12:29 van még csak, de az ezévi filmes listámat ezennel lezártnak tekintem. Itt tekinthető meg (a lista alján sorozatévadokkal). Mindenkit szeretettel vár nem csak mozis szigetünk a sok mozis sziget között 2011-ben is! Gyertek néha, ha gondoljátok! Ja és...
Az év legszebb meséje: Doctor Parnassus és a képzelet birodalma (The Imaginarium of Doctor Parnassus)
Mert Terry Gilliam bájosan elvont álomvilága nemcsak elbűvölő, de önreflexív is. Tündérmesék pedig a valóságban is a szemétdombok tetején esnek meg leggyakrabban, bárki bármit mond! :)
Az év legjobb animációs filmje: Így neveld a sárkányodat (How To Train Your Dragon)
Mert a Dreamworks stúdiónak soha nem sikerült még ennyire megható és őszinte animációs filmet készítenie.
Az év legjobb vígjátéka: Felhangolva (Get him to Greek)
Mert olyan percekig göcögtető jelenetekkel, mint a "szőrös fal dörzsölős", csak nagyon kevés komédia tud előállni. Russel Brand pedig vitathatatlanul zseniális, mint kiégő rocksztár.
Az év legjobb akciója: Ha/ver (Kick-Ass)
Mert Matthew Vaughn filmje legalább annyira társadalomkritikus, mint amennyire első osztályú agyatlan szórakozás!
Az év komolykodós akció-sci-fije: Ragadozók (Predators) Mert Antal Nimród megcsinálta a legjobb Predator filmet az első rész óta. A karakterek szimpatikusak és kellően tökösek, a harcok pedig kifogástalanul vannak ábrázolva. Íme a jakuza harc!!! :D
Az év legjobb thrillere: Fekete Hattyú (Black Swan)
Mert Aronofsky ért hozzá a legjobban, hogy ne csak a színészt de a nézőt is megmártsa a saját maga által kreált poklokban, és újabban még a katarzis sem marad el, sőt!!!
Az év legjobb drámája: Szellemíró (The Ghost Writer)
Mert habár nehéz volt a döntés (Jó a Facebook film, a Mr. Nobody, meg a Crazy Heart is, meg még sok más), mégiscsak Polanski misztikus elemekkel átszőtt "kamaradarabja" érdemel kiemelést. Kimértsége, eleganciája, nyomasztó hangulata mellett az is nagy erénye, hogy fölépíti azt a hatást, hogy a néző folyamatosan egy kulcslyukon keresztül leskelődik, és mégsem marad le semmiről. Árnyalt kép egy korszak hanyatló arisztokráciájáról.
Az év legjobb drámája 2: Mary és Max (Mary and Max)
Mert gyurmafilm sosem volt még ennyire szívbemarkoló, és mert a történet napjainkban égető fontosságú kérdésekkel foglalkozik: kommunikációs gondok, beilleszkedés, kapcsolatok elhidegülése... Sírtam.
Nina Sayers (Natalie Portman) élete leghőbb vágya a Hattyúk tava balettelőadás főszerepe. Elhivatottságát siker koronázza, Thomas Leroy (Vincent Cassel) mint szigorú rendező azonban sokat vár a lánytól: Fekete hattyúként végleg ki kell lépnie az „anya kicsi lánya” szerepből, és búcsút kell mondania balerinás frigidségének. A kérdés csak az, lehetséges-e maradandó sérülések nélkül teljesíteni ezt a feladatot.Darren Aronofsky utóbbi két rendezése végleg elhallgattatta (vagy el fogja hallgattatni) azokat a kritikusokat, akik korábban „lilasálas bölcsészrendezőnek” titulálták. A Rekviem egy álomért (2000) lélekbéklyózó pesszimizmusa és a Forrás (2006) ködös létfilozófiai okfejtése után jött a mind formailag, mind tartalmilag letisztult, húsbamarkoló Pankrátor (2008), idén pedig egy végletekig fokozott idegtépő pszichothriller, a Fekete hattyú. Aronofsky balett-filmje talán első munkájával, a Pí-vel (1998) rokonítható, habár a főszereplő tudathasadása itt sokkal egyértelműbben körvonalazódik. Míg a Pí matematikusát (Sean Gullette) a világ megismerésének vágya hajszolja őrület közeli állapotba, addig Nina az anyjának való megfelelési kényszertől vezérelve akar tökéletes hattyúvá változni Csajkovszkij balettjában. Az anya (Barbara Hershey) figurája magához láncolja gyermekét, csaknem teljesen megfosztva önállóságától, ráadásul valószínűleg vetélytársnak is érzi a lányt. Aronofsky karakterei sosem voltak még ennyire finoman árnyaltak, emiatt már a film pszichológiai megközelítése is bőven megér egy misét, és akkor a fő erősségéről még nem is beszéltünk!Olyan atmoszféra teremtődik ugyanis a csillogó balettpadlók, a tükrök és a hideg neonfények segítségével, ami a teljes játékidő alatt fotelbe szegezi a nézőt. Aronofsky kamerája Nina meghasadt tudatának legmélyébe kalauzol bennünket és nem átall néhány (ijesztős) filmes klisét is bevetni, de hát kit érdekel, ha a dolog maximálisan működik. A rendezőre régóta jellemző kegyetlen végletesség szigorú és meggyőző formát ölt, így valósulhat meg az utóbbi évek legemlékezetesebb szexjelenete, és emiatt tudjuk izzadó tenyérrel végigizgulni az előadás filmbéli premierjét még akkor is, ha sejthető a végkimenetel. Az összképhez hozzá tartozik, hogy Natalie Portman alakítása egészen lenyűgöző, kevés kortársa tudta volna így elvinni a hátán ezt a nagyszerű filmet. Mila Kunis meg - szintén - csodaszép. Apró hiányérzet talán csak az általában zseniális Clint Mansel zenéjének visszafogottsága miatt maradhat bennünk, de törekvése, hogy inkább az eredeti mű taktusai érvényesüljenek a filmben, teljesen érthető.
Nyár végén egy olyan plakáttal jelentkeztek a Buried marketingesei, melyet majdnem kizárólag a filmről mondott idézetekből raktak össze. Többek állítása szerint Rodrigo Cortés koporsós filmje igazi thriller mestermű, amit Ryan Reynolds átütő alakítása erősít. Természetesen nem nyughattam, végére kellett járnom, mire ez a nagy felhajtás, azért is, mert gyengém az ígért real-time történetmesélés, ráadásul nagyon szeretem a spanyol rendezőket. Ryan Reynoldsot nem szeretem, de sebaj.Paul Conroy egy koporsóban ébred, a föld alá temetve. Kezdetben egy öngyújtó az egyetlen társa, később egy Blackberry segít neki kapcsolatot teremteni a külvilággal. Mi mást tehet az ember lányos zavarában... Telefon a cégnek, feleségnek, nagykövetségnek és így tovább. Szépen lassan körvonalazódik előttünk Conroy története: Irakban sofőrködött, egy amerikai szállítmányozó cégnek, míg rajtuk nem ütöttek ismeretlen fegyveresek, akik nem mellesleg váltságdíjat követelnek érte. A kérdés csak az, hogyan tovább. Való igaz, hogy a Buried eredeti mozi, ha másban nem, a felvétel helyszínét tekintve, ami csakugyan arra az egy-két négyzetméterre korlátozódik, ahova a főhőst bezárták. Faládában vonaglás versenyszámban Reynolds jeleskedik, a rendező minden lehetséges perspektívából megmutatja ezt nekünk. Merész helyszínhez merész kezdet társul: nem hiszem, hogy láttam már olyan filmet, ami két perces néma feketeséggel indult volna. A klausztrofób élmény folyamatos, köszönhetően a remek belső hangoknak, fényeknek. Valamennyire még a valós idejűség is működik, bár itt már érezhető némi csalás, de bánja lekvár. Minden alfele mutat, hogy akár komolyan is vehetnénk Cortés filmjét, de ez nekem mégis nehezemre esett néha. Nem értettem például, hogy ha ennyire ragaszkodnak a valódi eltemetettség megragadásához, hogyan feledkezhettek meg egy olyan apróságról, mint az oxigénhiány föllépése (hősünk minimum másfél órát van odalenn, ennek ellenére vidáman égeti benzines öngyújtóját hosszú perceken keresztül). A másik kérdés, hogy miért is kellett másfél órásra nyújtani a játékidőt, gyakran olyan átlátszó fogásokkal, mint a – kicsi spoiler – Reynolds gatyájába kitudja hogyan keveredő csörgőkígyó...
A fentiek ellenére hatásos filmről van szó, ami dramaturgiailag a jobb paranoia-krimikhez hasonlóan építkezik, a finálé pedig kifejezetten katartikus. Reynolds játéka visszafogott, hiteles. A Blackberry is egész jó telefon. Kár azért a néhány zavaró következetlenségért.
Az a helyzet, hogy hiába göcögök a cyber-életformákról szóló nagyívű monológok özönén, ha olyan mellbevágóan jó akciójelenetekkel szakítják meg őket, mint az új Tron esetében. A sztori lehetett volna kevesebb is, tény. De az is tény, hogy a Tron Legacy kifejezetten szexi, és a látványvilágnak köszönhetően teljesen élvezhető mozi lett. (Sőt, valamennyire még merésznek is nevezhető, hiszen ez a komor képi világ kicsit sem emlékeztet a tavaly boldog-boldogtalant mozikba csábító fényes Pandorára...) A Draft Punk energiát sugárzó, remek taktusairól nem is beszélve.
Darren Aronofsky utóbbi két rendezése végleg elhallgattatta (vagy el fogja hallgattatni) azokat a kritikusokat, akik korábban „lilasálas bölcsészrendezőnek” titulálták. A Rekviem egy álomért (2000) lélekbéklyózó pesszimizmusa és a Forrás (2006) ködös létfilozófiai okfejtése után jött a mind formailag, mind tartalmilag letisztult, húsbamarkoló Pankrátor (2008), idén pedig egy végletekig fokozott idegtépő pszichothriller, a Fekete hattyú.
Olyan atmoszféra teremtődik ugyanis a csillogó balettpadlók, a tükrök és a hideg neonfények segítségével, ami a teljes játékidő alatt fotelbe szegezi a nézőt. Aronofsky kamerája Nina meghasadt tudatának legmélyébe kalauzol bennünket és nem átall néhány (ijesztős) filmes klisét is bevetni, de hát kit érdekel, ha a dolog maximálisan működik. A rendezőre régóta jellemző kegyetlen végletesség szigorú és meggyőző formát ölt, így valósulhat meg az utóbbi évek legemlékezetesebb szexjelenete, és emiatt tudjuk izzadó tenyérrel végigizgulni az előadás filmbéli premierjét még akkor is, ha sejthető a végkimenetel. Az összképhez hozzá tartozik, hogy Natalie Portman alakítása egészen lenyűgöző, kevés kortársa tudta volna így elvinni a hátán ezt a nagyszerű filmet. Mila Kunis meg - szintén - csodaszép. Apró hiányérzet talán csak az általában zseniális Clint Mansel zenéjének visszafogottsága miatt maradhat bennünk, de törekvése, hogy inkább az eredeti mű taktusai érvényesüljenek a filmben, teljesen érthető.
Paul Conroy egy koporsóban ébred, a föld alá temetve. Kezdetben egy öngyújtó az egyetlen társa, később egy Blackberry segít neki kapcsolatot teremteni a külvilággal. Mi mást tehet az ember lányos zavarában... Telefon a cégnek, feleségnek, nagykövetségnek és így tovább. Szépen lassan körvonalazódik előttünk Conroy története: Irakban sofőrködött, egy amerikai szállítmányozó cégnek, míg rajtuk nem ütöttek ismeretlen fegyveresek, akik nem mellesleg váltságdíjat követelnek érte. A kérdés csak az, hogyan tovább.
