Hajrá Bliss! (Whip It, 2009)

Nem az a bajom Drew Barrymore első rendezésével, hogy rossz, hanem, hogy lehetne sokkal jobb is. Barrymore igazán impozáns szereplőgárdát hozott össze "csajos" filmjéhez: a Death Proofban remeklő kaszkadőrlány Zoe Bell mellett nemzedékének egyik legviccesebb csaja is görkorit ragad Kristen Wiig személyében (igen, ezt a legviccesebb csaj dumát komolyan gondolom), és akkor a nagyszerű Juliette Lewis-ról még nem is beszéltünk. A főhőst azért nem elsőnek említem, mert Ellen Page-nek sikerül a játékidő legnagyobb részében szürke kisegér módjára léteznie, amire sajnos nem lehet mentség, hogy valamennyire a karaktere is ezt diktálja. Így kevésbé érződik a jellemfejlődés, pedig a forgatókönyv jórészt arra épül. A legnagyobb baj, hogy a többiek sem nyújtanak maximumot. Kevés az igazán jó poén, az efféle önmegvalósításról zengedező történetek pedig már amúgy is a könyökünkön jönnek ki. Ezt a mozit mégsem lehet nem szeretni.

A nem éppen feminin, erőszakos koriverseny bemutatása felületes - egy-két taktika bevetése után csapatunk könnyedén az élre tör -, de csak később derül ki, hogy nem is ezen a megmérettetésen van itt a hangsúly. A Whip it finoman és őszintén beszél a tinézsderek és a szülők között feszülő ellentétekről, igen fontos mérföldköveket vesz szemügyre a felnőtté válás útján. Ez a megmérettetés pedig már mindenkit érint, és természetesen örökké aktuális. Ha ezt a problémakört még erősebb karakterekkel és főleg komikusabb szitukkal járja körül, Drew Barrymore-ban egy tökös indie-rendező csajt üdvözölhetnénk, ám - mint tudjuk - igen ritka az efféle nagy durranás az elsőfilmes rendezők berkeiben.