2009. február 5., csütörtök

A pankrátor (2008)

David Fincher mellett Darren Aronofsky is meglehetősen nagy pálfordulást tett a 2008-as évben. A pankrátor akkora váltás a -hez, vagy a Rekviem egy álmomért-hez képest, mint a Benjamin Button a Hetedikhez képest. Aranofsky új filmje ugyanis sportfilmnek, ha úgy tetszik zsánerfilmnek tekinthető, ami korábbi munkáiból egyedül megmaradt benne, hogy átszövi a kilátástalanság élménye. Csakhogy ebben a filmben már nem csupán a kilátástalanság rettenetét akarja elénk tárni. Egy kiöregedett pankrátor csetlés-botlását követhetjük nyomon, egy valaha ünnepelt hatalmas melák próbál helyet, családot, párt találni. Ez a melák nagyon is emberi, nem csak vágyait tekintve, minden megmozdulásával az, egyszerűen csak olyan hivatást választott, ami a példa szerint a normális élettel összeegyeztethetetlen. Így amikor első szívrohama után megpróbálja átértékelni az életét, csaknem minden irányban falakba ütközik.A dogmaszerűen felvett film első negyedében jónéhány kemény és hiteles bunyót láthatunk. Betekintünk ebbe a félig illusztrált, félig valóban húsbamarkoló sportágba, hogy azután megrökönyödve lépjünk be az öltözők vérszagtól bűzlő ajtaján. A kontraszt rendkívül hatásos, pláne ha egy vén róka hörgő lihegése fogad minket a backstage-ben.Mickey Rourke kishíján megríggatott, nem is egyszer. Nem hittem volna, hogy eszembe jut a „megrendítő alakítás” kifejezés a film kapcsán, pedig amikor a hústorony könnyekre fakadt rég nem látott lányával (Evan Rachel Wood) szemben, az igencsak megrendítő volt. És egyáltalán, Aronofskynak sikerült egy olyan ellentmondásokkal, abszurdumokkal tarkított életút végét ábrázolni, amiért bőven kijár a dicséret. A pankrátor története egyszerű, tiszta, mégis sok van mögötte. Mögötte van egy élet, ami túl hosszú és túl kemény volt ahhoz, hogy változtatni lehessen rajta, hogy meg lehessen állapodni benne.Így végződhet Aronofsky drámája nagyjából ugyanott, ahol elkezdődött. Egy ringben. Mi pedig könnyes szemekkel és tátott szájjal bámuljuk, ahogy két monstrum „eljátssza”, hogy összeverik egymást. Nehéz elhinni, de mégis szívszorongató képsorokkal záródik a történet. A ringben talán soha nem láttunk ilyen megható drámát, ehhez képest Rocky harca idétlen gyerekjátéknak tűnik. Marisa Tomei nem véletlenül kapott legjobb mellékszereplő jelölést, korosodó go-go táncost alakít szexin és meggyőzően. De ha neki nem is, Micke Rourke-nak odaadnám az Oscart. Magyarországi bemutató májusban.

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Laza az utolsó mondat :).

(Mindenképpen megnézem majd, az előző két filmje sem kis hatással volt...)

straubbazsi írta...

Megnéztem már.

Miért nem maxcsillag?


Nem csak mozis blog - 2011

e-mail: kasafero@gmail.com