Ha jól emlékszem az imdb-t lapozgattam, és véletlenül találtam rá erre a filmre. Semmi különös nem volt benne így első ránézésre, de hirtelen, varázsütésre megakasztotta a szemem egy név. Egy név a múltból. Egy (legalábbis számomra) nagy név, Bob Gale. Na attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy látnom kell az Interstate 60-t. Ha nem tudnátok, (Ferci, te butus, hát miért is tudnák!) Bob Gale forgatókönyvében volt először leírva az a varázslatos, filmtörténeti jelentősségű mondat, hogy „Vissza kell velem jönnöd Marty! Vissza, a jövőbe!” És mivel a tapasztalat azt mutatja, hogy a Back to the future nemzedékeken keresztül tud a nyolcadikos korosztály legkedvencebb filmje lenni (amitől aztán egész életünkre megjegyezzük), sokat vártam az Úttalan úttól.
Bob Gale első rendezése (2002-ben járunk!), ezúttal Zemeckis nélkül. És ezzel a „Zemeckis nélkül”-lel majdnemcsak azt akarom mondani, hogy a „varázslat” nélkül. Világossá vált, hogy a Vissza a jövőbe legnagyobbrészt mégiscsak a direktornak köszönhetően jelenti azt még ma is oly sokunknak, amit jelent. Habár Gale saját mozija hasonló ösvényen halad (modern mese kitartásról, szívről, fantasztikus kalandokról) meg sem közelíti a BTTF színvonalát. Ami ott nemzedéki életérzések közvetítése volt, az itt sztereotípiák együgyű turmixolása. Ami ott feszültség, akció volt, az itt (a mindig nagyszerű Gary Oldman ide vagy oda) lagymatag időkitöltés. A poénok pedig gyakorlatilag teljesen hiányoznak, illetve kizárólag a groteszk lények jelenlétével kapcsolatban említhetők. Christopher Loydot is keveset láthatjuk a vásznon, pedig rá azért változatlanul igaz, hogy ha nem csinál semmit, az is szórakoztató. Michael J. Fox néhány perces szerepe mintha azt sugallná: „Bejövök egyet kiordítani magamból, hogy miért nem lehet már semmi úgy, mint régen.” Hát, sajnos nem lehet.
Újabb klasszikus helyett felületes társadalomkritikát kapunk érintve a bürokrácia kérdéseit meg a drogügyeket. Nem éreztem ezt indokoltnak egy ilyen feel-good mozi esetében. A sztori sem hatott meg különösebben, abszolúte semmi új nincs benne, és ritkák az igazán ötletes pillanatok. De ami a leginkább elidegenített a befogadástól az a főszereplő srác bársonyos avon-bőre és Ken baba arca. Egyszerűen mindenféle azonosulást (amiről például a mozineten írnak a film kapcsán), lehetetlenné tett. Hogy ennyire antipatikus figurát válasszon főhősnek Gale... Hát talán a rendezői tapasztalatlanság... Talán egy kiforrott rendezőegyéniség hiánya. Sajnálom.
Nem mondom, hogy kritikán aluli, biztos lesznek, akik élvezni fogják. Csak azt mondom, hogy Gale keze alatt olyan mese született, ami már 2002-ben is elavultnak számított, nem mentség, hogy talán a 80-as években még nem. Így, jelentős kreatív energia nélkül a koboldok, csodák, szőke barbik és igazmondó 8-as billiárdgolyók csak egy Úttalan filmes út részei lesznek, amin nekem spec. nincs kedvem végigmenni.
Bob Gale első rendezése (2002-ben járunk!), ezúttal Zemeckis nélkül. És ezzel a „Zemeckis nélkül”-lel majdnemcsak azt akarom mondani, hogy a „varázslat” nélkül. Világossá vált, hogy a Vissza a jövőbe legnagyobbrészt mégiscsak a direktornak köszönhetően jelenti azt még ma is oly sokunknak, amit jelent. Habár Gale saját mozija hasonló ösvényen halad (modern mese kitartásról, szívről, fantasztikus kalandokról) meg sem közelíti a BTTF színvonalát. Ami ott nemzedéki életérzések közvetítése volt, az itt sztereotípiák együgyű turmixolása. Ami ott feszültség, akció volt, az itt (a mindig nagyszerű Gary Oldman ide vagy oda) lagymatag időkitöltés. A poénok pedig gyakorlatilag teljesen hiányoznak, illetve kizárólag a groteszk lények jelenlétével kapcsolatban említhetők. Christopher Loydot is keveset láthatjuk a vásznon, pedig rá azért változatlanul igaz, hogy ha nem csinál semmit, az is szórakoztató. Michael J. Fox néhány perces szerepe mintha azt sugallná: „Bejövök egyet kiordítani magamból, hogy miért nem lehet már semmi úgy, mint régen.” Hát, sajnos nem lehet.
Újabb klasszikus helyett felületes társadalomkritikát kapunk érintve a bürokrácia kérdéseit meg a drogügyeket. Nem éreztem ezt indokoltnak egy ilyen feel-good mozi esetében. A sztori sem hatott meg különösebben, abszolúte semmi új nincs benne, és ritkák az igazán ötletes pillanatok. De ami a leginkább elidegenített a befogadástól az a főszereplő srác bársonyos avon-bőre és Ken baba arca. Egyszerűen mindenféle azonosulást (amiről például a mozineten írnak a film kapcsán), lehetetlenné tett. Hogy ennyire antipatikus figurát válasszon főhősnek Gale... Hát talán a rendezői tapasztalatlanság... Talán egy kiforrott rendezőegyéniség hiánya. Sajnálom.
Nem mondom, hogy kritikán aluli, biztos lesznek, akik élvezni fogják. Csak azt mondom, hogy Gale keze alatt olyan mese született, ami már 2002-ben is elavultnak számított, nem mentség, hogy talán a 80-as években még nem. Így, jelentős kreatív energia nélkül a koboldok, csodák, szőke barbik és igazmondó 8-as billiárdgolyók csak egy Úttalan filmes út részei lesznek, amin nekem spec. nincs kedvem végigmenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése