Bemutatom jelenlegi kedvenc színésznőmet, a 14 éves Jodelle Ferlandot. 12 éves volt, amikor a volt Pythonos Terry Gilliam kiválasztotta Jeliza-Rose szerepére a Tidelandben. Ez a film Gilliam hiszti-mozija, melyen vitathatatlanul érződik a Hollywoodban elszenvedett súlyos sérelmek (összetűzések a stúdióval a Grimm kapcsán) sajátos megtorlásának vágya.
A kis Jeliza-Rose-t ugyanis olyan pokoljárásba küldi Gilliam, amit csak erős idegzetű nézőknek ajánlhatunk. Del Toro Faunjának mesevilága egyértelműen a szemkápráztató, a csodálatos felé röpítette fantáziánkat, ennél a filmnél a gyermeki mesevilág is csak a minél zavartabb, bomlottabb hangulat elérését szolgálja. A Tideland bővelkedik kitömött hullákban, félbolond és bolond karakterekben, torznál is torzabb értékrendekben és értékítéletekben. A szereplőkkel együtt számunkra is elhomályosodik a jó és a rossz fogalma, kicsusszan alólunk a racionalitás talaja, és értetlenül figyeljük a festői búzamezőben szó szerint úszkáló "szerelmespárt", Jelizát és a nála jóval idősebb értelmi fogyatékos szomszéd fiút, (Dylan Taylor). Vajon pusztán Gilliam dühének tudható be, hogy mindeközben a szobában hetek óta oszladozó apa teteme várja a kislányt szőke parókában? Nem hinném. Sokkal inkább érzem egy olyan kiáltásfélének a Tidelandet, amely a legnaturalisztikusabb, legelképesztőbb elemekkel igyekszik fölhívni a happy endhez szokott bamba pofákat, hogy itt aztán kurvára nincs minden rendben.
Jeliza hol kislány nagylány szerepben (ez az, ami mindig jól áll Hollywood gyermek zsenijeinek), hol maga Alíz csodaországban. Az alakítás emlékezetes, és meg kell jegyezni, hogy felnőtt színésznőknek is komoly fejtörést okozott volna.
Nekünk pedig az a kérdés okoz komoly fejtörést, hogy öncélú alkotás-e a Tideland. Számomra nem az. Inkább egy másfél órás visszafojtott lélegzetnek mondanám, ami megmutatja a nézőknek, hogy milyen nagyszerű dolog a moziból kisétálva nagy levegőt venni.
A kis Jeliza-Rose-t ugyanis olyan pokoljárásba küldi Gilliam, amit csak erős idegzetű nézőknek ajánlhatunk. Del Toro Faunjának mesevilága egyértelműen a szemkápráztató, a csodálatos felé röpítette fantáziánkat, ennél a filmnél a gyermeki mesevilág is csak a minél zavartabb, bomlottabb hangulat elérését szolgálja. A Tideland bővelkedik kitömött hullákban, félbolond és bolond karakterekben, torznál is torzabb értékrendekben és értékítéletekben. A szereplőkkel együtt számunkra is elhomályosodik a jó és a rossz fogalma, kicsusszan alólunk a racionalitás talaja, és értetlenül figyeljük a festői búzamezőben szó szerint úszkáló "szerelmespárt", Jelizát és a nála jóval idősebb értelmi fogyatékos szomszéd fiút, (Dylan Taylor). Vajon pusztán Gilliam dühének tudható be, hogy mindeközben a szobában hetek óta oszladozó apa teteme várja a kislányt szőke parókában? Nem hinném. Sokkal inkább érzem egy olyan kiáltásfélének a Tidelandet, amely a legnaturalisztikusabb, legelképesztőbb elemekkel igyekszik fölhívni a happy endhez szokott bamba pofákat, hogy itt aztán kurvára nincs minden rendben.
Jeliza hol kislány nagylány szerepben (ez az, ami mindig jól áll Hollywood gyermek zsenijeinek), hol maga Alíz csodaországban. Az alakítás emlékezetes, és meg kell jegyezni, hogy felnőtt színésznőknek is komoly fejtörést okozott volna.Nekünk pedig az a kérdés okoz komoly fejtörést, hogy öncélú alkotás-e a Tideland. Számomra nem az. Inkább egy másfél órás visszafojtott lélegzetnek mondanám, ami megmutatja a nézőknek, hogy milyen nagyszerű dolog a moziból kisétálva nagy levegőt venni.
1 megjegyzés:
a kislány tényleg zseniális.
ez a film egy kínzás, szerintem.
de újra meg fogom nézni, mert érdekesnek találtam(bár idegesítő módon kerestem a párhuzamokat, de én már csak így nézek filmet, sorry érte).
pokoli.
tényleg kell utána a mély lélegzet.
Megjegyzés küldése