The Mist (Stephen King)

kritika

Awake

A jediből jumperré (nem nehéz belátni) visszalépett, a mi blogunknak egyre kevésbé szimpatikus Hayden Christensen már megint hozza az elkényeztetett milliomos srác karakterét. Fájdalmasan buta merengéseit olykor a rég bevált sármos pillantásaival szakítja meg. Igazából a Terrence Howard által megformált orvos jelleméről sem hiszem, hogy hosszú órákat filozofált volna rajta a rendező. Jessica Alba meg még mindig csinálhat akármit, egyszerűen csorog a nyálad, már azt kell mondjam, túl jó nő a mozivászonra. Igen, azon gondolkodik a férfi néző, mennyi minden mehet jobban neki, mint a színészkedés...Na de rátérve a filmre. Igazi Robin Cook-féle kórház krimi az Awake, anyukámnak például biztos tetszene. Clay a szívbeteg milliomos átültetésre vár, szerencsésen akad is donor, de még műtét előtt (biztos, ami biztos) elveszi barátnőjét. Aztán beindulnak a bonyodalmak, úgy tűnhet kissé későn, már a műtét közben. Clay felnyitott mellkasa és a jól kiagyalt gonosz (háháháhá-féle) bűntettek ellenére az amerikai filmgépezet masszívan szállítja nekünk az ébredéssel egybekötött heppiendet. Bőven akad rajta cikizni való, a korházban megeső nem éppen reális szituk sora, a bárgyú szellemjárás, ami semmi újat nem tesz hozzá az eddigi „Itt állok előtted drágám, hát nem látsz???” -féle filmekhez, meg a már említett bizonytalan színészi malőrök.A film egyetlen feszültebb pillanata sem a rendezőnek, vagy a szereplőknek, hanem a maszkmestereknek köszönhető, a bordafűrész zizegése és a finoman porladó csont elég fintorgásra ad okot, szinte már nekünk is fáj. Dióhéjban ennyi, nem túl emlékezetes mozi az Awake, jó és gonosz orvosokkal, az utolsó pillanatban mindig segítő defibrillátorokkal és és és persze Jessica Demeg... Albával.

Superbad - Avagy miért ciki a szex?

E remek filmcím (az angolra gondolok, a magyart inkább ne is említsük), egy kifejezetten jó húzás volt az íróktól. Most komolyan. Az a jó filmcím – szokták mondani – amiben benne is van minden a filmről, meg nem is van benne a filmről minden, vagy mi. Jelen esetben a cím derekasan átértékelődik bennünk, legalább háromszor a mozizás alatt. Először simán gyengének tartjuk, aztán rájövünk, hogy találó, mert ez tényleg nagyon szar, végül pedig még a legszőrösszívűbbeknek is be kell ismerniük Greg Mottola filmjének viccei annyira rosszak, hogy az már jó. Persze tulajdonképpen az összes Amerikai pite típusú mozi erről szól. (Kivéve talán a német verziókat és folytatásaikat, ha pokolra kerülök egyszer szerintem az lesz a büntetésem, hogy végtelenítve vetítik nekem a Csajok a csúcson meg a Német pite vágatlan verzióit).Na de, hogy lefektessem szigorú álláspontom alappilléreit... A Superbad nem rossz film. A kifejezetten szerethető főszereplőknek, Jonah Hillnek, Michael Cerának (na ki nem imádta őt a Juno-ban?), Christopher Mintz-Plasse-nek és a megfelelően agyament mellékszereplőknek (ahogy ez lenni szokott) tudható be mindez. Olyan gimisfilm, ami felnőtteknek is szól, nyit az idősebb moziba járók felé. Nem torkollik hülye nyelvrázós rockbandák aláfestésével, avon lányok és focista fiúk tetszelgésével a megszokott ratyiba, és marad benne erő és humor egészen a fináléig. A pubertás kor előnyeinek és hátrányainak megfelelően kapnak itt hideget-meleget a gimis kiscsajok és kisskacok, de gondolva az idősebb nemzedékre mutatnak nekünk igazi lökött, bár jószívű zsarukat meg egyéb balekokat is.Semmi több, mint könnyed kikapcsolódás (ahogy mondani szokták). Semmi extra, de minek, néha kell egy ilyen is. Szerintem mindenki kap pár olyan poént az arcába, amit nem állhat meg röhögés nélkül. Ennél több kell? Akko mennyé el inkább a Dzsesszidzsémszre...

u.i.
A dagi srácé lesz a legjobb nő :D

Southland tales

Nem mondom, hogy a Donnie Darko a kedvenc filmem, nem felhőtlen lelkesedéssel néztem végig Richard Kelly furi muriját, mégis a film végére valahogy berántott az egész és ha nem is értettem, éreztem, mi az a felhő Donniék háza fölött, és miért integet az idegen szőke kisfiú az anyuka felé az utolsó snittben. Bármennyire is támadható film volt, volt benne valami (bocsánat) lélek. A Southland tales mással sem próbálkozik, mint hogy saját kis lelkét megmutassa nekünk, mégse sikerül. Hol monumentális sci-fi jelenetekkel igyekszik lekenyerezni minket, hol meg apró gegekre épít, és ez mind oké. Ami nem oké, az a rossz szájíz a film után. Kellyvel elszaladt a ló.
„This is the way the World ends.” hangzik el többször is a játékidő alatt, nem véletlenül. Dúl a harmadik világháború, az amerikaiak új zeppelint építenek (és ugye ismerjük a zeppelinek sorsát) Sarah Michelle Gellar főszerepet vállal a Mélytorok 2-ben, és Dwayne Szikla Johnson a káosz ellenére sem öli meg magát, mert „A menők nem lesznek öngyilkosok.” A Donnie Darkóban összeraktam a magam sztoriját, itt azonban jóval nagyobb hézagok maradtak. Mégis, a Donnie-t meg fogom még nézni újra, ezt meg nem. Végre rátérek, hogy miért.Nem értem, miért választ a rendező főszereplőnek egy ilyen faszit. Hülyeség azt gondolni ugyanis, hogy egy buta szerepre bármilyen színészecske megfelel. Más magyarázat pedig nincs. Mivel kénytelen vállán vinni a filmet, Dwayne Johnson határozza meg azt. Olyan is lett az egész, mint a színész vakító mosolya. Biztos van, aki szerint vicces, vagy bájos, de nagy átlagban gáznak és erőltetettnek mondják majd. Mivel a bogozni való és néhol szándékosan meg-megcsomózott történetfonal alapból érdektelenné tett, maradtak a szituációs játékok és beszólások, amik azért meg kell mondjam szórakoztatóak. Ilyenek, hogy: "A negyedik dimenzió önmagába roskad... Te hülye kurva.", vagy a vicces képi megoldások. A térhasadástól lebegő fagyiskocsi tetejéről Bazookázó srác mögött tüzijáték kezdődik.A Southland tales erősen társadalomkritikus alkotás, a patriotizmust is rendesen kicikizi, ad pofont a médiának, meg a hülyeségnek, de közben egy eszeveszett katyvaszt épít maga köré is, amibe lassan belefullad. Azt mondja, hogy a világ ilyen érthetetlen, és zavaros, miközben saját maga is minden erejével igyekszik az lenni. El tudom mesélni a sztoriját 5 féleképpen. Mégis, azzal, hogy pont olyanná válik, mint a világ, nem akar távolságot tartani, mintha egy saját farkába harapó kígyó lenne. Beleharap, azt mondja „nincsenek válaszaim semmire”. Mi maradhat meg bennünk ezek után?Megmarad (a vásznon szerintem még mindig elég jó) Justin Timberlake sörivós arca, Sarah Mishelle Gellar bájosan butus, de szexi vonásai, és a már említett Szikla-mosoly. Ja, Seann Idétlen William Scott-ot ki is felejtettem. Sajnos más nem marad meg. A baj csak az, hogy a világ mégis véget ér. Belegondolva... Ha ez a vég... Szerintem kínos lesz. És lehet, hogy tényleg az lesz. Össze vagyok zavarodva, nem is tudom mit akartam írni... Lehet, hogy a film mégis elérte a megfelelő hatást?

A forrás (2006)

Filmművészet. Milyen ritkán jut eszébe a moziba járónak ez a magasztos kifejezés. Kritikusok arról tanakodnak, hogy a film válságát éli, korunkban a mondanivaló minősíthetetlenül ledegradálódott holmi szükségszerű tényezővé, amit százszor, százféle változatban elmeséltek és megfejtettek. Nem hisznek már a forgatókönyvírókban, a rendezőkben, bárkiről bebizonyítható, hogy munkája nem több, mint ügyesen egyensúlyozó állművészkedés a forma és a tartalom változatosan megfeszített kötelén. Patetikus vagyok, és jó érzés. Jó érzés azt hinni, hogy a filmművészet nagykönyve nem zárult be végleg semmiféle francia újhullámmal vagy dogmafilmes egyezséggel, hanem folyamatosan íródik. Patetikus lettem a The Fountain megnézése után.Darren Aronofsky már első filmjében, a Pí-ben is az alapvető létkérdéseket kutatta, aztán megmutatta, milyen a lét a totális kilátástalanság ködén keresztül (Requiem egy álomért), 2006-os filmjében pedig a tudomány, a spiritualitás és a vallás leleményes összeolvasztása segítségével az örök élet mítoszával foglalkozik.Hol bibliai hivatkozásként találkozunk az örök élet fájával, hol mint egy orvosi kartoték szigorúan dokumentált aktája, de az ide vonatkozó maya legendákat és még a buddhizmus eszméit is beépíti filmjébe. Thomas (Hugh Jackman) kétségbeesett küzdelmet folytat az agydaganatok gyógymódjának kifejlesztéséért, hisz beteg kedvesének, Isabellnek (Rachel Weisz) már nincs sok ideje hátra. A film gyakorlatilag visszaemlékezés, útkeresés, belső vívódás, a fiktív világ (Isabel regénye a spanyol hódítókról) és a személyes emlékek összemosása. Miért akarja az ember az örök élet titkát? Több-e, értékesebb-e az örökkévalóság, mint néhány emlékezetes pillanat az életben? Hova vezet a halál nem elfogadása? És a kérdéseket az örökkévalóságig folytathatnám.
Aronofsky természetesen nem kíván semmiféle konkrét válasszal szolgálni, és kerüli a hollywoodi szépetmondós, mászolygós monológokat. Nem tesz mást, mint e kérdések árnyékában belesüppeszt minket saját világunkba, megszólaltatja Clint Mansell zseniális, andalító muzsikáját, és hagyja, hogy pontot tegyünk a kérdőjelek helyére. Vagy újabbakat kérdezzünk. Segítségünkre van még a páratlan fényképezés, a számos helyszín a történelmitől kezdve a steril tudományoson át a varázslatos fantáziavilágig.
A The Fountain az alapvető emberi érzésen, a szerelmen keresztül mutatja be az ember lenni és maradandónak lenni akarásának vágyát. Fényes és szép spirituális utazás a szellemen keresztül, melynek uticélja nem az öröklét, nem Isten, nem is a tudomány, hanem önmagunk megértése.Patetikus vagyok, elnézést érte, olyan lett a kritikám, mint valami ajánló egy DVD hátlapján. Lehet, hogy csak szentimentális ficsúrként túlreagálom, de az tuti, hogy ez a film most kicsit leültetett a seggemre. Nálunk csak DVD-n jön ki A forrás, szinte érthetetlen...

Juno

Hallottam, hogy bezsebelte a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó oscart, mégis sikerült úgy megnéznem (és ez azért eléggé ritka), hogy semmit nem tudtam a sztoriról, a Juno reklámkampánya valahogy elröppent az érzékszerveim mellett. Milyen jó úgy filmet nézni, hogy fogalmad sincs, mi lesz benne, és pláne milyen jó tudni a film ötödik percében, hogy akármi is lesz, jó filmet fogsz látni! A Junoban pontosan annyi van drámából, komédiából és filozófiából, amennyi a magamfajta tramplinak éppen elég az önfeledt szórakozáshoz! Szinte biztos vagyok benne, hogy minden kritika azzal kezdődik, amit a filmről írtak, hogy milyen nagyszerű megközelítéssel ragad meg egy olyan problémát, amit felnőttek sem igazán tudnak kezelni, hát még a 16 éves tinik.

Juno (Ellen Page) igazi „alteros csaj”, és ezt a legjobb értelemben mondom. Iggy Pop a lejátszóban, hamburger telefon a kézben, intelligens és vicces, egyszerűen imádni való. Hála az égnek (meg Diablo Cody írónőnek) azután is ugyanez az imádni való karakter marad, hogy terhességi tesztjén megjeleni az aprócska + jel. Bár Page már 20 éves volt a forgatás idején, gyermeki arca és kiváló átélése arra késztet minket, hogy feszülten várjuk a drámainál is drámaibb események sorát. De a film nem vág bele a közepébe, nem látunk egymás vállán zokogó barinőket, meg bűntudattól tehetetlenül vergődő fiúkat, csak egy kissé flúgos lányt (épp annyira, hogy egy csomó srác vágyjon rá), és sok-sok finom humorú szitut, egyre bebiztosítva minket abban, hogy az élet bár nem fenékig tejfel, mindenképpen elviselhető. Ezt sugalja Juno giliszta gumicukorral végzett „felakasztom-magam” gyakorlata is az elején. Bájos.Persze nem bagatelizálják el a kérdést, a fiatalokban folyamatosan jelen van a felelősség érzése, amivel ugye oly nehéz kezdeni bármit is, de a feszültséget minden esetben sikerül kiegyensúlyoznia valamiféle sajátos modern mentalitásnak, ami szerintem magából az amerikai létből fakad. Remek dialógusok építik a filmet, Juno és a felnőttek egyenrangú vitapartnerek, csak épp a lány el tinci-táncizik és énekelget a sarokban, míg az idősebbek a „hogyan továbbról” tanakodnak. Jennifer Garner és Jason Bateman aranyos örökbefogadó házaspár, de egyetlen színész alakítására sem lehet panasz. És egy pillanatig sincs szó ömlengésről, vagy felesleges locsogásról, a könnyek is csak akkor jelennek meg, amikor az valóban indokolt.Olyan film a Juno, ami férfiaknak, nőknek, gyerekeknek és felnőtteknek számos tanulsággal szolgál, de legalább egy közös tanulsága is van: Felnőni sosem, de kitartani mindig kötelező.

Run Fat Boy, run

Egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan színész van jelenleg, akikkel föltétlenül, bármilyen eszement helyzetben tudok azonosulni a vásznon. Nem akarom fényezni Simon Pegg színészi kvalitásait, talán nem is érdemes, a lényeg, hogy ő egy ilyen figura. Ha teszemazt Adam Sandlert hagyja el a nője, akkor bizonyos esetekben még helyeslően bólintok is, de ha ugyanez Peggel történik, akkor ha akarom, ha nem, sajnálni kezdem, mert teljes a beleélés részemről. Annyira határozottan, magabiztosan és könnyeden hozza az egyszeri ember, a 21. századi kispolgár karakterét, hogy nem lehet nem imádni a faszit.A Run Fat Boy, run-t nem Edgar Wright rendezte, és nincs benne Nick Frost sem. Sajnos. A remek triumvirátust tehát nélkülöznünk kell. David Schwimmer új mozija egyedül Simon Pegg miatt szórakoztató. De ez így elég is. A klisés sztorit olyan szinten földobja a lénye (azért a színészi gárda többi tagja is oké), hogy egy vízhólyag kinyomása is földön fetrengős poénná tud válni. Persze ez is olyan, hogy kinek mennyire. Én azt mondom, szerintem jó társaságban, sörözgetve nagyon.
Nem akar hatalmas fricska, huncut pofon lenni, mint a Vaskabátok, vagy a Shaun of the Dead. Sokkal hollywoodibb, és kevésbé angol. Ennek ellenére meg fogom nézetni másokkal is, szerintem sörözgetve. Nevetni fogunk.

30 Days of night

Ez a vámpírfilm valóban igyekszik elszakadni a kliséktől. Sajnálatos, hogy nem, vagy csak részben a megfelelő eszközökkel teszi ezt. A vastag, mindent befedő hóréteg az alaszkai kisvároson, a méretes pelyhes kabátok az embereken és a lehelet gőze egyértelműen Carpenter Dologját juttatja eszünkbe. Tulajdnoképpen ez az egyetlen valamire való ötlet, a makulátlan hóra fröccsenő vér ellentétes érzelmeket kelt bennünk, ami egy horrornál mindig jó.Meg még az is jó egy horrornál, ha a gonoszok igazából gonoszok, és lehet félni tőlük. Akármennyit is segít a maszk, meg a digitális utómunka, hiszem, hogy vámpírnak lenni nekéz a vásznon. A 30 nap éjszaka vámpírjai viszont igazi rusnya dögök, olykor dögösek, de mindig egész hihető a vérszomjuk.Érdemes még a képi világról ejteni pár szót, vannak kifejezetten faszán fényképezett jelenetek a filmben, ez menti meg attól, hogy ne kelljen a földbe döngölni a kritikusoknak.

Mert a forgatókönyv vérgáz, a színészek véresen komolynak szánt alakítása vérfagyasztóan gyenge, és ezért nem valósulhat meg a szándék, hogy szegény nézőben meghűljön a vér. Középszerű.