2008. március 10., hétfő

A forrás (2006)

Filmművészet. Milyen ritkán jut eszébe a moziba járónak ez a magasztos kifejezés. Kritikusok arról tanakodnak, hogy a film válságát éli, korunkban a mondanivaló minősíthetetlenül ledegradálódott holmi szükségszerű tényezővé, amit százszor, százféle változatban elmeséltek és megfejtettek. Nem hisznek már a forgatókönyvírókban, a rendezőkben, bárkiről bebizonyítható, hogy munkája nem több, mint ügyesen egyensúlyozó állművészkedés a forma és a tartalom változatosan megfeszített kötelén. Patetikus vagyok, és jó érzés. Jó érzés azt hinni, hogy a filmművészet nagykönyve nem zárult be végleg semmiféle francia újhullámmal vagy dogmafilmes egyezséggel, hanem folyamatosan íródik. Patetikus lettem a The Fountain megnézése után.Darren Aronofsky már első filmjében, a -ben is az alapvető létkérdéseket kutatta, aztán megmutatta, milyen a lét a totális kilátástalanság ködén keresztül (Requiem egy álomért), 2006-os filmjében pedig a tudomány, a spiritualitás és a vallás leleményes összeolvasztása segítségével az örök élet mítoszával foglalkozik.Hol bibliai hivatkozásként találkozunk az örök élet fájával, hol mint egy orvosi kartoték szigorúan dokumentált aktája, de az ide vonatkozó maya legendákat és még a buddhizmus eszméit is beépíti filmjébe. Thomas (Hugh Jackman) kétségbeesett küzdelmet folytat az agydaganatok gyógymódjának kifejlesztéséért, hisz beteg kedvesének, Isabellnek (Rachel Weisz) már nincs sok ideje hátra. A film gyakorlatilag visszaemlékezés, útkeresés, belső vívódás, a fiktív világ (Isabel regénye a spanyol hódítókról) és a személyes emlékek összemosása. Miért akarja az ember az örök élet titkát? Több-e, értékesebb-e az örökkévalóság, mint néhány emlékezetes pillanat az életben? Hova vezet a halál nem elfogadása? És a kérdéseket az örökkévalóságig folytathatnám.
Aronofsky természetesen nem kíván semmiféle konkrét válasszal szolgálni, és kerüli a hollywoodi szépetmondós, mászolygós monológokat. Nem tesz mást, mint e kérdések árnyékában belesüppeszt minket saját világunkba, megszólaltatja Clint Mansell zseniális, andalító muzsikáját, és hagyja, hogy pontot tegyünk a kérdőjelek helyére. Vagy újabbakat kérdezzünk. Segítségünkre van még a páratlan fényképezés, a számos helyszín a történelmitől kezdve a steril tudományoson át a varázslatos fantáziavilágig.
A The Fountain az alapvető emberi érzésen, a szerelmen keresztül mutatja be az ember lenni és maradandónak lenni akarásának vágyát. Fényes és szép spirituális utazás a szellemen keresztül, melynek uticélja nem az öröklét, nem Isten, nem is a tudomány, hanem önmagunk megértése.Patetikus vagyok, elnézést érte, olyan lett a kritikám, mint valami ajánló egy DVD hátlapján. Lehet, hogy csak szentimentális ficsúrként túlreagálom, de az tuti, hogy ez a film most kicsit leültetett a seggemre. Nálunk csak DVD-n jön ki A forrás, szinte érthetetlen...

2 megjegyzés:

CyberTimi írta...

ezért most így azt mondom hogy köszönöm.
legszebb film amit valaha láttam.

Névtelen írta...

tényleg gyönyörű film, én imádtam.:)
a harmadik dimenzió volt a kedvencem, amikor a buborékban az örök élet fájával utazik a haldokló csillag felé.
újra meg kell néznem.
a képi világa lenyűgözött engem.

pötyi, csak hökön és nincs kedve bejelentkezni...

Nem csak mozis blog - 2011

e-mail: kasafero@gmail.com