Hallottam, hogy bezsebelte a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó oscart, mégis sikerült úgy megnéznem (és ez azért eléggé ritka), hogy semmit nem tudtam a sztoriról, a Juno reklámkampánya valahogy elröppent az érzékszerveim mellett. Milyen jó úgy filmet nézni, hogy fogalmad sincs, mi lesz benne, és pláne milyen jó tudni a film ötödik percében, hogy akármi is lesz, jó filmet fogsz látni! A Junoban pontosan annyi van drámából, komédiából és filozófiából, amennyi a magamfajta tramplinak éppen elég az önfeledt szórakozáshoz! Szinte biztos vagyok benne, hogy minden kritika azzal kezdődik, amit a filmről írtak, hogy milyen nagyszerű megközelítéssel ragad meg egy olyan problémát, amit felnőttek sem igazán tudnak kezelni, hát még a 16 éves tinik.
Juno (Ellen Page) igazi „alteros csaj”, és ezt a legjobb értelemben mondom. Iggy Pop a lejátszóban, hamburger telefon a kézben, intelligens és vicces, egyszerűen imádni való. Hála az égnek (meg Diablo Cody írónőnek) azután is ugyanez az imádni való karakter marad, hogy terhességi tesztjén megjeleni az aprócska + jel. Bár Page már 20 éves volt a forgatás idején, gyermeki arca és kiváló átélése arra késztet minket, hogy feszülten várjuk a drámainál is drámaibb események sorát. De a film nem vág bele a közepébe, nem látunk egymás vállán zokogó barinőket, meg bűntudattól tehetetlenül vergődő fiúkat, csak egy kissé flúgos lányt (épp annyira, hogy egy csomó srác vágyjon rá), és sok-sok finom humorú szitut, egyre bebiztosítva minket abban, hogy az élet bár nem fenékig tejfel, mindenképpen elviselhető. Ezt sugalja Juno giliszta gumicukorral végzett „felakasztom-magam” gyakorlata is az elején. Bájos.
Persze nem bagatelizálják el a kérdést, a fiatalokban folyamatosan jelen van a felelősség érzése, amivel ugye oly nehéz kezdeni bármit is, de a feszültséget minden esetben sikerül kiegyensúlyoznia valamiféle sajátos modern mentalitásnak, ami szerintem magából az amerikai létből fakad. Remek dialógusok építik a filmet, Juno és a felnőttek egyenrangú vitapartnerek, csak épp a lány el tinci-táncizik és énekelget a sarokban, míg az idősebbek a „hogyan továbbról” tanakodnak. Jennifer Garner és Jason Bateman aranyos örökbefogadó házaspár, de egyetlen színész alakítására sem lehet panasz. És egy pillanatig sincs szó ömlengésről, vagy felesleges locsogásról, a könnyek is csak akkor jelennek meg, amikor az valóban indokolt.
Olyan film a Juno, ami férfiaknak, nőknek, gyerekeknek és felnőtteknek számos tanulsággal szolgál, de legalább egy közös tanulsága is van: Felnőni sosem, de kitartani mindig kötelező.
Persze nem bagatelizálják el a kérdést, a fiatalokban folyamatosan jelen van a felelősség érzése, amivel ugye oly nehéz kezdeni bármit is, de a feszültséget minden esetben sikerül kiegyensúlyoznia valamiféle sajátos modern mentalitásnak, ami szerintem magából az amerikai létből fakad. Remek dialógusok építik a filmet, Juno és a felnőttek egyenrangú vitapartnerek, csak épp a lány el tinci-táncizik és énekelget a sarokban, míg az idősebbek a „hogyan továbbról” tanakodnak. Jennifer Garner és Jason Bateman aranyos örökbefogadó házaspár, de egyetlen színész alakítására sem lehet panasz. És egy pillanatig sincs szó ömlengésről, vagy felesleges locsogásról, a könnyek is csak akkor jelennek meg, amikor az valóban indokolt.
Olyan film a Juno, ami férfiaknak, nőknek, gyerekeknek és felnőtteknek számos tanulsággal szolgál, de legalább egy közös tanulsága is van: Felnőni sosem, de kitartani mindig kötelező.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése