a „megmentő”, mint az Ember gyermekében, Kassovitz hiába próbál a valóban jó sci-fik nyomdokain haladni, munkája nem arathat babérokat. Nincs min csodálkozni. Egy előző este összecsapott beadandó után én is csak abban reménykedek, hogy másnap átmenjek valahogy a tárgyból.

Sasszem (2008)

Akadnak modern dolgok bőven D.J. Caruso új IMAX „mozivarázslatában”, mégis, mintha az egész produkció áporodott, dohos szagot árasztana. Spielberg producerelte a filmet, elolvasva a forgatókönyvet nyilván észrevette, hogy egész jó kis paranoia történetről van itt szó. Hát igen, csakhogy nem ő volt a rendező. Így a végeredményt úgy söpörjük félre emlékezetünkből, ahogyan az USA nemzetbiztonsága söpör szőnyeg alá (állítólag) vadabbnál is vadabb krízishelyzeteket.A Shia LaBeouf által megformált Jerry Shaw igazi lúzer és mint olyan, tulajdonképpen szerethető is, bár semmivel sem emlékezetesebb, mint a Transformers-kölyök. Ebben a filmben is jókora galibákba keveredik, de valahogy az utolsó pillanatban mindig megússza ép bőrrel a zűrös helyzeteket. Az FBI már megint a nyomában van, robotok helyett egy titokzatos női hang „segíti” telefonon. Hogy mi a célja Jerry-vel, az majdnem az egész játékidőben ködös, a feszültséget az az élmény adja, hogy ez a fránya nőszemély mindent lát és irányít a főhős körül, mintha valami csodatévő marslakó lenne.A női partner, Michelle Monaghan idősebbnek néz ki a koránál, egyebet így hirtelen nem tudok az alakításáról elmondani. Ezzel szemben Billy Bob Thornton és Rosario Dawson egészen tetszettek FBI-osként, habár arra nem sikerült rájönnöm, hogy a hölgy alakításában mi fogott meg, lehet, hogy egyszerűen szép emlékeim vannak róla.

Hosszú ez a játékidő, főleg ahhoz képest, hogy milyen keveset izgulunk, milyen kevés meglepetés ér minket, és milyen sok az irreális (értsd: zavaróan lehetetlen) esemény. Pedig a filmben megvan a helye az izgalomnak, ki van találva egy-két egész ötletes csavar, és van másfél látványos robbanás is, mégsem tud szinte semmivel sem több lenni, mint ami tíz éve a Közellenség volt. Ennyi idő alatt kiagyalhattak volna valami újat. Amit pedig kiagyaltak, hát... Nehéz a film végéről beszélni, egyetlen mondattal el lehet spoilerezni az egészet, inkább hagyom, hogy a néző a megfelelő ponton hozzám hasonlóan fintorogjon egyet, hogy „Akkor mégsem az idegenek akarják elrabolni Shiát”. Nagy meglepetés senkit nem fog érni. A nagyvonalú reklámkampányhoz képest közepes akciót, gyenge trükköket és kisstílű történetet kapunk.

Who-Land a MicroColour fesztiválon!

Titus (2000)

A 90-es évek Shakespeare filmjeire izgalmas kettősség jellemző. Az alkotások jó része igyekszik elhatárolódni a drámák klasszikus színpadi adaptációitól, ilyen módon utat keres az ezredvég különböző morális problémáinak megragadására. (Ezt a törekvést sokan értékelhetik Shakespeare meggyalázásaként is.) Ugyanakkor a legtöbb modern Shakespeare film iróniával, gúnnyal használja azokat az eszközöket, amelyek célja az alapanyag korszerűsítése, aktualizálása. A kultúrtörténet igen fontos helyét foglalják el ezek a filmek, hiszen a modern mitológiákra is építenek, Shakespeare-t új megvilágításba helyezik a tömegkultúra, a fogyasztói társadalom virágkorában. Minden adaptáció hozzájárul valamilyen szinten a drámaíró munkásságának újraértelmezéséhez.
Kevés olyan drámát lehetne említeni, amely oly sok lehetőséget kínál jelenlegi társadalmunk betegségeinek bemutatására, mint a Titus Andronicus. Korunkban szórakoztatássá vált az erőszak megjelenítése, az ember virtuális valóságokba menekül a hétköznapokból, ahol gondosan fejlesztgetett videójáték-karakterek ontják egymás vérét, a mozikban hónapról hónapra újabb „bosszúdrámák” forognak nem kis sikerrel. Titus-t, a római hadvezért könnyen azonosíthatjuk egy-egy Quentin Tarantino vagy Park Chen-wook hőssel, akinek egyetlen motivációja, cselekedeteinek egyetlen mozgatórugója a bosszú. Julie Taymor, az amerikában már-már kultikus szinten kezelt színházi rendezőnő ezeket a lehetőségeket igyekszik kiaknázni Titus filmjében, rávilágítva arra, mennyire aktuális napjainkban Shakespeare legvéresebb, legbrutálisabb és legkegyetlenebb alkotása. A drámában kilenc gyilkosság történik nyílt színen (az utolsó jelenetben nem egészen négy perc leforgása alatt négy embert ölnek meg), de ezen kívül négy-öt orgyilkosságról is tudomást szerzünk, ami habár a háttérben történik, előfordul, hogy a levágott fejeket a színen is megmutatják. A cselekmény nem szűkölködik olyan szörnyűségekben, mint a megcsonkítás, emberevés, nemi erőszak, elevenen elásás.
A Shakespeare első drámájának tartott mű ismeretlensége, talán kidolgozatlanságából fakad, nem kalandoz olyan mélységekben, mint a későbbi Lear király vagy a szerző munkájának egyik leghíresebb ékköve, a Hamlet. A történet Rómában játszódik, ahol a római nép a gótokkal áll háborúban. Ebből a háborúból tér meg győztesen a nagy hadvezér, Titus Andronicus, aki bár katonának tökéletesen helytáll, a politikához jóval kevesebb érzékkel rendelkezik. Igyekszik eltávolodni hát róma feszült politikai helyzetétől, a neki ajánlott császári hatalmat a volt császár civakodó fiai közül az idősebbikre, Saturninusra ruházza. A másik testvér, Bassianus megelégedne Titus lányának, Laviniának szerelmével, azonban Saturninus ezt is magának követeli. A komoly bonyodalmak itt fognak elkezdődni, Titus szégyenében meggyilkolja négy életben maradt fia közül a Bassianus és Lavinia frigyét védelmező Mutiust. Saturninus ezután vérlázító tettre szánja el magát, feleségévé teszi a gótok királynőjét, Tamorát, akit fékezhetetlen bosszúvágy hajt Titus ellen. A cselekmény sodrásával Titus leányát megbecstelenítik, Bassianust megölik, magát a hadvezért pedig porig alázzák. Innentől kezdve nincs más hátra, mint egy tökéletesen kivitelezett legszörnyűbb horrorfilmbe illő vacsorajelenet emberhúsos sütemény és a bosszú ízével. A séf, aki mindezt szervírozza, az ép elme határán lavírozó Titus, úgy áll előttünk, mintha csak Hannibal Lecter, A bárányok hallgatnak című klasszikus thriller főhőse lenne. Innentől kezdve jobban értelmezhető Julie Taymor színészválasztása, ami a Titus főszerepét illetőleg Anthony Hopkinsra esett.
A 2000-ben készült filmadaptáció habár nem akar a hollywoodi tömegfilmekhez hasonlítani, mégis felfedezhetünk közös vonásokat a populárisabb Shakespeare-filmekkel. Az alkotás radikális stílusok keveréke, szürreális képi világában ugyanúgy jelen van az ókori Róma, mint a XX. század futurisztikus környezete. Jól megfér egymás mellett a koszos mellvért, a csőre töltött shotgun, a lovaskatona és a pápamobil-szerű gépjárműből integető fasiszta utánérzésű politikus. Taymor nem pusztán kívül helyezi az időn és téren a történetet, hanem egy közös témát, az erőszakot erősítendő helyezi egymás mellé a Kolosszeumot, ahol már az ókorban kivételes látványosságnak számított a vérengzés és az útszéli kocsmát, ahol bármikor gyilkos fegyverré válhat a törött biliárddákó.

(folyt. köv.)

Újra műsoron!

"Mégis terád emlékezni kell" (Kaukázus)

A fő masterelés (ó, bár tudnám, mi az) előtt álló anyagot a nemcsakMozisblog ezennel közkinccsé teszi (remélhetőleg a zenekar sem kívánja másképp, hiszen ezeket a dalokat már a múltheti A38 koncert vendégei is megszerezhették.)

Dualizmus
Közös költség
Mindenféle emberek istene
Pingvin
Sehol senki

Monty Python a Youtube-on!

A Monthy Python csapat némi hezitálás után (persze csak szórakoztak) saját csatornát indított a Youtube-on, közös filmjeik és a Repülő Cirkusz jeleneteiből szemezgethet az odatévedő. Többek között személyes kedvencem, a Galaxy Song is fölkerült már.
Az alábbi képre kattintva még akad pár csemege.

Son of Rambow (2008)

Remek kis családi filmet ajánlok megtekintésre nektek, egyenesen angolföldről. A Son of Rambow képei kifinomultan, érzékenyen rögzítik egy pubertás kor előtt álló fiú zűrzavaros világának változásait. Már az első negyed óra beszippant, az apró de nagy becsben tartott ereklyék számvételezése, a telerajzolt könyvből elcsípett ábrák, a szorongások teljesen egyedi hangulatot teremtenek. Ebben persze nem kis része van a nagyszerű főszereplőnek, Bill Milnernek. Ő játssza az álomvilágban tengődő sérülékeny lelkű fiút, akit bigott édesanyja és a nyomasztó iskolai légkör egyaránt akadályoznak a kibontakozásban. Megváltozik azonban az élete, amint találkozik a suli ügyeletes gonosztevőjével, akit a nem kevésbé zseniális Will Poulter alakít. A rosszcsontnak köszönhetően ismerkedik meg főhősünk John Rambo legyőzhetetlen karakterével, és akkora energiát merít belőle, hogy majdnem szétcsattan. Na, ez azárt túlzás, ahhoz azonban éppen eleget, hogy kegyetlen akciófilmet kezdjenek forgatni amiben Rambo fia apja megmentésére indul.Nem egyszerűen komédia, de nem is dráma, mindkettő akad benne bőven. A film érzékenysége (folyton ez a szó jut eszembe, hogy érzékeny),remek rálátást enged a 80-as évek fiatalságára, nem kis iróniával kezelve őket. Ugyanakkor eredeti módon mesél barátságról, összetartásról, meg hasonlók. Szeretnivaló! Egyelőre sajnos nem jön Magyarországra...

Végighallgatható

A Guns N Roses Chinese Democracy című új lemeze a banda Myspace oldalán (a képre kattintva oda jutsz) amely kb. olyan régóta készül, mint amilyen régen először léggitároztam szívből arra, hogy "részegen ki visz majd haza". Egyébként felvállaltan a világ legjobb lemezének van szánva. Szerintem egész jó lemez.

Új zenék

30y - Felhő

A Kaukázus meg stúdiózik (ez "csak" egy demo)

Milyen jó is

ha valaki komolyan veszi a hülyülést. Abból néha (na jó, nem túl gyakran, és nem túl sokáig, de) hallgathato elektro muzsika lesz.

Hellogoodbye - Here [In your arms]

Discover hellogoodbye!

Wall-e (2008)

Nem tudok nem elfogultan gondolni a Pixar 2008-as nagy dobására. Összeszorult torokkal ültem végig első alkalommal. Aztán megnéztem még kétszer.
Teljesen tiszta film, mindenféle kosztól mentes. A mondanivalója pedig annak ellenére, hogy lerágott csont, legalább vitathatatlanul előre viszi a kölykök gondolkodását. Ebben a formában meg még úgysem kerültek elmondásra a globalizáció hatásai, az emberek nihilbe menekülése, blablabla… Nem sokat számít.Ami sokkal többet, az a stúdió merészsége, és az a tucatnyi ötlet, amit a fogadtatás kiszámíthatatlansága ellenére bevállaltak. Csak néhányat említenék. A Wall-e sci-fi, minden ízében az, a látványvilág pedig az Űrodüsszeától kezdve az Apollo 13-ig a legjobb klasszikusokat idézi. Ez azonban önmagában még nem is lenne túl érdehes, a Dreamworks meséi is hemzsegnek a filmes utalásoktól. Ami a Wall-e-ben nagyszerű, az az, hogy a hétéves kisfiú nemcsak egy idézetet fog látni egy-egy zene felcsendülésekor, vagy jelenet átvételekor, hanem annak továbbgondolását, újraértelmezését kapja meg a lényegéig lecsupaszítva. A kis robot fantasztikus burlesk jelenetei az első 20 percben szöveg nélkül (!) történnek. Ezzel a „lánctalpas dobozzal” bármilyen gesztust, „érzést” megértetnek velünk a készítők. Szeretjük őt, méghozzá érzékeny és magas szintű emberiessége miatt. A főszereplők szerelemre lobbanása egymás iránt olyannyira megindító, hogy olyat már nagyon rég éreztem. Úgy drukkoltam Wall-e-nek, mintha én is 7 éves lennék. Kell ennél több?

Ne szórakozz Zohannal (2008)

Hát bántani akar minket ez az ember? Rajongói sértődésektől biztosan nem fognak gyarapodni a pénzhalmok Adam Sandler széfjében. Márpedig új filmje már a nyitó jelenetben csak kínos mosolyra késztet. 3 azaz 3 alkalommal lő ki különböző tárgyakat a farpofájával, az érzékletes hangmérnök vidám csattogászajt kever a meztelenül táncoló „hős” alá (igen, az a pénisze), arab akcentusa pedig 2-3 mondat elhangzásával tökéletesen érdektelenné válik számunkra.

Zohan szuperképességekkel rendelkező terrorista elhárító, de ráun véres munkájára, megrendezi saját halálát, hogy zavartalanul az államokba utazhasson és végre régi szenvedélyének, a fodrászkodásnak szentelhesse minden erejét.

A helyzet (ami a néző érzéseit illeti) nem sokat javul a fináléig. Kínos mosoly jön a kéjes amerikai öregasszonyok megkettyintésekor, fölhúzott szemöldök Zohan lehetetlen tornamutatványai láttán, lebiggyesztett ajak a történet megszámlálhatatlan kliséje miatt.

Egy két pozitívumot is sikerül összegyűjteni jóindulattal, például az üde és csinos fodrász hölgy(Emmanuelle Chriqui) csak jót tesz a szemünknek, Rob Schneider, hálás mellékszerepének köszönhetően pedig (ahogy most emlékszem) először keltett bennem némi szimpátiát a vásznon.

A film egész jól profitált odakint, és ez azért lehet így, mert nem csak duma, hogy kitolódott az ingerküszöb. Habár a poénok ugyanazok maradtak, egyre többet látunk, egyre hangosabban halljuk és egyre szemtelenebbül vágódik a képünkbe. Van akinek pedig ez jó. Bizony, Egy Burn After Readinghez a néző részéről is kell a befektetett energia, a figyelem. Mert ott nüansznyi rezdülésekre kell figyelni, és ott valódi karakterek vannak, akiket meg kell érteni. Erre sajnos egyre kisebb az igény.