Gattaca (1997)

A Hollywoodból érkező sci-fiket két csoportra szokás osztani. Van egyik oldalon a százmilliókból készült, eszeveszett marketinggel promotált tömegmozi és vele szemben az ennek töredékéből forgatott minimalista „művészfilm”. A Gattacát persze az utóbbihoz sorolják, talán nem is véletlenül, besorolása azonban ennél jóval nehézkesebb. Andrew Niccol filmje tudományos-fantasztikus köntösbe bújtatott krimi, amit az író-rendező nem átallott romantikus szálakkal körbefonni. A végeredmény a 90-es évek végének egyik legfigyelemreméltóbb mozija.A nem túl távoli jövőben már születésünk pillanatában eldől, mire lesz alkalmas szervezetünk a csekélyke földi lét során. Az Orwelli hangulatú „génkarsztrendszer” alsó fokán azok a szerencsétlenek állnak, akik még természetes módon fogantak, ennélfogva magukban hordozzák a hiba (betegségek, addikciók, léhaság, stb...) lehetőségét. Az Ethan Hawke játszotta Vincent épp egy ilyen „szerencsétlenség” áldozata. Születésétől fogva azzal a tudattal kell együtt élnie, hogy szíve bármelyik pillanatban bemondhatja az unalmast. Őt azonban nem olyan fából faragták, hogy csak úgy tétlen üldögéljen, élete álma lebeg a szeme előtt: űrhajóval szeretne a Titánra utazni. A magafajta „selejt” kizárólag csalással, a rendszer kijátszásával kerülhet közel az űrhajókat indító rakéták tüzéhez. Itt jön a képbe Jerome (Jude Law) a makkegészséges, ámde balesetben megbénult „árja”.Andrew Niccol munkáinak egyik legjellemzőbb stílusjegye a az objektívszűrők szemérmetlen használata (a S1mone-ban talán méginkább megfigyelhető). A Gattaca kültéri jeleneteiben szinte végig zöld és sárga színekben úszik a világ, beltérben a komor hangulatot ellensúlyozó meleg színeket olykor erős kék szűrők törik meg. Ez tipikusan olyan, hogy lehet imádni vagy gyűlölni, nekem néhány snitt még most is itt forog a fejemben. A fénnyel való játéknál viszont sokkal érdekesebbek a film jelmezei, díszletei, kellékei. A ruhák, a sminkek és a hajviselet a 60-as évek Amerikáját idézik, naná, hogy nem véletlenül. Ezekben az években a világ legerősebb országa a hidegháború árnyékában masszív propagandát zúdított saját népére, hogy biztosak legyenek benne: a gallonszámra csordogáló benzin, a gyorsétteremek és a fogyasztói társadalom elburjánzásának dacára az amerikai álom nagyon is elérhető közelségben van. Holott persze sosem volt elérhető, pláne egy olyan társadalomban, ahol gének és számítógép generálta százalékok alapján szelektálják a kiváltságos lényeket a hasztalanoktól.Vincent hisz a saját álmaiban, és még ebben az elvakult, már-már diktatórikus rendszerben (ahol egy földre hullt körömdarab, vagy billentyűzet közé esett szempilla életekről dönthet) is képes a végsőkig küzdeni értük. Céljainak eléréséhez a tragikus sorsú, mégis öntelt Jerome DNS mintáit veszi kölcsön.A két főszereplő jelenléte intenzív, játékuk frappáns, ilyen remek párost ritkán látni a moziban, ez is a film becsületére válik. Azt azért meg kell jegyezni, hogy Jude Law alakítása az erősebb. Harmadik névként a készítők Uma Thurman-t véshették a plakátjukra, bár az ő figurája meglehetősen háttérbe szorul és nem is mindig éreztem indokoltnak a jelenlétét, azon túl, hogy gyönyörű, és ez akár elég is lehet.A filmben lezajló nyomozás Columbo-szerű zubbonyos figurákkal (megint a 60-as évek!) remek, feszült helyzeteket hoz, a szerelmi szálra azonban nem jutott sok idő, szerencsére (alighanem felesleges és untató lett volna hosszabban). A Gattaca a jól eltalált műfaji arányoknak, a kiváló színészi munkának és az egyre inkább aktuálissá váló témaválasztásnak köszönhetően sokak szemében alapmű. Nagy erénye, hogy sem látványvilágában, sem sztorijában nem bonyolult, nem akar túl mélyre ásni, a főhős álmai is mennyire gyermekiek, ezzel együtt az egész mondanivaló is az. Mégis (vagy éppen ezért) képes feltölteni a nézőt, nem csak arra a másfél órára...