Az animációs filmekre nagy a kereslet, rendszerint a nézettségi toplisták elején vannak, az utóbbi időben viszont a legtöbb nagy stúdió hajlamossá vált arra, hogy ne csak addig lovagalja a sikert, ameddig van benne szusz, hanem utána is. Elég csak a Cápamese rapperszerű halaira gondolni (a Pixar szerintem mindig ügyesebben adagolja a kliséket, így ők eddig nem is tettek le túl rossz filmeket az asztalra, ellentétben mondjuk a Dreamworks-szel. 
A Horton az alkotások azon szűkebb csoportjába tartozik, amelyek bár nem mérhetők a Disney klasszikusokhoz, mégis van bennük érték. A rejtélyes nevű Dr. Seuss könyvén alapuló történetből láthatóan egy olyan mesevilágot akartak a szemünk elé tárni, ami elüt a manapság divatos pofikák nyújtotta élménytől. És habár nem célja a Halott menyasszonyhoz hasonló anti-animációs filmmé válni, azért mégiscsak megörvendeztet minket a 70-es évek délelőtti matinéiból lopott színeivel és figuráival.
Horton a gumitestű elefánt (Jim Carrey hangjával) hangokat hall egy apró porszem felszínéről, később kapcsolatba is lép a porszem lakóival, majd elhatározza, hogy minden erejével igyekszik megvédeni őket világától, ahol már szinte senki nem hisz a mesékben, pláne nem a porszemvilág lakóiban. Mindez eléggé furán hangzik egy lila majmoktól és egyéb biológiailag behatárolhatatlan lényektől hemzsegő esőerdőben, mintha logikailag nem passzolna eléggé a kép... Akadnak logikai buktatók bőven, a szereplők a (nem is annyira) gonosz kenguruasszonnyal az élükön legtöbbször teljesen indokolatlanul cselekszenek, a fő konfliktus is csak azért van, hogy legyen.
Persze tudni kell, hogy amikor ezeket hozom fel csak szőrszálhasogatok, a Horton első számú célja a remek mozgással animált szereplők vicces csetlés-botlásából fakadó humor bonbonok szánkba helyezése. A gyerekek nagyon fogják szeretni ezeket, de a felnőtteknek is akad látnivaló, a látvány világ néha tisztára Tim Burtonos. Olyan, mint a Csokigyár... Édes szájúak előnyben.
A Horton az alkotások azon szűkebb csoportjába tartozik, amelyek bár nem mérhetők a Disney klasszikusokhoz, mégis van bennük érték. A rejtélyes nevű Dr. Seuss könyvén alapuló történetből láthatóan egy olyan mesevilágot akartak a szemünk elé tárni, ami elüt a manapság divatos pofikák nyújtotta élménytől. És habár nem célja a Halott menyasszonyhoz hasonló anti-animációs filmmé válni, azért mégiscsak megörvendeztet minket a 70-es évek délelőtti matinéiból lopott színeivel és figuráival.
Horton a gumitestű elefánt (Jim Carrey hangjával) hangokat hall egy apró porszem felszínéről, később kapcsolatba is lép a porszem lakóival, majd elhatározza, hogy minden erejével igyekszik megvédeni őket világától, ahol már szinte senki nem hisz a mesékben, pláne nem a porszemvilág lakóiban. Mindez eléggé furán hangzik egy lila majmoktól és egyéb biológiailag behatárolhatatlan lényektől hemzsegő esőerdőben, mintha logikailag nem passzolna eléggé a kép... Akadnak logikai buktatók bőven, a szereplők a (nem is annyira) gonosz kenguruasszonnyal az élükön legtöbbször teljesen indokolatlanul cselekszenek, a fő konfliktus is csak azért van, hogy legyen.
Persze tudni kell, hogy amikor ezeket hozom fel csak szőrszálhasogatok, a Horton első számú célja a remek mozgással animált szereplők vicces csetlés-botlásából fakadó humor bonbonok szánkba helyezése. A gyerekek nagyon fogják szeretni ezeket, de a felnőtteknek is akad látnivaló, a látvány világ néha tisztára Tim Burtonos. Olyan, mint a Csokigyár... Édes szájúak előnyben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése