2009. augusztus 22., szombat

Becstelen Brigantyk (2009)

A pénztárhoz közeledve széles vigyorú ismerősökbe botlottunk. Ők már délután látták és – bár egyetlen véleménymorzsát sem hagytak kimorzsolni magukból – mosolyuk mégis árulkodó volt. Újra nagyot dobbantott Tarantino? Idézgetünk majd úgy a Brigantykból, ahogy a Ponyvaregényből? Lesznek itt is pofánlőtt Marvinok, precíz Mr. Wolfok és kihívó Mia Wallace-ok, vagy megint véres humorú műfajparódiát kapunk? A moziból kijövet sokkal nehezebb volt megválaszolni ezeket a kérdéseket, mint gondoltam. „Igen” vagy „nem” helyett a „talán” volt döntő többségben, de ez semekkora árnyékot nem vetett arra a tényre, hogy a Becstelen Brigantyk két és fél óra első osztályú szórakozás, és a rendező életművében kiemelt helyet fog elfoglalni.Bitangerős nyitójelenet vezeti fel a filmet. Náci osztag közelít a távolban, a francia munkásember vízért küldi lányait, majd lassan arcot mos. Közben Für Elise-sel keveredett Morricone erősíti a spagettiwestern hangulatot. Hamarosan megjelenik Christoph Waltz, lassan méltóságteljesen sétál a francia mellé, de már ez a néhány lépés akkora nyugtalanságot, félelemmel vegyes érdeklődést csal ki a nézőből, hogy majdnem elcsöppen a nyála. Nem vitás, hogy a náci ezredest játszó Waltz a film legmeghatározóbb karaktere, alakítására minden habozás nélkül ráillik a zseniális jelző. Valahányszor feltűnik (és szerencsére bőven kijut neki a játékidőből) kéjesen élvezzük a szemében csillogó őrületet, mérnöki pontosságú gesztusait, és elképedünk a tömeggyilkosból kicsattanó amerika-rajongó kisfiún, aki benne lakozik. Körülötte forog a sztori és Shosanna Dreyfus, a női főszereplő bosszúterve is főleg felé irányul majd. Shosanna szerepében Mélanie Laurent igazán elbűvölő, de nem tagadhatja, hogy valójában Uma Thurman nyomdokain halad, nem mintha ez egy kicsit is zavaró lenne. Aztán persze (nem mellékesen) ott van Brad Pitt, a náci gyilkosok vezére, az amerikai Aldo Raine hadnagy, akinek ereiben állítólag apacs vér csordogál, kis csapatával skalpolnak is rendesen. Pitt ripacskodása talán Johnny Depp Karib tenger kalózaiban nyújtott alakításához mérhető, de ahogy Depp esetében, úgy nála sem róható fel ez negatívumként, ebben a filmben minél furcsábban kezel valaki egy helyzetet, annál jobban szeretjük. És felsorolhatnám a teljes szereplőgárdát, vége-hossza nincs a letaglózó villanásoknak mind az amerikai, mind az európai színészek részéről. (A színházban Arturo Ui-ként is föltűnt Martin Wuttke mint Hitler annyira telitalálat, hogy nem bírom ki, hogy ide ne biggyesszem a nevét.) Külön nagy élmény, hogy többnyire mindenki a saját nyelvén szólal meg, hallhatunk hát remek Tarantino-féle „nagyfenék-kerítést” francia, német és angol nyelven, a brigantik pedig egy jelenet erejéig az olasszal is megpróbálkoznak.A film nagyon szemtelen. A Kill Bill-lel bejáratott spagettiwesternbe ágyazott bosszúdráma teljesen lazán csap át vígjátékba, hogy a következő percekben olyan brutalitást tárjon a szemünk elé, amit a Death Proofban tapasztaltunk. A feszültség bármelyik pillanatban a tetőfokára hághat, egy kivégzés lehet drámai és megrendítő, vagy épp ellenkezőleg: szándékosan röhejes. Bár az időrendet nem borogatja úgy Tarantino, mint korábbi filmjeinél, a szövevényes cselekményszálak ugyanazzal a sorsszerűséggel találkoznak, mint a korábbi alkotásaiban. Tarantinot a történelmi hitelesség sem zavarja különösebben, sőt, ebben a tekintetben egyenesen pofátlannak nevezhetjük (legnagyobb örömünkre, mert ennyivel is több náci skalp hullik a jó francia földre).Hosszan elemezhetnénk, miben más, miben új, hogy melyik jelenet honnan van ellopva, hogy miért sokkal kevesebb a zene, mint általában, hogy valóban tökéletesen fölépített-e a mű dramaturgiája, ezt azonban úgyis megteszik majd mások. Mi inkább fejet hajtunk a 90-es évek legnagyobb hatású rendezője előtt, hogy egy ennyire érett, átgondolt, mégis dögös és szemtelen filmremekkel örvendeztetett meg minket. Az Inglorious Basterds meggyőződésem szerint ugyanakkora hatást tud kiváltani a háborús filmek rajongóiban, mint az elvakult Tarantino hívők körében, teszi mindezt látványos csatajelenetek, patriotista himnuszzengés és mászolygás nélkül, páratlan szellemességgel az idegeinken cimbalmozva.

District 9 (2009)

(Mivel a magyar bemutató időpontja szeptember 24., az írás szigorúan spoilermentes.)
Mit tegyen az egyszeri E.T. rajongó, ha leül egy film elé, amiben űrből pottyant, alapból tök jóindulatú, csótányszerű barátaink sugárfegyverrel katonákat robbantanak szét totálban Johannesburg gettónegyedében? No persze, földúltságuk nagyon is érthető, hiszen már több, mint két évtizede „raboskodnak” ezen a zord földterületen, amit 9-es körzetnek neveznek, és amely legkevésbé sem hasonlít a marslakók filmekből megszokott landolási helyeihez, például Manhattan-hez. A District 9-nak már az alapötlete is elmés: A földönkívüliek – mivel hazamenni nem tudnak – amolyan illegális bevándorló szerepben jelennek meg, ócska fatákolmányokban laknak, melegednek a tűz körül és mint minden rendes ufó, macskaeledelt vásárolnak a helyi, csöppet sem tiszta lelkű árusoktól. Ezzel a szokatlan csavaroknak még messze nincs vége. Ez lehet az a mozi, amit a sci-fi rajongók már nagyon régóta vártak, ami fenekestül forgatja fel a megszokott dramaturgiákat, egyre nagyobb megilletődöttséget keltve az egyszeri E.T. rajongóban. Pár percig még pislog, meredten bámul maga elé a stáblista alatt, majd vadul tapsolni kezd. Neill Blomkamp „spanyolviasza” először lányos zavart keltett bennem, amit nem sokkal később kitörő lelkesedés váltott fel.A Cloverfield példája megmutatta, hogy a dokumentarista stílust ügyesen használva egy már elcsépelt toposz is okozhat bizsergést gerinctájékon. A District 9 ügyes film, mégsem ragaszkodik görcsösen az áldokumentumfilmes formához. Használja, de amint akcióra kerül a sor, vállrántva dobja félre, hogy minél többet láthassunk. Blomkamp akciózni, majd (kis túlzással) drámázni kezd, megteremti a maga E.T. figuráját, sőt nem átall főgonoszt is kreálni neki, mindvégig szemelőtt tartva a hitelességet, a realizmust, már amennyire ez egy ufós sci-fi esetében lehetséges.
A látvány támadhatatlan. Az idegenek (akik már a harmadik perc környékén egész alakban lézengenek a vásznon) súlyos, lélegző, izzadó teremtmények, merem állítani, hogy CGI nem volt még ilyen közel a fotórealizmushoz. Alacsony költségvetésből hozták ki a maximumot, de a végeredmény egy jóval drágább filmnek is becsületére válna.Az egyszeri E.T. rajogongót némiképp sokkolhatja a vér és az erőszak, vagy hogy egy darabig nehéz eldönteni, kinek az oldalán álljon, megdöbbentheti a brutalitással kevert emberi kapzsiság (aminek mintha kicsit pipogya főhősünk is része lenne), de a finálé felé közeledve gyermeki lelkesedéssel habzsolja az újabbnál újabb váratlan fordulatokat. A készítőknek végre sikerült szabadjára engedni a fantáziájukat, és nem törődve a politikai korrektséggel, fittyet hányva a punnyadt egyhangúságra, egy politikai felhangot sem nélkülöző, izgalmas és merész sci-fit alkottak. Itt lesheted meg a trailert.

2009. augusztus 21., péntek

Avatar trailer (2009)

Már tegnap kikerült, de sajnos nem voltam gép előtt. Amúgy - most hogy itt van - ki pisilt be?

2009. augusztus 9., vasárnap

Alien trailer (1979)

Minden idők egyik legirritálób és legdögösebb trailere (és itt főképp az utolsó másodpercekre, és arra a cseszettjól eltalált szlogenre gondolok) igazi felüdülés ezen a bárányfelhős-teliholdas hajnalon. Jó minőség!

2009. augusztus 8., szombat

Filmes napló

Mától elérhető a linkek közül a filmes naplóm, ami igazából csak egy lista, amibe igyekeztem följegyezni minden mozi ill. eleve dvd-re szánt filmet, amit január óta láttam. Nem mintha ennek sok értelme lenne, de 0-10-ig potoztam valamennyit. A csillagozottak különösen tetszettek. Sajnos van amit elfelejtettem beírni, meg ilyenek. De meg lehet nézni, majd igyekszem frissítgetni.

The Imaginarium of Doctor Parnassus (2009) trailer

Heath Ledger utolsó filmjének első trailere szuperhangulatosra sikerült! Terry Gilliam amúgy is kedvenc...

2009. augusztus 7., péntek

Két tűz között (1994)

(Nem kritika) Kezdhetném úgy is, hogy "a 90-es évek legjobb akciófilmjeit bemutató sorozatunk ezennel folytatódik", ha lenne ilyen. Talán lesz, a Point Break-et is épp tervezem újranézni.
De a lényeg, hogy Cameron akció-komédiája mindent visz, és (aki nem hiszi, járjon utána) a megvalósítás semmiben sem marad el egy idén készült mozitól. A sztori, a karakterek és a robbanások pedig szomorú, hogy ezt kell mondjam, de sokkal jobbak. Elfelejtettek tökös filmeket gyártani, egyszerűen nincs ilyen (John Mclane, és Rambo visszatérését nem tekintve), vagy rámennek a realizmusra - ami ritkán tud jól elsülni - vagy pofátlan vérszegénységgel idézik meg a "hőskort". A True Lies viszont húsz év múlva is újranézhető lesz.
(Amikor Schwarzi elmondja a Mengele beütésű terrorista dokinak, hogyan fog végezni vele, az verhetetlen!)

2009. augusztus 5., szerda

Eels - Beginners Luck

Az idén megjelent Hombre Lobo című lemezükön vagy féltucat üdítő, bulizós dal van, ez az egyik kedvencem. Menjünk a tópartra délután aztán véletlenül lökjük bele egymást, ilyenek, meg még sok lehetetlen, romantikus ökörség.

Felkoppintva (2007)

Pont ilyennek kell lennie egy vígjátéknak manapság. Kevin Smithnek volt mersze a 90-es években pattanásos, választékosan káromkodó, egyszóval igazi figurákkal romantikus komédiát forgatni, Judd Apatow rendező-író pedig 2000-után újrahasznosította Smith "találmányát". Ahogy Smith-nél úgy nála sem igazán eldönthető, hogy jó rendező-e, vagy sem, a lényeg, hogy a Felkoppintva remek szórakozás, kemény rekeszizomtorna és szívmelengetőbb a legtöbb romantikusnak szánt bohóckodásnál. Az eszement - és telibe talált - karakterek pedig nem csak ökörködésre lettek megírva, (kis dózisokban) jól bírják a drámát is. (Konkrétan majdnem az összes fontosabb szereplő elpityeredik legalább egyszer a játékidő alatt.) Barátokkal jólsörözős mozi.

2009. augusztus 4., kedd

Gattaca (1997)

A Hollywoodból érkező sci-fiket két csoportra szokás osztani. Van egyik oldalon a százmilliókból készült, eszeveszett marketinggel promotált tömegmozi és vele szemben az ennek töredékéből forgatott minimalista „művészfilm”. A Gattacát persze az utóbbihoz sorolják, talán nem is véletlenül, besorolása azonban ennél jóval nehézkesebb. Andrew Niccol filmje tudományos-fantasztikus köntösbe bújtatott krimi, amit az író-rendező nem átallott romantikus szálakkal körbefonni. A végeredmény a 90-es évek végének egyik legfigyelemreméltóbb mozija.A nem túl távoli jövőben már születésünk pillanatában eldől, mire lesz alkalmas szervezetünk a csekélyke földi lét során. Az Orwelli hangulatú „génkarsztrendszer” alsó fokán azok a szerencsétlenek állnak, akik még természetes módon fogantak, ennélfogva magukban hordozzák a hiba (betegségek, addikciók, léhaság, stb...) lehetőségét. Az Ethan Hawke játszotta Vincent épp egy ilyen „szerencsétlenség” áldozata. Születésétől fogva azzal a tudattal kell együtt élnie, hogy szíve bármelyik pillanatban bemondhatja az unalmast. Őt azonban nem olyan fából faragták, hogy csak úgy tétlen üldögéljen, élete álma lebeg a szeme előtt: űrhajóval szeretne a Titánra utazni. A magafajta „selejt” kizárólag csalással, a rendszer kijátszásával kerülhet közel az űrhajókat indító rakéták tüzéhez. Itt jön a képbe Jerome (Jude Law) a makkegészséges, ámde balesetben megbénult „árja”.Andrew Niccol munkáinak egyik legjellemzőbb stílusjegye a az objektívszűrők szemérmetlen használata (a S1mone-ban talán méginkább megfigyelhető). A Gattaca kültéri jeleneteiben szinte végig zöld és sárga színekben úszik a világ, beltérben a komor hangulatot ellensúlyozó meleg színeket olykor erős kék szűrők törik meg. Ez tipikusan olyan, hogy lehet imádni vagy gyűlölni, nekem néhány snitt még most is itt forog a fejemben. A fénnyel való játéknál viszont sokkal érdekesebbek a film jelmezei, díszletei, kellékei. A ruhák, a sminkek és a hajviselet a 60-as évek Amerikáját idézik, naná, hogy nem véletlenül. Ezekben az években a világ legerősebb országa a hidegháború árnyékában masszív propagandát zúdított saját népére, hogy biztosak legyenek benne: a gallonszámra csordogáló benzin, a gyorsétteremek és a fogyasztói társadalom elburjánzásának dacára az amerikai álom nagyon is elérhető közelségben van. Holott persze sosem volt elérhető, pláne egy olyan társadalomban, ahol gének és számítógép generálta százalékok alapján szelektálják a kiváltságos lényeket a hasztalanoktól.Vincent hisz a saját álmaiban, és még ebben az elvakult, már-már diktatórikus rendszerben (ahol egy földre hullt körömdarab, vagy billentyűzet közé esett szempilla életekről dönthet) is képes a végsőkig küzdeni értük. Céljainak eléréséhez a tragikus sorsú, mégis öntelt Jerome DNS mintáit veszi kölcsön.A két főszereplő jelenléte intenzív, játékuk frappáns, ilyen remek párost ritkán látni a moziban, ez is a film becsületére válik. Azt azért meg kell jegyezni, hogy Jude Law alakítása az erősebb. Harmadik névként a készítők Uma Thurman-t véshették a plakátjukra, bár az ő figurája meglehetősen háttérbe szorul és nem is mindig éreztem indokoltnak a jelenlétét, azon túl, hogy gyönyörű, és ez akár elég is lehet.A filmben lezajló nyomozás Columbo-szerű zubbonyos figurákkal (megint a 60-as évek!) remek, feszült helyzeteket hoz, a szerelmi szálra azonban nem jutott sok idő, szerencsére (alighanem felesleges és untató lett volna hosszabban). A Gattaca a jól eltalált műfaji arányoknak, a kiváló színészi munkának és az egyre inkább aktuálissá váló témaválasztásnak köszönhetően sokak szemében alapmű. Nagy erénye, hogy sem látványvilágában, sem sztorijában nem bonyolult, nem akar túl mélyre ásni, a főhős álmai is mennyire gyermekiek, ezzel együtt az egész mondanivaló is az. Mégis (vagy éppen ezért) képes feltölteni a nézőt, nem csak arra a másfél órára...

2009. augusztus 3., hétfő

Xenogenesis (1978)

James Cameron korai rövidfilmje pocsék színészekkel és egy bazinagy porszívóval. Az is kiderül belőle, hogy a Ripley által az Aliens-ben használt fasza mechanikus rakodórobot ötlete már majd tíz éve érett a mester lángeszében, mielőtt bevetette volna a csorgónyálú kétszájúak ellen.

2009. augusztus 2., vasárnap

Muse - United States of Eurasia

Volt ugye a Muse-nak ez a kalandos játéka, amiben egy új dal foszlányait helyezték el a világ különböző pontjain pendrive-okon. Jelentem, mindegyik megtaláltatott, íme a teljes dal:

2009. augusztus 1., szombat

Con Air (1997)

Van felesleges drámázás, röhelyes slow-motion, Cage pedig már itt sincs a helyzet magaslatán, mégis be kell látni, hogy a 12 éves Fegyencjárat úgy iskolázza le a 2000 utáni akciófilmek java részét, mint annak a rendje. Amikor Simon Pegg a How to Lose Friends & Alienate People-ban ökörködik a film kapcsán, tulajdonképpen igaza van, egy action-geek szemszögéből mindenképp. John Malkovich alakítása megtapsolandó, Cage arckifejezése - ahogy épp golyót kap a vállába - vad és férfias, Cusack pedig épp megfelelően idétlen. És akkor a számtalan zseniális mellékszereplőről még nem is beszéltem, de most így röviden nem is fogok. Robban, többet és nagyobbat mint a Vasember, lő és gyorsabban táraz mint a Szállító, mindemellett wannabí és vicces, leszarja a realitást, egyszerűen dögös és szórakoztató akar lenni, senki nem vitathatja, hogy sikerül. Mustsee.

Nem csak mozis blog - 2011

e-mail: kasafero@gmail.com