Fölszállunk a metróra, a munkahelyre érve álmosan
prezentációt készítünk a délutáni brainstorminghoz, a nap végén alkonyati
kocogás után hideg sört kortyolunk egy kocsmában, így jobban esik majd a
szendergés is a tévé előtt este. Mi a közös a felsorolt tevékenységekben? Egyszerű,
kérem: a szőkék, a barnák, a feketék, a vörösek és a többiek, körülöttünk.
Mind, akik mellénk ülnek utazás alatt, akik a szomszéd irodában koptatják a
billentyűzetet, akiket meg lehet hívni egy tequilára a bárban, és akiket a
fizetős éjszakai csatornákon ruha nélkül is megcsodálhatunk. (Most a hölgyek is
nyugodtan sorolják magukat a „mi” oldalunkra.) Olyan, mint egy libidóval hajtott
terülj-terülj asztalkám, nem igaz?
Mielőtt bárki nekem esne, még egy gondolat. Kevesebb elcsépelt
megjegyzést hallhatunk szociológus-hallgatók szájából, mint azt, hogy a
fogyasztói társadalom menthetetlenül rossz irányba halad. Lehet, hogy ez csupán
fantazmagória, de mi van, ha a „bármit megvehetsz” életérzés eléggé
befurakodott már az elménkbe ahhoz, hogy a Tescóban mosópor-választáskor érzett
felszínességgel keressünk magunknak érett petesejteket sörözgetés közben is?
Jó, most már tényleg erősen sarkítottam, de azért érzem ezt szükségesnek, mert
úgy hiszem, Steve McQueen Shame című filmje nem elsősorban egy ember tragikus
sorsáról szól, sokkal inkább egy szélsőséges példával igyekszik jelzőbóját
állítani félúton abba a bizonyos „menthetetlenül rossz irányba”. Ezért gondolom
azt, hogy a Shame fontos film.
És ha így nézzük, akkor az, hogy az erotomán,
kielégíthetetlen Brandon (Michael Fassbender) mennyire számít beteg embernek,
már nem is annyira lényeges. Hiszen ha így nézzük, akkor Brandon a körülmények
áldozata. Pszichológusok szerint a szexfüggő a stressz és a magány elől
menekül, és néha úgy tűnhet, hogy pofátlanul globalizált világunk tálcán
kínálja fel az embereknek ezt a semmiképpen sem normális menekülési útvonalat.
Nem mondom, McQueen filmje távol áll a klasszikus
tanmeséktől. Brandon felszínes, de tesztoszteronnal átitatott hétköznapjait,
alkalmi dugásait ugyanazzal a megrázó naturalizmussal tárja elénk, mint
2008-ban Raymond Lohan (szintén Fassbender alakításában!) éhségsztrájkját a
Hungerben. Brandon folyamatosan szembesül annak következményével, hogy a szex
minden másnál fontosabb a számára. A film végén keserűen rogy térdre az aszfalton,
magányosan. Nem derül ki előttünk, hogyan tovább, de az antihős válaszvonalhoz
érkezett. Mi ez, ha nem jelzőbója?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése