Walter Vale egyetemi tanár a megcsömörlött értelmiségiek mindennapjait éli. Magányos. Munkája teljesen hidegen hagyja, a kellemetlen zongoraleckék pedig természetesen nem pótolhatják elhunyt feleségének hiányát (aki zongoraművész volt). Vale nem keres kihívásokat, de nem keresi kollégái vagy diákjai társaságát sem. Ahogy később ő maga is kimondja „nem csinál semmit”. Életében gyökeres változást hoz az a néhány nap, mialatt véletlenül összeismerkedik az illegális bevándorló Sleiman-nal és barátnőjével. Sleiman végtelenül jólelkű ember. Egy zenekarban dobol, amikor Vale elmegy a koncertjére, beleszeret a ritmushangszerbe és a dobolásnak köszönhetően nemsokára újra „élni” kezd(ene, ha a világ ilyen egyszerű lenne.)
A remek történet, mely a "sötét" politika, jobban mondva kisebbségi kérdések problémái miatt tragikus hangulatot áraszt, mellőzi a hollywoodi szépelgést, ugyanis hátborzongatóan realista, minden mozzanatával együtt. Richard Jenkins alakítása hibátlan, minden pillanatban hiteles. Van benne keserűség, humor, mondhatjuk, hogy az életunt, hitevesztett ember belső világának eszenciáját adja. És hangsúlyozom, olyannyira realista, hogy a néző meg sem lepődne, ha váratlanul a kamerának kezdene el beszélni, és dokumentumfilmmé változna a mozi.
Ez a hitelesség az egész filmre jellemző, és az benne a legszebb, hogy miközben az összes lábával a talajon áll, Thomas McCarthy alkotása mégis elrugaszkodik, fölfakad belőle az élni vágyás, a szürkeség, a magány elleni küzdelem. Vale karakteréről már egészen elhinnénk, hogy kiüresedett vénember, amikor mindannyiunk örömére ránkcáfol.
Mindenképp meg akartam jegyezni, hogy a The Visitor szállítja nekünk az utóbbi idők egyik leglenyűgözőbb (vagy legmeghatóbb) befejezését, pedig semmi rendkívüli nem történik a záró képsorokon. Ehhez kérem kell ám sütnivaló! Februárban irány a mozi!
A remek történet, mely a "sötét" politika, jobban mondva kisebbségi kérdések problémái miatt tragikus hangulatot áraszt, mellőzi a hollywoodi szépelgést, ugyanis hátborzongatóan realista, minden mozzanatával együtt. Richard Jenkins alakítása hibátlan, minden pillanatban hiteles. Van benne keserűség, humor, mondhatjuk, hogy az életunt, hitevesztett ember belső világának eszenciáját adja. És hangsúlyozom, olyannyira realista, hogy a néző meg sem lepődne, ha váratlanul a kamerának kezdene el beszélni, és dokumentumfilmmé változna a mozi.
Ez a hitelesség az egész filmre jellemző, és az benne a legszebb, hogy miközben az összes lábával a talajon áll, Thomas McCarthy alkotása mégis elrugaszkodik, fölfakad belőle az élni vágyás, a szürkeség, a magány elleni küzdelem. Vale karakteréről már egészen elhinnénk, hogy kiüresedett vénember, amikor mindannyiunk örömére ránkcáfol.Mindenképp meg akartam jegyezni, hogy a The Visitor szállítja nekünk az utóbbi idők egyik leglenyűgözőbb (vagy legmeghatóbb) befejezését, pedig semmi rendkívüli nem történik a záró képsorokon. Ehhez kérem kell ám sütnivaló! Februárban irány a mozi!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése