2008, visszapillantás

Idén bemutatott filmek, amiket láttam... A kedvenceket dőlt betűvel szedtem, a linkekben pedig csak saját kritikák szerepelnek, kivéve, amikor Dö kritikái.

Január

Jött minden idők legdrágább zombifilmje, a Legenda vagyok, nekem tetszett, kritika itt. A Red Road hidegségével és naturalizmusával egyszerre fájt a szemnek és a szívnek, kritika itt. A plasztik szerelemről két bejegyzéssel alább olvasható a kritikám. Aztán volt idétlenkedős véres horror, a Bárányok harapnak, ez csak néha volt vicces. Megint gyakni indult a Halál a Ragadozó ellen, egy számomra értékelhetetlenül rossz horrorocskában. És persze az év egyik legszebb filmje, a Vágy és veszeklés is e hónapban lett bemutatva, kritika itt.

Február

Jött a Fűrész IV., amit én spec. már rég nem értek, azt hiszem, nekem ez az egész magas, vagy egyszerűen túlságosan nem érdekel már, kb. a 3. óta, Dö összegzése itt. Újra aprított Rambo, kellemes, nosztalgikus érzések közepette csodálhattuk az ellen lerobbanó fejét, a kritikák áradoztak, hogy milyen merész, és igazából rám is rám fért némi aprítás. A Cloverfieldtól eléggé féltem, kritika itt. Tim Burton vizuális orgiával kényeztetett minket, és persze a sugárban spriccelő vérről sem feledkezett meg a Sweeny Toddban, kritika itt. Kissé túl lassú, néha kissé túl művészkedő, mégis nagyon hangulatos és hatásos western a Jessie James meggyilkolása, nem mellesleg jutalomjáték volt Brad Pittnek.

Március

Az évem legfantasztikusabb filmélménye volt az Ádám almái, mindenkinek bátran ajánlom tiszta és gyönyörű alkotás arról, hogy vajon mi a jó meg a rossz. Jött a Szupergagyi Hipervándor, kritika itt. És persze a meghökkentő Cohen-remekmű, a Nem vénnek való vidék egy halom olyan képpel, amit most is tisztán látok magam előtt, annyira bevésődtek. Kellemes levezetésnek itt volt a Juno, kritika itt. Ja, és volt még egy vicces, a jobbak közül való animációs film, a Horton, Dö kritikája itt, az Enyém meg itt.

Április

Egész jó akciófilmet láthattunk Dennis Quaid főszereplésével, ez volt a 8 tanú. Illetve láthattunk egy jóval klisésebb krimit Keanu Reeves-szel, ez volt Az utca királyai, kritika itt. Jött a Börtönvonat Yumába, amiben szerintem minden meg volt, ami egy westernhez kell spagettistul, drámástul, hangulatostul. Aztán itt volt az év legklasszabb CGI szenzációja, a megalaza Vasember, a remek humorú Downey Jr.-ral.

Május

Pörgött a Totál Turbó, a Watchowski-fivérek megmutatták, hogyan képzelik a modern gyermekfilmet, hát meglehetősen színesen. Visszatért Indie, és visszatérése nem is sikerült rosszul, rövid írás itt. Chan-wook Park bosszúfilm helyett romantikus komédiát készített nekünk 2008-ra, amit eléggé élveztünk (Cyborg vagyok, amúgy minden oké), kritika itt. És ott volt az Erőszakik, az évem egyik legkellemesebb komédiája, Bruges-be akarok menni, valaki vigyen innen el!

Június

Meseszép kosztümökben csodálhattuk Natalie Portmant és Scarlett Johanssont A másik Boleyn-lány című történelmi filmben, kritika itt. Össze-vissza urga-bugrált Hihetetlen Hulk, amúgy nem volt rossz akciófilm, bár a Vasemberhez nem ért föl. Mark Wahlberg futott a szél elől, még ha olykor azt is kívántuk, bár érné utol, nem tette, ez volt a Happening. Angelina Jolie megmutatta nedves idomait és vagány műtetkóját a humoros, morbid, de főleg látványos Wanted-ben, rövid írás itt.

Július

A Hancock-kal bizonyította Will Smith, hogy őt tényleg nagyon imádják, hisz még ezzel a közepes akciófilmmel is szép sikert tudott aratni. Itt volt a Kung-fu Panda a Dreamworkstől, ami sok szempontból méltó ellenfele volt a Pixar-nak (animáció minősége, humor), bár néhány szempontból meg elmaradt tőle (történet, karakterek, szívmelengetés). A Banki melóval Jason Statham ismét visszaszerzett valamit az agyatlan filmekben való szereplések miatt elvesztett becsületéből, mert egész korrekt rablófilm volt, kritika itt. A Mamma Mia elég színes, kedves és vicces volt ahhoz, hogy ne csak a szüleinknbek tetszen. A Ne szórakozz Zohannal viszont egyáltalán nem volt eléggé vicces, kritika itt. Wall-e fölolvasztotta a jeget mindannyiunk szívén, szerintem minden idők legjobb 3D animációs filmjét üdvözölhettük benne, kritika itt. Az X-akták – Hinni akarok-nak pedig sikerült egy kicsit még a Happeninget is alulmúlnia borzongásban. A Mély harapás meg szerintem az év legjobb horrorfilmje volt!

Augusztus

Megérkezett a várva-várt Sötét lovag, és hát ugye nem kell ecsetelnem, mindenhol imádták, köszönjük a páratlan élményt, Heath Ledger! Eddie Murphy szerencsétlenkedett a nagyon szerencsétlen Üresfejűben, ami talán tényleg az év legcikibb mozija volt. Del Toro rendező ismét megmutatta impozáns maszk-apparátusát a Hellboy 2-ben, csalódnunk itt sem kellett, ráadásul a stáblista tele volt magyar nevekkel, köszi Etyek. A Zsenikémről majdnem megfeledkeztem, Steve Carrel elég vicces és volt még robbantgatás is.

Szeptember

Stiller jókora Trópusi Vihart kavart eredeti és megnyerő vígjátékával, itt sokkal több robbantgatás volt. Aztán jött a Dan és a szerelem, aranyos, bár nem túl emlékezetes szerelmes komédia, Steve Carrel másodszor, kritika itt. Láthattuk a Fél Nelsont a zseniális Ryan Goslinggal. A klónok háborújából pedig egész jó videójáték lehetett volna, ott még a sztori is tökéletesen elment volna, mégis erőltették, hogy ez márpedig mozifilm. Kellemes karatéjozós csoda volt a Tiltott Királyság, amelyben végre együtt szerepelt Jet Li és Jackei Chan, kritika itt. Nagyon morbid dolog volt a Zöld hentesek, a zseniális Dán filmgyártástól ezt is lenyeljük.

Október

Shia LaBeouf sokat szaladt és félt, a film ettől még nem tudott túl eredeti lenni, a Sasszemről van szó egyébként, kritika itt. Jött a Zuhanás, ami körülbelül olyan volt, mint A Faun labirintusa, csak másképpen szép. A Tükrökben Alex Ajának nem sikerült megvillantania tehetségét, illetve közel sem annyira, mint a Magasfeszültségben, amit imádtam. Az Ananász Expressz röhögésmércéje egész jó értékeket mutatott, kritika itt. A Tekerd vissza haver meg szerintem kissé túlértékelt, bár nem csapnivaló fílgúd mozi volt.

November

D-War=Nagyon hülye, nagyon rossz vicc.

December

Ezen még van három napom gondolkodni... Na jó, elfogyott a mozipénzem...

Összességében

Nem volt még olyan filmes év, amikor ennyire feszesen követtem a bemutatókat, de nagyon élveztem. Ha lehet, 2009-ben igyekszem még naprakészebb lenni, több és jobb kritikákkal jelentkezni. Szerintem amúgy jó év volt, jövőre is legalább ilyet! Hamarosan írok arról, miket várhatunk, ill. miket várok.

Toplista 2008

A teljesség igénye nélkül néhány általam kiötölt, erőltetett kategóriába sorolva számba veszem az idei év legjeit. Ezen filmek némelyike nemhogy nem idén, de már évekkel ezelőtt megjelent, én azonban 2008-ban tekintettem meg valamennyit. Íme a lista:

Leglehangolóbb: Kalandorok

A kritikám itt megtalálható. Enough said.

A legcikibb: Meet Dave

Eddie Murphy legújabb agymenésében minden egyes jelenet egy fokkal gázabb, mint az előző, pedig eleve igen alacsonyról indul. Elizabeth Banks és Gabrielle Union gyönyörködtetik a szemet, Murphy viszont sosem volt még ilyen csúnya.

Legnyomasztóbb: The Proposition

Idén kaptuk moziban ezt a 2005-ös ausztrál westernt, amely azért nyerhette el ezt a címet, mert a ’77-es Eraserheadet már nem volt pofám bevenni a listába. A Nick Cave forgatókönyvéből készült, rendkívül hangulatos mozi vérből, homokból és kilátástalanságból gyúrt iszappal borítja be a nézőt. Nagyszerű alakítások ifjútól (Guy Pearce), tapasztalttól (Ray Winstone) és veterántól (John Hurt) egyaránt.

Legnagyobb csalódás: The Happening

Mark Wahlberg ripacs, a forgatókönyv komolyan-vehetetlen (Úristen! Jön a szél!), a rendezés sértődött. Egy-két hatásosabb jelenettől eltekintve lapos B-mozi.

Legfeketébb humor: Adam’s Aebler

Fergetegesen elmebeteg, műfajilag besorolhatatlan remek, Dániából. Imádnivaló színészi játék, ötletes karakterek és agyvelőrobbantó fekete humor.

Legbrutálisabb: John Rambo

Stallone egyik legsikeresebb sorozatának (a másik az a verekedős) utolsó részében burmai gyerekeket premier plánban tipornak és nyársalnak fel a bajonettjükkel csúnya, vágott szemű terroristák. Szerencsére később megkapják méltó büntetésüket.

Leghosszabb snitt: Atonement

Lenyűgöző jelenet a brit katonák szemrevétele a tengerparton, amelyben a kamera perceken keresztül végzi a seregszemlét, folyamatosan mozogva, miközben James McAvoy hol eltűnik, hol feltűnik.

Legnagyobb várakozás: The Dark Knight

A trailer megtekintésétől kezdve minden nap legalább harmincszor eszembe jutott ez a film. Egészen Budapestig utaztam, hogy moziban láthassam, később a Veszprémi multiplexben is volt hozzá szerencsém, jelenleg pedig a DVD boldog tulajdonosa vagyok.

A továbbiakban pedig jöjjön néhány olyan kategória, amelyben nem tudom abszolút győztest hirdetni, így a legjobb hármat fogom kiemelni, sorrendiség nélkül.

Legszebb látvány:

The Fall: Tarsem Singh rendező 2006-os filmje lélegzetelállító vizualitásán kívül a főszereplők dokumentaristaszerűen élethű játékával lopta b magát a szívembe. Tarsem ráadásul különleges effektusok használata nélkül, a helyszínek kiváló megválasztásával és a pompás jelmezekkel, díszletekkel került fel a listára.

Wanted: Teljes mértékben elvetemült akcióparádé. Timur Bekmambetov bemutatkozó filmje is elképesztő látványvilágával hívta fel magára a világ figyelmét; Hollywodban aztán még több pénzt kapott a látványorgiához.

There Will Be Blood: Hipnotikus hatású jelenetek tömkelegét vonultatja fel e csodásan fényképezett mestermű. Hadd emeljem ki ezek közül is a napokig égő fúrótorony képeit, mely minden jelentéstartalmával együtt roppant hátborzongató.

Legviccesebb:

In Bruges: Az év egyik leghangulatosabb filmje a mesebeli Bruges-ben játszódó fekete komédia. A kritikák és a közönség is élteti, én sem teszek mást. Colin Farrel, Brendan Gleeson és Peter Dinklage gondoskodnak a szórakozásunkról, Ralph Fiennes jutalomjátékáról nem is beszélve.

Death At A Funeral: Idén nálam a sötét humor volt a nyerő: eme brit gyöngyszem egy temetésen játszódik. A britek beszéde számomra mindig élvezetes, ez a vígjáték pedig ráadásul bátran nekimegy a legcsúnyább vicceknek is, ami szintén szimpatikus. Remek komikusok és komikák, és az Erőszakikhoz hasonlóan, csak talán még fontosabb szerepben Hollywood legkeresettebb törpéje. Másnapi rekeszizomláz garantált.

Tropic Thunder: Ez az igazi őrület. A moziban ketten néztük, de úgy hiszem, egészen Ben Stiller Hollywood-i villájáig elhallatszott a vonyító röhögésünk. Robert Downey Jr. sziporkázik, Jack Black és Stiller hozza a formáját, a szinkron zseniális, és górcső alá kerül az összes fontosabb háborús film.

Legnagyobb para:

El Orfanato: A spanyolok ráerősítettek a horror-vonalra: eme kísértetsztori alatt nem egyszer fordult elő, hogy minden bátorságomat össze kellett szednem, hogy ne rohanjak ki jajveszékelve a sötét szobából.

Haut Tension: Az idegeket a végtelenségig feszítő francia horror az idei éve egyik legkellemesebb élménye.

REC: Ez a film gonosz. Maga a gonosz. A bárányok hallgatnak óta tudom, hogy a legfélelmetesebb filmjelenetek az infrakamera zöld képeivel érhetők el: az El Orfanato-hoz hasonlóan ez az ugyancsak spanyol rémfilm is ezt támasztja alá. Nincs hepiend, nincs feloldás, csak a sűrű, tapadós félelem. Kizárólag erős idegzetűeknek ajánlott, de nekik is csak akkor, ha szeretnének pár hétig még ők is nehezen lélegezni villanyoltás után.

Legemlékezetesebb befejezés:

No Country For Old Men: A sajtóban és a díjkiosztókon méltatlanul hanyagolt Tommy Lee Jones monológja zárja a Coen-fivérek remekművét, egy furcsán befejeződő álom elmesélésével elérve egyfajta különös, lebegő hatást.

El Orfanato: Zokogtam, mint egy kisgyerek.

There Will Be Blood: „I’m finished.” Aki most a Keresztapából idéz, annak leszármazottjai ezt a két szót fogják cinkos mosollyal emlegetni.

Leredetibb gonosz:

In Bruges: Ralph Fiennes brillírozik a rengeteget fákkoló Harry szerepében. A játékidő nagy részében csak telefonban hallható nagyfőnök a végén személyesen is megjelenik, és talán a film legviccesebb jelenetei fűződnek hozzá.

No Country For Old Men: Javier Bardem szociopatája a filmtörténelem egyik legkegyetlenebb gyilkosa. Nincsenek érzelmei, és semmi nem állítja meg. Brrr.

The Dark Knight: Heath Ledger Joker-e azonban még az előzőt is felülmúlja. Fergetegesen őrült alakítás egy tragikusan fiatalon elhunyt színésztől. Nem csak a forgatókönyv általa megelevenített remek mondatait fogja még sokáig visszhangozni a geek-társadalom; az a hátborzongató kacaj is helyet kap a dicsőségcsarnokban.

Leglegleg:

Daniel Day-Lewis, There Will Be Blood: Erről a már-már képtelen alakításról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, bár szinte szégyellek egyáltalán bármit is mondani róla. Megrázóan alázatos munka, mely előtt csak meghajolni lehet. Daniel Day-Lewis zseni. A gyönyörű fényképezés, a tökéletes soundtrack, a maximálisan pontos rendezés és a szintén fantasztikus Paul Dano is mind Day-Lewis döbbenetes játékához asszisztál. A There Will Be Blood kötelező film.

A lista itt zárul, bár bizonyára lehetne még hozzátenni, de most be kell érni ennyivel, amíg meg nem érkezik Ferci évértékelője. Addig is kellemes filmbámulást mindenkinek!

Plasztik szerelem (2007)

Ryan Gosling-gal a Stay-ben találkoztam először, ott még egyáltalán nem figyeltem föl rá. A kicsit pszichopata emo-fílinget remekül árasztotta magából, de klisészerepnek éreztem az ottani alakítását. Aztán jött idén a Fél Nelson, amiben olyan természetességgel és olyan eredetiséggel játszotta a drogos középiskolai tanárt, hogy jól megjegyeztem magamnak. Nem vitás, hogy nemzedékének egyik legnagyobb tehetsége. A Fél Nelson előtt azonban egy másik független film is érkezett hozzánk Gosling, nomeg egy guminő főszereplésével. A Plasztik szerelem olyan love-sztori, amiben drukkolhatunk a hősöknek, mosolyoghatunk az esetlenségükön és összeszorulhat a torkunk, amikor elveszítik egymást. Az egészben annyi az érdekes, hogy szegény Lars barátnője nem egy élő személy, hanem egy szexuális segédeszköz, egy szabványra készült, interneten is rendelhető guminő.Lars egymagában él fivére és annak felesége háza mellett a garázsban. Végletekig zárkózott, szorongó figura, akinek fizikai fájdalmat okoz mások érintése, és gyakorlatilag kommunikációképtelen, ha nők kezdeményeznek vele beszélgetést. A rendező nem hagy minket belelátni Lars fejébe, így számunkra is ugyanakkora meglepetést okozhatnak a cselekedetei (vagy épp a passzivitása) mint a kisváros lakóinak. Annyi biztos, hogy ha az ember huzamosabb ideig egyedül van, kizárja magát a társadalomból, és nem hagyja, hogy rendjén menjenek a dolgok (kicsit ismerős, nem mintha egy kortünetről beszélnénk?), akkor képes egészen bizarr mankókba kapaszkodni.A korrekt rendezés, persze folyamatosan láttat esélyt egy normális életre, Lars mégis elutasítja azt, és makacsul ragaszkodik kényszerképzetéhez. Drámai a hangulat, a feszültség vibrál, ahogy testvére, és terhes párja Lars lelki épsége érdekében alájátszanak a plasztik szerelemnek. A vicc az, hogy Biankát (mert természetesen neve is van a hölgynek) a kisvárosiakkal együtt mi is befogadjuk, megszeretjük, az ő és Lars ügyét maximálisan a szívünkön viseljük. (Naná, hogy ez csak Goslingnak köszönhető.) Külön kiemelném a film befejezését, és utolsó mondatát, ami a legjobb ponton elhelyezett életigenlés, egyszerre kezd el bizsergetni és meg is nyugtat: azt sugalja, az egyedüllét nem szükségszerű.

Kritika: Max Payne

A Gathering of Developers 2001-ben adta ki a finn Remedy Entertainment által készítet külső nézetes akciójátékot (TPS – third person shooter), a Max Payne-t. A játék folytatása 2003-ban került piacra, a mai napig pedig 7 milliós eladással büszkélkedhet a franchise.

A játékot akkoriban magam is kipróbáltam, így aztán rajongója is lettem. Fantasztikus hangulatteremtő ereje, és az akkor újításnak számító, a játékélményen óriási t dobó bullet-time effektusnak köszönhetően Max Payne olyannyira magával ragadott, hogy a második rész végén valóságos katarzist éltem meg, amikor felhangzott a Poets of The Fall nevű finn zenekar remek nótája. (Most ahogy ezen sorokat írom egyszerre kedvem támad kétoldalas magasztaló kritikát írni magáról a játékról, hogy amikor végeztem, egyvégtében végigjátsszam az egészet…)

Ennek ismeretében már bizonyára nem okoz meglepetést, ha elárulom, hogy kivételes izgalommal vártam a filmet. Az előzetes igen biztató volt, annak idején a blogban külön bejegyzést is szenteltem neki; a film azonban sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Max Payne (Mark Wahlberg) a rendőrség eltemetett ügyeinek szekcióján dolgozó detektív, aki a feleségének és gyermekének tragikus elvesztése okozta depresszióban él. Egy napon, egy régi „ismerősének” partiján találkozik a szépséges Natasával (Olga Kurylenko), akit felvisz a lakására, majd rövid úton ki is dobja. A lányt azonban másnap reggel holtan találják, Max-et pedig összefüggésbe hozzák a halálával. Később Max egy barátja egy másik érdekes összefüggésre akad: a Natasa karján levő tetoválás egyezést mutat Max családjának egyik támadójáéval. Payne elindul a nyomon, és Natasa szintén szépséges nővérével (Mila Kunis) az oldalán felesége gyilkosai után ered, miközben egy a hadsereg által kifejlesztett drog, a Valkűr is bekerül a képbe…

A történet középszerű, sőt, a cselekmény néhol erőltetett, de ez még nem volna baj, a játék sztorija sem volt különösebben lenyűgöző. A probléma az, hogy amiért a játékot szerettük, a filmből az is nagyrészt hiányzik.

A játék film-noir hangulatát megalapozó sötét tónusok és a hóesés ugyan megvan, kimaradnak azonban a rendkívül ötletes képregény-betétek, és ami még fontosabb, a pompás fekete humorral operáló, remekül megírt, olykor már-már költői magasságokba törő narráció, ami jelen esetben mindössze keretként szolgál, és körülbelül három mondatból áll. A fájdalomcsillapítók használata szintén teljesen elfelejtődött.
A történetet egyébként teljesen átírták, csak apró részleteit vették át… tulajdonképpen a filmnek néhány tulajdonnév egyezésén kívül mindössze annyi köze van a játékhoz, hogy Mona Sax itt is, ott is baromi jó nő; bár a filmben, főleg ehhez mérten, fájóan kevés szerephez jut.

Annál többet morcizik a vásznon Mark Wahlberg, akit kiemelhetnék, mint a film egyik alapvető hibáját: nem illik a szerepre. Az előbb említett narráció annak ellenére hiányzott, hogy az ő hangjával talán egyébként is kisebb hatása lett volna, James McCaffrey borostás bassusához képest legalábbis feltétlenül.

A többi főbb szereplő között is vannak egészen érthetetlen és jól eltalált választások is. Utóbbiak közé tartozik a két eyecandy; egy másik PC-játék –adaptációban feltűnt Olga Kurylenko, aki sajnos nagyon hamar elhalálozik, és a játék második epizódjában megjelenő, és igen jelentős szerepet betöltő Mona Sax-et alakító Mila Kunisszal is elégedettek lehetünk. A „főgonosz” Lupino-t játszó Amaury Nolasco remekül beválik ördögként; ő a hazai közönségnek a Szökés (Prison Break) nevű sorozatból lehet ismerős (megjegyzem, elég sok a sorozatos arc; Donal Logue – Life, Brea Grant, Jamie Hector – Heroes; Mila Kunis – Family Guy :)). Amit nem tudok felfogni, hogy hogy kerül ide Ludacris, aki Jim Bravura - egyébként teljesen átírt – szerepében tetszeleg, Chris O’Donell láttán pedig önkéntelenül felröhögtem, bár ez utóbbi teljesen szubjektív.

Mint már említettem, a Max Payne játék idejében teljesen újdonságnak számított az úgynevezett bullet-time, a lassított felvételben történő lövöldözés, mely megelőzte a Mátrix-filmeket is. Természetesen a Max Payne-filmnek elmaradhatatlan kelléke így a bullet-time… gondolhatnók jogosan. Ám a rendező, John Moore, akinek nevéhez olyan filmek fűződnek, mint az Ellenséges terület, vagy az Omen-remake, legnagyobb sajnálatomra és szintén nehezen érthető módon igen szűkös kézzel bánt eme effekttel. Pedig amikor van, akkor nagyon üt – úgy éreztem a szemeim elkerekedése és a szám eltátása ugyanolyan lassítva történik, mint a sörétes puska elsütése. A látvány tehát néhol remek – de elenyészően néhol. A drogos illúziók is szépen vannak megjelenítve, csakhogy ez a szál pedig nem kap elég nagy szerepet, illetve amikor igen, akkor már nevetségessé válik – Max feltámadása a jeges vízbe merülés után egy béna Hulk-paródiának is beillene. Az utolsó tíz percben kapunk pompás különleges effektusokat, aranyszínben lángoló égbolttal és tollszárnyú, fekete fantomokkal, de teljesen feleslegesen. Ugyanígy indokolatlan a játékból átvett elem, miszerint Maxtől félnek a rosszfiúk – Wahlbergnek egyszerűen nem hiszem el. Főleg a film végén lesz komikus, hogy a főgonosz úgy retteg, mintha Godzilla üldözné – pedig csak Marky Mark tántorog utána vaktában lövöldözve. Az pedig, hogy szinte teljesen megfosztottak bennünket a bullet-time-tól csak még bosszantóbbá válik, amikor elérkezünk a végefőcímhez – az ugyanis a film leglátványosabb részévé növi ki magát.

Az előzetes egy borúlátó, lassított felvételekkel és vizuális effektusokkal gondosan megspékelt akciófilmet ígért – ehhez képest egy vérszegény cselekményű thriller-szerűséget kapunk, némi lövöldözéssel, és abszolút csalódást okozó angyalszárnyas démonokkal.

Kár érte.

Mindenesetre a stáblista végére biggyesztett aprócska jelenetből arra lehet következtetni, hogy a készítők folytatást terveznek. Remélhetőleg addigra elolvassák ezt a kritikát, és ráeszmélnek, hogy mi teheti középszerű alkotásukat nagyszerűvé.

Tapló Télapó (2003)

Ez a film Billy Bob Thorntoné. Nélküle teljesen más lenne, és tulajdonképpen nehéz is elképzelni mással. Télapónk ugyanis a szó legtaplóbb értelmében tényleg tapló, önző, alkoholista, rosszindulatú, de annyira, hogy a sok kegyetlenség és baromkodás közben (mégiscsak karácsonyi filmre készültem) néha már hiányozni kezd valami oldás. Valami lélek. Fura dolog ez, mert a karácsonyi mozik esetében éppen a sziruposságot, a púdert szokták szapulni. Hát itt ilyesmi alig akad. Nincs oldás, Thorton végighugyozza, böfögi, fingja, keféli a filmet, közben pedig mindenkit csak bánt. És mégis fogjuk a fejünket a röhögéstől. Mert mégis vicces a mikulás szájából hallani a fuckokat, ha beveri a fejét, és lássuk be, ha a lúzereket valaki fölvilágosítja lúzerségükről, hát azt is kíváncsian vigyorogva nézzük végig. Ezt pedig mesteri szinten űzi Thorton, ezért is mondom, hogy keresve se találhattak volna jobb színészt a szerepre.A lélek részére visszatérve, meg lehet azt is találni. A Tapló Télapó sorsa már-már drámaian keserű, lelkét ezer bűn béklyózza, és mégis elő tud bújni belőle az ember. Ebben nagy része van a Brett Kelly játszotta dagi kisfiúnak, akihez a törvény elől menekülve kénytelen beköltözni. Neki köszönhetően, még a nagyjából végig változatlan szupetapír Mikiben is mozogni kezd valami szeretetféle. Nem gyerekfilm egyébként (az unrated verzió semmiképpen), ezt komolyan mondom.

Boldog Karácsonyt!

The Iron Giant (1999)

És te láttad-e ezt a magyarországra "Szuperhaver" (ouch) címmel érkezett Brad Bird rendezte animációs filmet? Nem? Azt javaslom sürgősen pótold be, mert a kategóriájában szinte párja nincs, izgalmas, vicces, szívszorító. Kicsiknek, nagyoknak!

Mechanikus Narancs (1971)

Stanley Kubrick utópiája ma is ugyanúgy szegez a fotelba, mint ahogy azt keletkezésekor tehette. Mert az eltúlzott színészi játékot (azért 71-ben ez nyilván nem is annyira számított annak), a kissé túl szájbarágós monológokat, és a korból adódó technikai afférokat (pl. vállon cipelt kamerázás nem néz ki túl jól) leszámítva minden meg van benne, hogy egy remek modern sci-finek láthassuk. Az utópisztikus légkör megteremtéséről átgondolt, olykor megdöbbentő, olykor szellemes díszlet gondoskodik, a jelmezek, sminkek egyike sem kerülhetett milliókba, mégis erős atmoszférát teremtenek.Pontosan nem helyezi el sem időben sem térben a cselekményét a rendező-író, az azonban sejthető, hogy valahol a nem túl távoli jövőben járunk. Az utcákat 4-5 fős mini bandák járják esténként, akik nem ismernek tiszteletet és a legalattomosabb gaztetteket hajtják végre estéről estére, védtelen nők megerőszakolásától kezdve szerencsétlen csövesek agyonveréséig. A film meglepően erőszakos és durva, ez is a fő témája. A mesélő-főszereplő útját követjük végig, aki a teljes elaljasulásból indulva látszólag megtér, de a kormány tudományos kísérlete, amely a „megjavítására” irányul ugyanabból az eszetlenségből, ugyanabból a morálisan döcögő, minden koszt szőnyeg alá söprő attitűdből fakad, amiből a paráznaság, vagy a gyilkosságok. Ha egy társadalom képtelen racionális megoldást találni az erőszak visszaszorítására, mit tehet az egyén?Az ügy (mármint az ember tudatának megtisztitása a rossztól) természetesen számos morális problémát vet föl, ezekre a börtön papja már kezdetekkor fölhívja a figyelmet. Mindezzel, meg egyáltalán bármivel, ami körülötte történik Alex azonban mit sem foglalkozik. Kívül helyezi magát a problémákon, sodródik az árral, nem a morál szabja meg cselekedeteit, csupán az ösztönök, és az az érzésem ez egyetlen pillanatra sincs másként a játékidő alatt. Malcolm McDowell alakítása pontos, meghökkentő, zseniális.A számos komikus karakter, az ízes karikatúrák föl-fölvillantása ellenére a Mechanikus Narancs rendkívül komor és pesszimista film, nemigen láttat kiutat. Mégis feledhetetlen. Az alapanyagul szolgáló regényből nagyon helyesen átvették annak eltorzult nyelvezetét is: "...a három drúgom meg kiszállt az autóból, horrorsón lopakodva osontak hozzám, fölhúzták a mászkájukat, és most már csak be kellett dugnom a rukámat és kiakasztani a láncot, mert úgy megpuhítottam ezt a gyévocskát a finom úri golószommal, hogy …" Persze, ennek kapcsán is jöhet a többi utópia könyv, vagy film formájában, bátran állíthatom, a Clockwork Orange mind az 1984, mind a Brazil című (nem kevésbé emlékezetes) dolgozat mellett megállja a helyét.

Ananász Expressz (2008)

gNem tudom, emlékeztek-e a Kalandférgek (Harold and Kumaar) első részére, na abban is akkor tudtak igazán ülni a poénok, amikor a főszereplők be voltak tépve. Valami ilyesmiről van szó itt is, azzal a különbséggel, hogy az Ananász Expressz az altáji humorlevesbe fekete humort csorgat, és véres akciófilmmé válik, amit szerencsére egy pillanatra sem tudunk komolyan venni, hiszen a szerzők sem tették.Ugyanazon az alapszitun röhögünk végig, többnyire azonban mégis kitart a hangulat és 5 percenként jön egy tényleg jó vicc. Seth Rogen jó arc, van ritmusérzéke, ért a poénokhoz, bár könnyelműség lenne azt mondani, hogy soha nem esik túlzásokba. James Franco karakterét pedig fölvállaltan a Tiszta románcból szedték, ahol is Brad Pitt volt ilyen tévébebújós szétfüvezett agyú balfék. Megjegyzem, itt is telitalálat. Nem mindig pozitív energiák ingerlik a rekeszizmainkat a megtekintés során, ennek ellenére az év kevés jól sikerült vígjátéka mellé a filmesblog szíve szerint simán odailleszti ezt a füves kalandot.

Kritika: How To Lose Friends And Alienate People

Van itt nálunk a nemcsakmozisblognál néhány olyan színész, akinek csupán a neve hallatára is önkéntelenül mosolyra húzódik a szánk. Simon Pegg jeles képviselője ennek a csoportnak, mert bár nem minden filmje elégítette ki maradéktalanul az elvárásainkat (Edgar Wright két fergeteges rendezése után David Schwimmer filmjei mérsékelt tetszést váltottak ki belőlem), de olyannyira szeretnivaló figura, hogy egy a nevével fémjelzett vígjátékot akkor is szívesen megnézek, ha olyan ordenáré címe van, mint jelen elemzés tárgyának.

Na jó, bevallom, azért a női főszereplőként reklámozott Megan Fox sem utolsó szempont, bár a valódi főszereplő a női oldalon igazából Kirsten Dunst (a marketingesek döntését egyébként maximálisan megértem e tekintetben).

A film történetét tekintve teljesen átlagos karriersztori, a Pegg által alakított Stanley Young szakmai és erkölcsi felemelkedését követi végig. Ezerszer látott eseménysorozat és ezerszer látott poénok. Amitől mégis élvezhető a film, az Pegg sajátos játéka, és legfőképpen az, hogy Dunsttal remek párost alkotnak. Kettősük jelenetei szívmelengetően aranyosak, párbeszédeik kellemesen szellemesek. A trailer ugyan inkább Foxra engedtetett következtetni, mint női partner, a filmben több és kedvesebb szerep jut a Dunst által megformált újságíró kollégának, sőt, tulajdonképpen a Transformers-szel híressé lett szépségnek a már az előzetesben is látott medencés jeleneten kívül alig van jelentős megmozdulása.

Érdemes még kiemelni Jeff Bridges jutalomjátékát, az Apollo díj-átadón játszódó verekedésre mutatott reakciója a film legviccesebb jelenete.

(Filmrajongók kedvéért megemlítem még, hogy a bevezető részben helyes kis utalások tömkelegét fedezhetik fel Pegg korábbi filmjeire.)

A HTLF&AP egyik közreműködőjének sem lesz a pályafutása legjobbja, de kellemes szórakozást nyújt, és főleg Peggnek köszönhetően még az altáji poénokat is könnyen meg lehet neki bocsátani.

Télbratyó (2007)

Nem köntörfalazok. A Télapó manója meg akarja dugni Elizabeth Banks-t, mert jó nő, és szépek a mellei. A Télapót eközben keményen sújtja a gazdasági világválság, olyannyira, hogy idén feltehetőleg elmarad a karácsony. Testvérére (a film acélbetétes-bakanccsal arconrúgni való főszereplőjére) egy ponton nagyon megharagszik, ekkor vicsorogva kergeti egy hangos motorosszánnal, mert el akarja ütni. A történet tanúsága szerint, ha elvesznek a gyerekek aktái, nem kaphatnak ajándékot.

Csak egy apró árnyalatát villantottam föl az utóbbi idők egyik legpénzszagúbb, legátlátszóbb és legcikibb karácsonyi családi (!) filmjének. Elég szomorú, hogy mindehhez a marhasághoz Paul Giamatti, Rachel Weisz és Kevin Spacey asszisztálnak.

Babylon A.D.

Hogy Mathieu Kassovitz (a Gothika emlékeim szerint nem volt rossz) új filmjének se füle, se farka az állítólag a stúdió közbenjárásának köszönhető. A rendező jóval hosszabbra tervezte (és így is forgatta le) filmjét a mozikba kerülő másfél órás verziónál, a stúdió azonban kérlelhetetlen volt, vágni kellett. Nem vagyok biztos benne, hogy csak ez az oka, hogy a film erősen B mozi érzésű, akármennyire is törekszik, nem tud elszakadni a „megyek oszt gyakok” sémától, ami Vin Dieselt Van Damme-i magasságokba emeli (ez ugye nekünk nem annyira jó), a történetet pedig orvul velősnek álcázza, holott az üres, legalábbis elcsépelt, lopott.A gyönyörű lány az Óceánjáró zongoristából (Mélanie Thierry) még mindig csodaszép, ráadásul itt kiválasztott szerepben is tetszeleg. Hogy mire lett kiválasztva, és egészen pontosan miért, azt én nem tudnám elmagyarázni, és félő, hogy ezzel nem vagyok egyedül, ugyanis ahogyan azt már említettem, ez az apokaliptikus hangulatú akció-sci-fi ebben az állapotában teljesen zagyva, csak kikapcsolt aggyal élvezhető.És hiába olyanok a futurisztikus kütyük, mint a Különvéleményben, hiába sejtetik, hogy ez a lány a „megmentő”, mint az Ember gyermekében, Kassovitz hiába próbál a valóban jó sci-fik nyomdokain haladni, munkája nem arathat babérokat. Nincs min csodálkozni. Egy előző este összecsapott beadandó után én is csak abban reménykedek, hogy másnap átmenjek valahogy a tárgyból.

Sasszem (2008)

Akadnak modern dolgok bőven D.J. Caruso új IMAX „mozivarázslatában”, mégis, mintha az egész produkció áporodott, dohos szagot árasztana. Spielberg producerelte a filmet, elolvasva a forgatókönyvet nyilván észrevette, hogy egész jó kis paranoia történetről van itt szó. Hát igen, csakhogy nem ő volt a rendező. Így a végeredményt úgy söpörjük félre emlékezetünkből, ahogyan az USA nemzetbiztonsága söpör szőnyeg alá (állítólag) vadabbnál is vadabb krízishelyzeteket.A Shia LaBeouf által megformált Jerry Shaw igazi lúzer és mint olyan, tulajdonképpen szerethető is, bár semmivel sem emlékezetesebb, mint a Transformers-kölyök. Ebben a filmben is jókora galibákba keveredik, de valahogy az utolsó pillanatban mindig megússza ép bőrrel a zűrös helyzeteket. Az FBI már megint a nyomában van, robotok helyett egy titokzatos női hang „segíti” telefonon. Hogy mi a célja Jerry-vel, az majdnem az egész játékidőben ködös, a feszültséget az az élmény adja, hogy ez a fránya nőszemély mindent lát és irányít a főhős körül, mintha valami csodatévő marslakó lenne.A női partner, Michelle Monaghan idősebbnek néz ki a koránál, egyebet így hirtelen nem tudok az alakításáról elmondani. Ezzel szemben Billy Bob Thornton és Rosario Dawson egészen tetszettek FBI-osként, habár arra nem sikerült rájönnöm, hogy a hölgy alakításában mi fogott meg, lehet, hogy egyszerűen szép emlékeim vannak róla.

Hosszú ez a játékidő, főleg ahhoz képest, hogy milyen keveset izgulunk, milyen kevés meglepetés ér minket, és milyen sok az irreális (értsd: zavaróan lehetetlen) esemény. Pedig a filmben megvan a helye az izgalomnak, ki van találva egy-két egész ötletes csavar, és van másfél látványos robbanás is, mégsem tud szinte semmivel sem több lenni, mint ami tíz éve a Közellenség volt. Ennyi idő alatt kiagyalhattak volna valami újat. Amit pedig kiagyaltak, hát... Nehéz a film végéről beszélni, egyetlen mondattal el lehet spoilerezni az egészet, inkább hagyom, hogy a néző a megfelelő ponton hozzám hasonlóan fintorogjon egyet, hogy „Akkor mégsem az idegenek akarják elrabolni Shiát”. Nagy meglepetés senkit nem fog érni. A nagyvonalú reklámkampányhoz képest közepes akciót, gyenge trükköket és kisstílű történetet kapunk.

Who-Land a MicroColour fesztiválon!

Titus (2000)

A 90-es évek Shakespeare filmjeire izgalmas kettősség jellemző. Az alkotások jó része igyekszik elhatárolódni a drámák klasszikus színpadi adaptációitól, ilyen módon utat keres az ezredvég különböző morális problémáinak megragadására. (Ezt a törekvést sokan értékelhetik Shakespeare meggyalázásaként is.) Ugyanakkor a legtöbb modern Shakespeare film iróniával, gúnnyal használja azokat az eszközöket, amelyek célja az alapanyag korszerűsítése, aktualizálása. A kultúrtörténet igen fontos helyét foglalják el ezek a filmek, hiszen a modern mitológiákra is építenek, Shakespeare-t új megvilágításba helyezik a tömegkultúra, a fogyasztói társadalom virágkorában. Minden adaptáció hozzájárul valamilyen szinten a drámaíró munkásságának újraértelmezéséhez.
Kevés olyan drámát lehetne említeni, amely oly sok lehetőséget kínál jelenlegi társadalmunk betegségeinek bemutatására, mint a Titus Andronicus. Korunkban szórakoztatássá vált az erőszak megjelenítése, az ember virtuális valóságokba menekül a hétköznapokból, ahol gondosan fejlesztgetett videójáték-karakterek ontják egymás vérét, a mozikban hónapról hónapra újabb „bosszúdrámák” forognak nem kis sikerrel. Titus-t, a római hadvezért könnyen azonosíthatjuk egy-egy Quentin Tarantino vagy Park Chen-wook hőssel, akinek egyetlen motivációja, cselekedeteinek egyetlen mozgatórugója a bosszú. Julie Taymor, az amerikában már-már kultikus szinten kezelt színházi rendezőnő ezeket a lehetőségeket igyekszik kiaknázni Titus filmjében, rávilágítva arra, mennyire aktuális napjainkban Shakespeare legvéresebb, legbrutálisabb és legkegyetlenebb alkotása. A drámában kilenc gyilkosság történik nyílt színen (az utolsó jelenetben nem egészen négy perc leforgása alatt négy embert ölnek meg), de ezen kívül négy-öt orgyilkosságról is tudomást szerzünk, ami habár a háttérben történik, előfordul, hogy a levágott fejeket a színen is megmutatják. A cselekmény nem szűkölködik olyan szörnyűségekben, mint a megcsonkítás, emberevés, nemi erőszak, elevenen elásás.
A Shakespeare első drámájának tartott mű ismeretlensége, talán kidolgozatlanságából fakad, nem kalandoz olyan mélységekben, mint a későbbi Lear király vagy a szerző munkájának egyik leghíresebb ékköve, a Hamlet. A történet Rómában játszódik, ahol a római nép a gótokkal áll háborúban. Ebből a háborúból tér meg győztesen a nagy hadvezér, Titus Andronicus, aki bár katonának tökéletesen helytáll, a politikához jóval kevesebb érzékkel rendelkezik. Igyekszik eltávolodni hát róma feszült politikai helyzetétől, a neki ajánlott császári hatalmat a volt császár civakodó fiai közül az idősebbikre, Saturninusra ruházza. A másik testvér, Bassianus megelégedne Titus lányának, Laviniának szerelmével, azonban Saturninus ezt is magának követeli. A komoly bonyodalmak itt fognak elkezdődni, Titus szégyenében meggyilkolja négy életben maradt fia közül a Bassianus és Lavinia frigyét védelmező Mutiust. Saturninus ezután vérlázító tettre szánja el magát, feleségévé teszi a gótok királynőjét, Tamorát, akit fékezhetetlen bosszúvágy hajt Titus ellen. A cselekmény sodrásával Titus leányát megbecstelenítik, Bassianust megölik, magát a hadvezért pedig porig alázzák. Innentől kezdve nincs más hátra, mint egy tökéletesen kivitelezett legszörnyűbb horrorfilmbe illő vacsorajelenet emberhúsos sütemény és a bosszú ízével. A séf, aki mindezt szervírozza, az ép elme határán lavírozó Titus, úgy áll előttünk, mintha csak Hannibal Lecter, A bárányok hallgatnak című klasszikus thriller főhőse lenne. Innentől kezdve jobban értelmezhető Julie Taymor színészválasztása, ami a Titus főszerepét illetőleg Anthony Hopkinsra esett.
A 2000-ben készült filmadaptáció habár nem akar a hollywoodi tömegfilmekhez hasonlítani, mégis felfedezhetünk közös vonásokat a populárisabb Shakespeare-filmekkel. Az alkotás radikális stílusok keveréke, szürreális képi világában ugyanúgy jelen van az ókori Róma, mint a XX. század futurisztikus környezete. Jól megfér egymás mellett a koszos mellvért, a csőre töltött shotgun, a lovaskatona és a pápamobil-szerű gépjárműből integető fasiszta utánérzésű politikus. Taymor nem pusztán kívül helyezi az időn és téren a történetet, hanem egy közös témát, az erőszakot erősítendő helyezi egymás mellé a Kolosszeumot, ahol már az ókorban kivételes látványosságnak számított a vérengzés és az útszéli kocsmát, ahol bármikor gyilkos fegyverré válhat a törött biliárddákó.

(folyt. köv.)