Eléggé lüke kisfiú voltam, hogy úgy néztem meg a Cloverfield-et, ahogy megnéztem. Ti menjetek el a moziba február 14-én. Ezt javaslom, és nem hittem volna, hogy így állok majd a megnézés után, de én is ezt fogom tenni.
J. J. Abrahams producer vírusmarketing kampánya nagyszerű táptalajt biztosított az érdeklődésünknek az elmúlt hónapokban. A Slusho.com, a Tarugato (ha jól emlékszem a névre), a Myspace apró hírmorzsái már teljesen meggyőztek arról is, hogy a filmnek jóval nagyobb lesz a füstje, mint a lángja. És most itt van maga a mozi... Még a hatása alatt állok, úgyhogy igyekszem nem túlozni... Azért lehet, hogy fogok.
A Cloverfielddel Matt Reeves rendezőnek sikerült egy olyan szörnyfilmet csinálnia, ami annyira közel hozza gyermekkori rémálmainkat, félelmeinket, hogy ugyanúgy ráz ki a hideg, mint akkor. A külföldi kritikák a szörnyfilm újszerű megközelítését emlegetik erényként. Megmondom ez mit jelent. Roland Emmerich hatalmas filmes szimfóniát akart a Godzilla köré szerkeszteni, azt akarta, hogy emlékezetünkbe a legklasszabb szögből vésődjenek be a kilyukasztott felhőkarcolók és a tüzelő apacs helikopterek. A szimfónia helyett pedig egy jókora tehetetlen, lomha monstrumot tett le az asztalra, amelynek egyetlen emlékezetes momentuma, amikor Jean Reno azt válaszolja, a „Maguk nem tudnak angolul kérdésre” nagyban rágózva, hogy „Mért ne tudnánk... Oké?” A cloverfieldben sincs semmi zseniális, végtelenül egyszerű ötletekkel alázza le a Godzillát. A kézikamera, az orrunk előtt menekülő emberek (mintha a Világok harcát látnánk, a menekülés abban is zsír volt), a fülünkbe sikító nők mind-mind az élmény személyessé tételét segítik, és gyakran nem eredménytelenül. Tudjátok, van az a pillanat, amikor azon kapod magad, hogy egyik kezed már nem csak úgy természetesen pihen a másikon, hanem szorítja azt... Hát erre megy ki a játék, minden kis zavaró elem is ezért látható a vásznon. Ezeket az elemeket használja ez az eddig kevésbé ismert rendező igazi filmes faszagyerek módjára. Nem egy Peter Jackson, nem Spielberg, de a lelke mélyén úgy érzem Matt Reevesben is ugyanaz a vagányság van, mint bennük (volt?).
Szóval szerintem érdemes lesz rá jegyet váltani, elvégre ez egy látványfilm. Egy látványfilm ami mellesleg úgy tud érzelmes is lenni, hogy nem csap át vad ömlengésbe. Köszönhető ez a kamera SD-kártyáján (vagy kazetáján) itt-ott megbúvó korábbi videóknak, amelyek a legváratlanabb pillanatokban, a „vágások” között jönnek elő, erős disszonáns hangulatot keltve. Ez is milyen egyszerű ötlet... Mégis azt mondatja a hozzám hasonló naiv, lelkes filmnézővel a bajsza alatt, hogy „huh”.
J. J. Abrahams producer vírusmarketing kampánya nagyszerű táptalajt biztosított az érdeklődésünknek az elmúlt hónapokban. A Slusho.com, a Tarugato (ha jól emlékszem a névre), a Myspace apró hírmorzsái már teljesen meggyőztek arról is, hogy a filmnek jóval nagyobb lesz a füstje, mint a lángja. És most itt van maga a mozi... Még a hatása alatt állok, úgyhogy igyekszem nem túlozni... Azért lehet, hogy fogok.
A Cloverfielddel Matt Reeves rendezőnek sikerült egy olyan szörnyfilmet csinálnia, ami annyira közel hozza gyermekkori rémálmainkat, félelmeinket, hogy ugyanúgy ráz ki a hideg, mint akkor. A külföldi kritikák a szörnyfilm újszerű megközelítését emlegetik erényként. Megmondom ez mit jelent. Roland Emmerich hatalmas filmes szimfóniát akart a Godzilla köré szerkeszteni, azt akarta, hogy emlékezetünkbe a legklasszabb szögből vésődjenek be a kilyukasztott felhőkarcolók és a tüzelő apacs helikopterek. A szimfónia helyett pedig egy jókora tehetetlen, lomha monstrumot tett le az asztalra, amelynek egyetlen emlékezetes momentuma, amikor Jean Reno azt válaszolja, a „Maguk nem tudnak angolul kérdésre” nagyban rágózva, hogy „Mért ne tudnánk... Oké?” A cloverfieldben sincs semmi zseniális, végtelenül egyszerű ötletekkel alázza le a Godzillát. A kézikamera, az orrunk előtt menekülő emberek (mintha a Világok harcát látnánk, a menekülés abban is zsír volt), a fülünkbe sikító nők mind-mind az élmény személyessé tételét segítik, és gyakran nem eredménytelenül. Tudjátok, van az a pillanat, amikor azon kapod magad, hogy egyik kezed már nem csak úgy természetesen pihen a másikon, hanem szorítja azt... Hát erre megy ki a játék, minden kis zavaró elem is ezért látható a vásznon. Ezeket az elemeket használja ez az eddig kevésbé ismert rendező igazi filmes faszagyerek módjára. Nem egy Peter Jackson, nem Spielberg, de a lelke mélyén úgy érzem Matt Reevesben is ugyanaz a vagányság van, mint bennük (volt?).
Szóval szerintem érdemes lesz rá jegyet váltani, elvégre ez egy látványfilm. Egy látványfilm ami mellesleg úgy tud érzelmes is lenni, hogy nem csap át vad ömlengésbe. Köszönhető ez a kamera SD-kártyáján (vagy kazetáján) itt-ott megbúvó korábbi videóknak, amelyek a legváratlanabb pillanatokban, a „vágások” között jönnek elő, erős disszonáns hangulatot keltve. Ez is milyen egyszerű ötlet... Mégis azt mondatja a hozzám hasonló naiv, lelkes filmnézővel a bajsza alatt, hogy „huh”.
3 megjegyzés:
Nade vajh leadja-e a veszprémi mozi eredeti nyelven? Még inkább felirat nélkül? Mer ugye hogy kerül az amatőr felvételre felirat?
Ha amcsi lennák, moziban néznám...
jaj, de szőrszálhasogatsz... :)
én a trélerből nem nagyon izgultam még fel. de lehet érdekel. érdekel mert letöltöttem. nem CAM-ban!
Megjegyzés küldése