E cikk írója kifejezetten rajong a filmekben megjelenő "váratlan" vagy "mindfuck" fordulatokért. Nem csak Marvin pofátlan hirtelenséggel szétrobbantott koponyája okoz neki kéjes örömet (Ponyvaregény), de David Lynch "mocsári szörnyének" fölbukkanása is a Mulholland Drive-ban. Soha nem gondolta azonban e cikk írója, hogy ezek a momentumok értelmetlenek lennének, azt meg pláne nem, hogy egyszerűen a "panem et circenses" elv vagy a nézők megdöbbentése végett alkalmazzák őket. Éppen ezért szkeptikusan fogadja a Quentin Dupieux Rubber című filmjének nyitójelenetében elhangzó monológot, amely az ok nélküliséget a mozi egyik legalapvetőbb elemének titulálja, majd magát az ok nélküliséget határozza meg a film vezérfonalaként.
Ez a film nem az értelmetlenségről mesél, arról ugyanis nem lehet mesélni. Ha filmet nézünk, folyamatosan interpretáljuk a látottakat, és ha nem is mindenki ugyanott, vagy ugyanúgy, mégis minden esetben levonunk belőlük valamilyen konklúziót. Így hát e cikk írója a Rubbert sem tartja értelmetlen filmnek. Deviánsnak már annál inkább.
Hamar kiderül, hogy Dupieux ért a plánozáshoz, tud feszültséget kelteni egészen statikus képekkel is, ehhez képest csalódás, hogy filmjével percenként rombolja le, majd építi fel újra a hatáskeltő mechanizmusokat, elenged, majd újra visszahív elvont, groteszk világába. Méghozzá azért, mert mindezzel egyértelmű célja van: jókora fricskát mutatni Hollywoodnak.
Ehhez pedig a legbugyutább hollywoodi műfajt választja, a slasherfilm-paródiát. A főszereplő egy érzékeny lelkű, de gyilkos természetű gumiabroncs, aki talán csak szerelemre vágyik, talán csak arra, hogy telekinézissel zúzza szét a helyi rendőrök kobakját, de az is lehet, hog egyszerűen csak nyugodtan szeretne tv-t nézni.
A film természetesen fittyet hány a megszokott dramaturgiákra, habár egy zuhanyjelenettel, a hős megaláztatását követő véres bosszúval, és jól adagolt fekete humorral azért mégis megemlékezik a műfaj klasszikusairól. A szereplők cselekedetei teljesen következetlenek, majd' mindig valami drabális idiótaságba torkollnak.
Ez a film nem az értelmetlenségről mesél, arról ugyanis nem lehet mesélni. Ha filmet nézünk, folyamatosan interpretáljuk a látottakat, és ha nem is mindenki ugyanott, vagy ugyanúgy, mégis minden esetben levonunk belőlük valamilyen konklúziót. Így hát e cikk írója a Rubbert sem tartja értelmetlen filmnek. Deviánsnak már annál inkább.Hamar kiderül, hogy Dupieux ért a plánozáshoz, tud feszültséget kelteni egészen statikus képekkel is, ehhez képest csalódás, hogy filmjével percenként rombolja le, majd építi fel újra a hatáskeltő mechanizmusokat, elenged, majd újra visszahív elvont, groteszk világába. Méghozzá azért, mert mindezzel egyértelmű célja van: jókora fricskát mutatni Hollywoodnak.Ehhez pedig a legbugyutább hollywoodi műfajt választja, a slasherfilm-paródiát. A főszereplő egy érzékeny lelkű, de gyilkos természetű gumiabroncs, aki talán csak szerelemre vágyik, talán csak arra, hogy telekinézissel zúzza szét a helyi rendőrök kobakját, de az is lehet, hog egyszerűen csak nyugodtan szeretne tv-t nézni.
A film természetesen fittyet hány a megszokott dramaturgiákra, habár egy zuhanyjelenettel, a hős megaláztatását követő véres bosszúval, és jól adagolt fekete humorral azért mégis megemlékezik a műfaj klasszikusairól. A szereplők cselekedetei teljesen következetlenek, majd' mindig valami drabális idiótaságba torkollnak.
Dupieux csak ott téved nagyot, amikor filmjének lényegét az értelmetlenség ünnepléseként foglalja össze ahelyett, hogy beismerné: ahogy a kreatív filmkészítők nagy részének, neki is elege van hollywoodból. A filmesek ilyenkor hol sértetten, hol deviáns magatartással igyekeznek hadakozni az álomgyár toposzaival. Nincs is ezzel semmi baj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése