Buried (2010)

Nyár végén egy olyan plakáttal jelentkeztek a Buried marketingesei, melyet majdnem kizárólag a filmről mondott idézetekből raktak össze. Többek állítása szerint Rodrigo Cortés koporsós filmje igazi thriller mestermű, amit Ryan Reynolds átütő alakítása erősít. Természetesen nem nyughattam, végére kellett járnom, mire ez a nagy felhajtás, azért is, mert gyengém az ígért real-time történetmesélés, ráadásul nagyon szeretem a spanyol rendezőket. Ryan Reynoldsot nem szeretem, de sebaj.Paul Conroy egy koporsóban ébred, a föld alá temetve. Kezdetben egy öngyújtó az egyetlen társa, később egy Blackberry segít neki kapcsolatot teremteni a külvilággal. Mi mást tehet az ember lányos zavarában... Telefon a cégnek, feleségnek, nagykövetségnek és így tovább. Szépen lassan körvonalazódik előttünk Conroy története: Irakban sofőrködött, egy amerikai szállítmányozó cégnek, míg rajtuk nem ütöttek ismeretlen fegyveresek, akik nem mellesleg váltságdíjat követelnek érte. A kérdés csak az, hogyan tovább.
Való igaz, hogy a Buried eredeti mozi, ha másban nem, a felvétel helyszínét tekintve, ami csakugyan arra az egy-két négyzetméterre korlátozódik, ahova a főhőst bezárták. Faládában vonaglás versenyszámban Reynolds jeleskedik, a rendező minden lehetséges perspektívából megmutatja ezt nekünk. Merész helyszínhez merész kezdet társul: nem hiszem, hogy láttam már olyan filmet, ami két perces néma feketeséggel indult volna. A klausztrofób élmény folyamatos, köszönhetően a remek belső hangoknak, fényeknek. Valamennyire még a valós idejűség is működik, bár itt már érezhető némi csalás, de bánja lekvár. Minden alfele mutat, hogy akár komolyan is vehetnénk Cortés filmjét, de ez nekem mégis nehezemre esett néha. Nem értettem például, hogy ha ennyire ragaszkodnak a valódi eltemetettség megragadásához, hogyan feledkezhettek meg egy olyan apróságról, mint az oxigénhiány föllépése (hősünk minimum másfél órát van odalenn, ennek ellenére vidáman égeti benzines öngyújtóját hosszú perceken keresztül). A másik kérdés, hogy miért is kellett másfél órásra nyújtani a játékidőt, gyakran olyan átlátszó fogásokkal, mint a – kicsi spoiler – Reynolds gatyájába kitudja hogyan keveredő csörgőkígyó...

A fentiek ellenére hatásos filmről van szó, ami dramaturgiailag a jobb paranoia-krimikhez hasonlóan építkezik, a finálé pedig kifejezetten katartikus. Reynolds játéka visszafogott, hiteles. A Blackberry is egész jó telefon. Kár azért a néhány zavaró következetlenségért.

Komfortos Mennyország (The Lovely Bones, 2009)

Nem is tudom hol olvastam, hogy az ég mentse meg a gyors feledéstől azokat a forgatókönyveket, amelyeket egynél több ember írt. A The Lovely Bones esetében mindjárt három huncut forgatókönyvírót is találunk (mindhárman - köztük maga a rendező, Peter Jackson is - fel vannak tűntetve a készülő Hobbit mozi írójaként), plusz ott van még az eredeti regény írója, micsoda kavalkád! Talán már meg sem lepődük azon, hogy a Komfortos mennyország klisékkel átitatott, unalmas fantasy/dráma, fordulatok és feszültség nélkül.A 14 éves Susie Salmon (Saoirse Ronan szeme - köszönhetően a gondos utómunkának - sosem volt még ennyire kék) tragikus meggyilkolása után félúton reked a mennyország és a mi világunk között. Gyilkosának személyét homály fedi (bezzeg nekünk azonnal megmutatnak mindent), innentől pedig ugye már teljesen nyilvánvaló, merre mozdul el a cselekmény. Önkényes nyomozás, túlvilági lágy fuvallatok és némi meghatás vezet a közös sírdogáláshoz. Mindehhez az ezúttal loboncos Mark "azért sem nézek a a kamerába" Wahlberg és a játékidő alatt alig-alig látható Rachel Weisz asszisztálnak. Meg van egy gyilkosunk is (Stanley Tucci), aki a biztonság kedvéért úgy is néz ki, mint egy beteg állat, de legalább elolvasott minden idevágó krimit, nehogy lebukjon.

A trükkmesterek által kreált menny egy közepes DeviantART túrával éppenhogy felér. Szép gondolat, hogy a túlvilágon a nappal összefolyik az éjszakával, a mező az óceánnal, vagy hogy a hegyek lágyan odébb csusszannak, ha kedvük tartja, csak hát ez a CGI-s megvalósítás csöppet sem koherens a film többi részével. (A valóság kifejezetten ötletes képei mellett néha igencsak zavaró a szuperközeli digitális kamerázás, de ez mondjuk lehet szándékos.) Sajnos ki kell mondani: Jackson új mozija tömény giccsparádé. Egyrészt technikailag kicsit sem izgalmas, másrészt (elég csak Ronan túl sokat mutatott átszellemült tekintetére gondolnunk) kifejezetten hatásvadász. Ha ez a mozi bármelyik kategóriában oscart kap - amire állítólag minden esélye megvan - (ohh, nem is említettem a zenét... hideg kiráz), akkor megeszem a kalapom.

Gattaca (1997)

A Hollywoodból érkező sci-fiket két csoportra szokás osztani. Van egyik oldalon a százmilliókból készült, eszeveszett marketinggel promotált tömegmozi és vele szemben az ennek töredékéből forgatott minimalista „művészfilm”. A Gattacát persze az utóbbihoz sorolják, talán nem is véletlenül, besorolása azonban ennél jóval nehézkesebb. Andrew Niccol filmje tudományos-fantasztikus köntösbe bújtatott krimi, amit az író-rendező nem átallott romantikus szálakkal körbefonni. A végeredmény a 90-es évek végének egyik legfigyelemreméltóbb mozija.A nem túl távoli jövőben már születésünk pillanatában eldől, mire lesz alkalmas szervezetünk a csekélyke földi lét során. Az Orwelli hangulatú „génkarsztrendszer” alsó fokán azok a szerencsétlenek állnak, akik még természetes módon fogantak, ennélfogva magukban hordozzák a hiba (betegségek, addikciók, léhaság, stb...) lehetőségét. Az Ethan Hawke játszotta Vincent épp egy ilyen „szerencsétlenség” áldozata. Születésétől fogva azzal a tudattal kell együtt élnie, hogy szíve bármelyik pillanatban bemondhatja az unalmast. Őt azonban nem olyan fából faragták, hogy csak úgy tétlen üldögéljen, élete álma lebeg a szeme előtt: űrhajóval szeretne a Titánra utazni. A magafajta „selejt” kizárólag csalással, a rendszer kijátszásával kerülhet közel az űrhajókat indító rakéták tüzéhez. Itt jön a képbe Jerome (Jude Law) a makkegészséges, ámde balesetben megbénult „árja”.Andrew Niccol munkáinak egyik legjellemzőbb stílusjegye a az objektívszűrők szemérmetlen használata (a S1mone-ban talán méginkább megfigyelhető). A Gattaca kültéri jeleneteiben szinte végig zöld és sárga színekben úszik a világ, beltérben a komor hangulatot ellensúlyozó meleg színeket olykor erős kék szűrők törik meg. Ez tipikusan olyan, hogy lehet imádni vagy gyűlölni, nekem néhány snitt még most is itt forog a fejemben. A fénnyel való játéknál viszont sokkal érdekesebbek a film jelmezei, díszletei, kellékei. A ruhák, a sminkek és a hajviselet a 60-as évek Amerikáját idézik, naná, hogy nem véletlenül. Ezekben az években a világ legerősebb országa a hidegháború árnyékában masszív propagandát zúdított saját népére, hogy biztosak legyenek benne: a gallonszámra csordogáló benzin, a gyorsétteremek és a fogyasztói társadalom elburjánzásának dacára az amerikai álom nagyon is elérhető közelségben van. Holott persze sosem volt elérhető, pláne egy olyan társadalomban, ahol gének és számítógép generálta százalékok alapján szelektálják a kiváltságos lényeket a hasztalanoktól.Vincent hisz a saját álmaiban, és még ebben az elvakult, már-már diktatórikus rendszerben (ahol egy földre hullt körömdarab, vagy billentyűzet közé esett szempilla életekről dönthet) is képes a végsőkig küzdeni értük. Céljainak eléréséhez a tragikus sorsú, mégis öntelt Jerome DNS mintáit veszi kölcsön.A két főszereplő jelenléte intenzív, játékuk frappáns, ilyen remek párost ritkán látni a moziban, ez is a film becsületére válik. Azt azért meg kell jegyezni, hogy Jude Law alakítása az erősebb. Harmadik névként a készítők Uma Thurman-t véshették a plakátjukra, bár az ő figurája meglehetősen háttérbe szorul és nem is mindig éreztem indokoltnak a jelenlétét, azon túl, hogy gyönyörű, és ez akár elég is lehet.A filmben lezajló nyomozás Columbo-szerű zubbonyos figurákkal (megint a 60-as évek!) remek, feszült helyzeteket hoz, a szerelmi szálra azonban nem jutott sok idő, szerencsére (alighanem felesleges és untató lett volna hosszabban). A Gattaca a jól eltalált műfaji arányoknak, a kiváló színészi munkának és az egyre inkább aktuálissá váló témaválasztásnak köszönhetően sokak szemében alapmű. Nagy erénye, hogy sem látványvilágában, sem sztorijában nem bonyolult, nem akar túl mélyre ásni, a főhős álmai is mennyire gyermekiek, ezzel együtt az egész mondanivaló is az. Mégis (vagy éppen ezért) képes feltölteni a nézőt, nem csak arra a másfél órára...

Heavy Rain teaser (2009)

A játék és filmvilág közti határsáv egyre vékonyodik, néhány törekvés pedig máris elmosni igyekszik azt. A Heavy Rain Ps3-ra jön idén és úgy tűnik ezeket a határokat feszegeti. Ez a techvideo 2006-ból (!) enyhén szólva odabasz. Itt meg a teaser:

Sherlock Holmes trailer

Néha megtapsolok egy-egy trélert. :)

Insomnia (2002)

2002-ben még csak annyit lehetett tudni Christopher Nolan rendezőről, hogy tehetséges és maga mögött tud egy sajátos időrendi felépítése miatt kiemelkedő akciófilmet (Memento). Az Insomnia szintén a krimi műfajába tett kirándulás, vagy inkább elmélyült és emlékezetes trip. A sorozatgyilkosos nyomozásos témában nehéz újat mondani, szerencsére a neves színészek kifejezetten eredeti forgatókönyvből építkezhettek, mely egyetlen nagy ötletre épül, amit ugye nem mondhatok el, hisz úgy már nem is lenne annyira érdekes.A nagy tekintélyű öreg, Will Dormer (Al Pacino) nyomozó egy kis alaszkai városba „száműzettetik” L.A.-ből miután utolsó ügyében komoly morális bakikat követett el. A rutinos vén rókát előbb csak a soha le nem nyugvó nap kínozza, majd üldözőből üldözötté később meg áldozattá (hahaha) válik. A sztoriról tényleg nem szeretnék többet.Ahogy Nolan a batman filmekkel visszaadta a támadhatatlan és vérprofi akciófilm reményét, úgy az Insomnia annak bizonyítéka, hogy a krimi korántsem egy kivesézett műfaj. A számomra sokszor idegesítő Robin Williams játéka bejött, az meg kezd nyilvánvalóvá válni, hogy a szívből élő lelkes karrieristán kívül Hilary Swank valahogy nem akar más karaktert kipróbálni. A műfaj szerelmeseinek kötelező, de én is szerettem, olyannyira átjött a hangulat, hogy ma még talán beiktatok egy Zodiákust, mert már alig emlékszem rá, pedig. Fincher az áááááász!

Kasszandra Álma (2007)

Azt hittem, a Match Point-tal a lehető legmesszebbre rugaszkodott Woody Allen azoknak a filmeknek a stílusától, amelyek által a közönség megismerte, de engem ez még nem zavart.. A Kasszandra álmával azonban átlépett egy olyan határvonalat, amit már nem kellett volna. Ha nem tudom előre, ki nem találtam volna, ki a rendező... Míg az előbbi krimi elejétől végéig izgalmas és élvezhető tudott maradni, addig ez a 2007-es darab már hosszú üresjáratokkal, unalmas, jelenetekkel van tele. Esszenciáját próbálja adni a bűnnek és a bűnhődésnek, ahogy az elődje, de ez már egyszerűen túl lapos lett.Ewan McGregor és Colin Farrell testvérpárt játszanak, mindketten gyermeki karakterek, ezt konkrétan ki is mondja édesapjuk, amikor álmából fölriadva megjegyzi, velük álmodott és gyerekek voltak. A nőknek elenyésző szerep jut, a két tesó kálváriáját láthatjuk, véleményem szerint túl hosszan és nem túl kreatívan ábrázolva. Nem is vagyok túl jól, de most nincs is kedvem erről írni. Még egy vicc sincs benne... Valószínűleg jön kritika a Jade skorpió átkáról meg a Vicky Cristina Barcelonáról, és remélem mindegyikről sok pozítív dolgot mondhatok majd. Imádom ugyanis ezt az embert.

Füles (2006)

A Füles azon Woody Allen filmek közé tartozik, amelyeknek már nincs túl sok köze a méltán kult státuszba emelt Annie Hall-hoz. A vastag szemüvegkeretes neurotikus középosztálybeli karakter jelen van azért, nyugalom. Érdekes, mert nem ő áll a történet középpontjában, mégis, ha nem lenne, a film fabatkát sem érne. Woody Allen akkora energiával pumpálja ugyanis a humort ebbe a krimibe, hogy sikerül vígjátékká formálnia, nem filmes eszközökkel, nem jelmezzel, hanem puszta jelenlétével. Vannak szituációs poénok, de a legtöbb mégis megmarad a (tőle megszokott színvonalú és ízű) verbalitás szintjén, és garantáltan lesz egy-kettő, amitől a nézők a hasukat fogják.Sid Waterman nem túl nagy tehetségű bűvész varázsdobozában váratlanul materializálódik egy nemrég elhunyt újságíró szelleme. Ez a szellem elárulja az épp bent lévő Sondra Pransky-nek, ki is valójában a hírhedt tarott kártyás gyilkos. A film Sid és Sondra esetlen nyomozásának története, akik minden erejükkel (vagy inkább minden bájukkal) igyekeznek lerántani a leplet a szörnyű bűnözőről. Csak épp Sondra belé szeret...Woody Allen mellett a szépséges Scarlett Johansson hozza a kötelezőt, kicsit szétszórt, kicsit hóbortos, de nagyon szexi újságírótanoncot alakít, nem mindig meggyőzően, de személyes bájával – nekem legalábbis – tökéletesen el tudja adni magát. A gyilkossággal meggyanúsított angol arisztokratát Hugh Jackman játssza, kivetnivalót benne sem találtam, valószínűleg koncepciózusan formálja meg ezt a nagyon szimpatikus, megnyerő gazdag gyereket.Annak ellenére, hogy rendkívül szórakoztató, nem tartozik a mester emlékezetesebb munkái közé. Jól megáll a lábán, el lehet helyezni az életműben, de senki ne várjon olyan szívbemarkoló vallomásokat, annyira keserédes melankóliákat, és rekeszizom szaggató vicceket, mint a kezdetekkor. Nem is ez volt a cél. A Füles „csupán” egy remekül megírt és tisztességesen elkészített krimi-komédia akar lenni.

W Delta Z (aka. WAZ, 2007)

Senki ne várja, hogy elismerően nyilatkozzak egy horrorfilmről, amiben a gyilkos azzal indokolja a kegyetlenségét, hogy „Nincs is olyan, hogy szerelem”. NAgyon fáj ám neki, majdnem sír is. Sorry Honey, life is hard...A W Delta Z digitális kamerákkal készült (bár nem néztem utána, de látszatra), és ez ront az egyébként sem eget verdeső élményen. Homályos kép, amatőr hangulat, túlexponált színek... A rendezésben akkora lyukak tátonganak, hogy közben azt hittem, kimaradt egy-két tekercs. A színészi játék gyenge, mintha csak kereső fázisban lennének a színészek, vagy lehet, hogy ők ezt tudják. Selma Blair nem rossz, egyedüliként. Barom pasi lévén amellett nem mehetek el szó nélkül, hogy Melissa George nagyon szép, de ezt már a 30 nap éjszaka óta tudjuk. A film Hetedik utánérzésű Fűrész szerű aprítás (WAZ visszafele majdnem SAW, haha-hi-ho-höhö-he). Aki a műfajt szereti, az élvezni fogja, nekem nem okozott sok örömet, de könnyen lehet, hogy az én készülékemben van a hiba.

Street Kings (2008)

Az utóbbi idők akciófilmjei bullet timeban röpdöső ezüstgolyóktól és elpusztíthatatlan képregényhősöktől hemzsegtek, kissé meg is lepődhet a néző, amikor a Streer Kingstől a Piszkos Harry filmek zsánerének életben tartásán kívül egyebet nem kap.Felesleges dolog mélyen elmerülni az eredetileg furmányosnak szánt, valójában viszont lapos történeten, a lényeg úgyis az lesz, hogy vannak a mocskos zsaruk és a tiszta zsaruk. Ilyen egy zsarufilm, és ilyen ez is. Nagy vallomásokkal, hosszan egymásra fogott fegyverekkel. Ellentmondásos főszereplővel. Keanu Reeves már alapból ellentmondásos figura. Nem rossz színész, és nem jó színész, jelen is van, meg nincs is jelen, helye is van egy ilyen moziban, meg nincs is. A Mátrixba azért mindenképpen jobban odaillett. A baj az, hogy ez a mozi akkor sem lehetett volna nagyobb, ha egy valóban nagy színész játssza Keanu szerepét. De nem is akart sokkal jobb lenni.A megszokott elemekkel a megszokott hatásmechanizmusokat szorgalmazza, a régi klasszikusokból táplálkozik, és hollywood tapasztalataira támaszkodik. A korrupt zsaru mindig utálatos, az alkoholista hős nyomozó lelkének becsületcsillagocskái erősen fénylenek, a tapasztalatlan srác pedig az öreg róka társául szegődve válik áldozattá, ami meg is szorongathatja a nézők kőkemény szívét. A gépezet így éri el, hogy meglegyen a zsarufilm-hangulat, és hogy ne röhögjük ki szegény nyomozót, ahogy a záró képsorokban véres ingben halott társa jelvényét szorongatva a napkeltét nézi.

The bank job

Nehéz elhinni, hogy igaz történet alapján készült a The bank job, de ez csak azért van, mert túl vagyunk már jó pár hasonló filmen, amik egytől egyig kitalációk voltak. Szépen meg is idéződnek bennünk. A legmenőbb vágások és beállítások az Ocean's trilógiából valók, a karakterek kicsit (de tényleg csak kicsit) Guy Ritchie-sek, mégis akad némi sajátos esszenciája a filmnek: Valamelyik látványtervező rájöhetett a stúdióban, hogy ezek a 70-es évek eleji angol járgányok baromi jól mutatnak a vásznon. Ennél több hirtelen így nem jut eszembe. Na de nem akarok gonosz lenni, azt mondom higgyük el, hogy a mozi az 1971-es Baker Street-i rablás eseményeit dolgozza föl, hitelesen. Még akkor is, ha az Ocean's film jobb volt. Még akkor is, ha Guy Ritchie alakjai viccesebbek. Akkor is, ha Jason Statham továbbra is silány Bruce Willis másolatnak tűnik.Néhány piti bűnöző megfoghatja az isten lábát egy bank páncélszekrényében, persze csak ha van elég vér a pucájukban. Hát ennyi pénzért kinek ne lenne? Hőseink kissé ügyetlenül bár, de rendületlenül kirabolják a bankot, a szerencse és bizonyos sötét felsőbb hatalmak is az ő oldalukra állnak, a zsákmány azonban rejteget magában pár hmm... dolgot, amire egyéb még sötétebb hatalmaknak is szüksége lenne. Bajba kerül hát rablócskáink élete (nem csak a szabadsága), de nyugalom! Némi taktikus csiki-csuki állapot és (fölöslegessége miatt nem túl szórakoztató) drámázás után... Majdnem mindenki boldog lesz.Nem rossz film egyébként, kifejezetten nézhető, csak épp láttunk már jobbat. Kicsit elkapkodott, kicsit pontatlan, néhol túl szájbarágós, máshol meg fölöslegesen ködösít, a poénok is nagyobbat ütnének, ha hagyják kibontakozni a színészeket.Az egyetlen verekedős jelenet például nélkülöz mindenféle realitást, már-már gáz jelzővel kell illetnem, olyan „Hé, honnan ütsz meg? Onnan? Nemá' erre nem számítottam.” tutyimutyi... Pedig láttam benne lehetőséget, de valahogy mégis odacsapottnak érzem kissé... Aztán kíváncsi leszek, mert lehet, hogy a népnek nagyon be fog jönni...

Awake

A jediből jumperré (nem nehéz belátni) visszalépett, a mi blogunknak egyre kevésbé szimpatikus Hayden Christensen már megint hozza az elkényeztetett milliomos srác karakterét. Fájdalmasan buta merengéseit olykor a rég bevált sármos pillantásaival szakítja meg. Igazából a Terrence Howard által megformált orvos jelleméről sem hiszem, hogy hosszú órákat filozofált volna rajta a rendező. Jessica Alba meg még mindig csinálhat akármit, egyszerűen csorog a nyálad, már azt kell mondjam, túl jó nő a mozivászonra. Igen, azon gondolkodik a férfi néző, mennyi minden mehet jobban neki, mint a színészkedés...Na de rátérve a filmre. Igazi Robin Cook-féle kórház krimi az Awake, anyukámnak például biztos tetszene. Clay a szívbeteg milliomos átültetésre vár, szerencsésen akad is donor, de még műtét előtt (biztos, ami biztos) elveszi barátnőjét. Aztán beindulnak a bonyodalmak, úgy tűnhet kissé későn, már a műtét közben. Clay felnyitott mellkasa és a jól kiagyalt gonosz (háháháhá-féle) bűntettek ellenére az amerikai filmgépezet masszívan szállítja nekünk az ébredéssel egybekötött heppiendet. Bőven akad rajta cikizni való, a korházban megeső nem éppen reális szituk sora, a bárgyú szellemjárás, ami semmi újat nem tesz hozzá az eddigi „Itt állok előtted drágám, hát nem látsz???” -féle filmekhez, meg a már említett bizonytalan színészi malőrök.A film egyetlen feszültebb pillanata sem a rendezőnek, vagy a szereplőknek, hanem a maszkmestereknek köszönhető, a bordafűrész zizegése és a finoman porladó csont elég fintorgásra ad okot, szinte már nekünk is fáj. Dióhéjban ennyi, nem túl emlékezetes mozi az Awake, jó és gonosz orvosokkal, az utolsó pillanatban mindig segítő defibrillátorokkal és és és persze Jessica Demeg... Albával.

A 23-as szám

Joel Schumacher-t rendező ikonnak nevezni túlzás, de tény, hogy botlásai mellett több emlékezetes alkotás is fűződik nevéhez. A 90-es évek két Batmanjéről, (de főleg a másodikról) inkább nem mondanék semmit. Ezzel szemben az Egyenesen át képei, és Kiefer Sutherland beszólása, a „Jó nap ez a halálra” valahogy mégis megragadt. Ezen az alkotáson talán jobban tükröződik Schumacher filmes arányérzéke. Annyi biztos, hogy jó érzékkel válogat a forgatókönyvek között, elég csak a Fülkére gondolnunk.
Egy valamire való modern tömegfilm nem létezhet klisék nélkül. Tulajdonképpen az igazán népszerű és jónak mondott hollywoodi mozik ügyesen válogatott és ferdített klisék halmazából épülnek föl. Nincs ez másként a The number 23-vel sem. Egybegyúrtak egy ágyonfekvős, elvérzett nős krimit némi számmisztikával és egy grafomán „zseni” agymenésével. Az eredmény csakúgy, mint Schumacher teljes munkásságának summája, felemás. Carrey hozza a kötelezőt, többször bizonyította már, hogy képes ő drámaibb szerepekben is helytállni. Nem ripacskodik, igyekszik ügyesen kordában tartani legendás mimikáját. Mégis fura. Tulajdonképpen az egész film fura, mivel fura motívumok fura elegye kíván lenni. A regény, melyet főhősünk olvas, megelevenedik a szemünk előtt. Ez a félig-meddig kitalált történet ad alapot a rendező vizuális pincsi-pancsijára. A gyerekkor képei Tim Burton-féle álomvilágként peregnek, a gyilkosságos részek kiköpött olyanok, mint a Sin City noiros film-képregényvilága, a valóságban pedig egy egyszerű sintér egyre feszültebbé váló napjait követhetjük szemmel, füllel.A paranoia megjelenése túl direkt a filmben, valahogy nem eléggé indokolt a legtöbb szereplőnél. Sajnos mind túl könnyen pottyannak bele a 23-as szám bűvkörébe, és emiatt mi csak húzzuk a szánkat, így nehezebb befogadni ezt a bele minden vacak levest. A történet valóban kiszámíthatatlan, de az kevés. A ködösség egyáltalán nem kulcs a jó szórakozáshoz. A 23-as szám egy közepes Thriller, szórakoztató, néha jól is néz ki, de évente egy rakás hasonló színvonalú mozi jut el hozzánk. Azokat is elfelejtjük majd.