Felesleges meglepődni. A nagy stúdió árnyékában írt forgatókönyveknél gyakran beindul a hollywoodi sablonozógép, és a kínosan összefércelt végeredményt már a világ (momentán) legszerethetőbb komikus párosa (Simon Pegg, Nick Frost) sem tudja önfeledten fogyaszthatóvá tenni.
Az, hogy a Paul kínosan rossz, azért túlzás, a fent említettek mellett Seth Rogen, mint Paul hangja és Kirsten Wiig, mint ügyeletes zakkantcsaj is szállít egy-két megmosolyogtató pillanatot, de ezen túl csak lelketlen üresség, lejárt szavatosságú poénok és unalom várja a nézőt. Pegg és Frost remélhetőleg fölmarkolják a zsét és mennek vissza Angliába igazi komédiákat csinálni. Úgy legyen!
A Prey mindenképpen az egyik leghangulatosabb FPS, amivel valaha dolgom volt. A folytatás hivatalos bejelentése után megérkezett a játék élőszereplős trailere, amitől mindjárt eldobod az agyad. Vagy a kézi kamerádat...
Egyrészt Spielberg, másrészt Abrams, harmadrészt űrlénybuzi vagyok, A Harmadik típusú találkozások pedig az egyik kedvenc filmem (akad itt E.T. hangulat is bőven, meg persze a korszak is stimmel). A Super 8 az eddigi infók szerint az összes fent említett összetevőből lett gondosan összegyúrva, hogy kisfiúként szögezzen a bársonyszékbe engem egy kellemes délutánon (vagy estén) 2011 nyarán. Cefetül várom.
E cikk írója kifejezetten rajong a filmekben megjelenő "váratlan" vagy "mindfuck" fordulatokért. Nem csak Marvin pofátlan hirtelenséggel szétrobbantott koponyája okoz neki kéjes örömet (Ponyvaregény), de David Lynch "mocsári szörnyének" fölbukkanása is a Mulholland Drive-ban. Soha nem gondolta azonban e cikk írója, hogy ezek a momentumok értelmetlenek lennének, azt meg pláne nem, hogy egyszerűen a "panem et circenses" elv vagy a nézők megdöbbentése végett alkalmazzák őket. Éppen ezért szkeptikusan fogadja a Quentin Dupieux Rubber című filmjének nyitójelenetében elhangzó monológot, amely az ok nélküliséget a mozi egyik legalapvetőbb elemének titulálja, majd magát az ok nélküliséget határozza meg a film vezérfonalaként.Ez a film nem az értelmetlenségről mesél, arról ugyanis nem lehet mesélni. Ha filmet nézünk, folyamatosan interpretáljuk a látottakat, és ha nem is mindenki ugyanott, vagy ugyanúgy, mégis minden esetben levonunk belőlük valamilyen konklúziót. Így hát e cikk írója a Rubbert sem tartja értelmetlen filmnek. Deviánsnak már annál inkább.Hamar kiderül, hogy Dupieux ért a plánozáshoz, tud feszültséget kelteni egészen statikus képekkel is, ehhez képest csalódás, hogy filmjével percenként rombolja le, majd építi fel újra a hatáskeltő mechanizmusokat, elenged, majd újra visszahív elvont, groteszk világába. Méghozzá azért, mert mindezzel egyértelmű célja van: jókora fricskát mutatni Hollywoodnak. Ehhez pedig a legbugyutább hollywoodi műfajt választja, a slasherfilm-paródiát. A főszereplő egy érzékeny lelkű, de gyilkos természetű gumiabroncs, aki talán csak szerelemre vágyik, talán csak arra, hogy telekinézissel zúzza szét a helyi rendőrök kobakját, de az is lehet, hog egyszerűen csak nyugodtan szeretne tv-t nézni.
A film természetesen fittyet hány a megszokott dramaturgiákra, habár egy zuhanyjelenettel, a hős megaláztatását követő véres bosszúval, és jól adagolt fekete humorral azért mégis megemlékezik a műfaj klasszikusairól. A szereplők cselekedetei teljesen következetlenek, majd' mindig valami drabális idiótaságba torkollnak.
Dupieux csak ott téved nagyot, amikor filmjének lényegét az értelmetlenség ünnepléseként foglalja össze ahelyett, hogy beismerné: ahogy a kreatív filmkészítők nagy részének, neki is elege van hollywoodból. A filmesek ilyenkor hol sértetten, hol deviáns magatartással igyekeznek hadakozni az álomgyár toposzaival. Nincs is ezzel semmi baj.