Paranormal Activity (2007)

Katie-t fiatal kora óta figyeli valami sötét erő. Miután összeköltözik barátjával, mindkettejüknek egyre ijesztőbb élményekben lesz részük, többnyire persze az éjszaka közepén. A gazdag (de nem túl okos) pasi, Micah beruház egy jó drága éjjellátó, susmushalló kamerába, hogy elkezdődhessen a móka. Az eredmény félelmetes, vagyis legalább annyira félelmetes, mint a Blair Witch, vagy a Rec volt. Akinek az említett alkotások megizzasztották a tenyerét, biztosra veszem, hogy A Paranormal Activity alatt is bőszen dörzsölik majd a nadrágjukat.Hátborzongatás téren nehéz újat mondani. Minden valamirevaló filmrajongó polcai nyikorognak a legkülönbözőbb és legmegátalkodottabb szellemek és démonok léptei alatt. A kísértetjárások elszenvedői kapták már lencsevégre a rohadékokat (Kopogó szellem, 1982), hívtak már látót, vagy papot az árnyak kiűzetésére (Ördögűző, 1973), és a szegény főszereplők számtalanszor eszméltek már rá, hogy ezekkel a sötét fazonokkal nem éri meg szívózni. Mi újat mondhat egy 2007-ben, nevetségesen kis pénzből, noname színészek és látványos trükkök nélkül készült film a rettegni vágyóknak? Nos, semmit, újat legalábbis nem. De akkor miért borzongtam úgy meg a nyolcvanadik perc környékén, ahogy horrorfilmtől már nagyon régen?Válasz után a „hogyan”-ban kell tovább kapirgálnunk. A forma (vagyis a Blair Witch Projekt-tel 99-ben a nagyközönség számára is népszerűvé lett „helló, ez egy kézikamerás megtalált felvétel” álca) sosem volt annyira aktuális, mint a megapixeles telefonok, az egyre olcsóbb kamerák és a kimeríthetetlenül sok, megdöbbentő, undorító de főleg valóságos „homevideo” anyagot is megosztó YouTube korában. Mivel az ijesztő valóság képei (balesetek, agresszió, pánik...) a videók által beköltöztek a mindennapjainkba, nem csoda, ha a hasonlóképpen, hasonló minődégben tálalt rémséget képes úgy fogyasztani a néző, hogy megfeledkezik a műfaj hamisságáról. Végtelenül egyszerű a recept és már jön is a hatás, ami (ha nem is teljesen, de) megmarad az elejétől a végéig, hazudik aki mást állít (vagy nem tud horrort nézni).Le merem fogadni, hogy a készítők hatalmas rajongói a témának, hiszen arányaiban, dramaturgiájában szinte semmi hibát nem ejtettek a filmen, minden mozzanat szépen készíti elő a végső félelembombát és azt a hidegrázós élményt gerinctájékon, amit a teljesen őszinte „bárcsak nem kéne most itt lennem”, ill. „de jó, hogy mindez csupán fikció” gondolatok tesznek teljessé. Nem emelnék piedesztált a filmnek, hisz könnyű észrevenni a gyengeségeit: Kísértetünk a kamera hatására meglehetősen pózőr alakká válik, nem mondom, hogy ripacs, de tudja jól szegény, hogy itt minden megmozdított lepedődarabnak a néző megelégedésére kell mozdulnia. Hőseink pedig elég bugyuták (messze nem ragadnak meg minden lehetőséget a segítségkérésre). De ezek a jelentéktelen apróságok úgysem tudják fölülírni a film után még percekig érzett lányos zavaromat, mialatt próbáltam visszatérni a realitásba és letörölni az izzadságot a tenyeremről.