A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kosztümös. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kosztümös. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. március 13., szerda

Filmünnep - Felhőatlasz villámkritika

(még tavalyról) Hagytam egy kis időt magamnak az egészséges emésztésre, és a mozi után itthon, full HD-ben is végignéztem a Felhőatlaszt (köszönjük a szorgos ukrán mozigépész segítségét). Még mindig nem tudom nem szeretni.
Wachowskiék és Tom Tykwer vállalkozása már csak azért is tapsot érdemel, hogy egyáltalán sikerült tető alá hozni. Hat történetszál alkotja a filmet (és a regényt), melyek nem csupán eltérő korokban játszódnak, de egészen más (film)zsánert képviselnek. A romantikus történelmi filmtől a szatirikus vígjátékon át a poszt-apokaliptikus sci-fi-ig terjed a paletta. Hogy a látvány rendben van, az alapvető elvárás egy ilyen filmnél, és a Felhőatlaszt nem is erről az oldalról kell megragadni. Az első és legfontosabb dolog, hogy sikerült egy zseniálisan bevállalós vagy inkább bevállaltan zseniális színészgárdát castingolni a filmhez. Tom Hanks, Halle Berry, Jim Broadbent, Hugo Weaving és Jim Struggles használják ki legjobban a ziccereket.
Valószínűleg nem fog a Felhőatlasz sminkes Oscart kapni, pedig megérdemelné. Például fogalmam sem volt, ki lehet az a színésznő, aki zsidó Jocasta Ayrs-t játssza, amíg ki nem derült, hogy a fehérre maszkírozott Halle Berryről van szó. Aztán vannak itt európai színészek ázsiainak sminkelve és fordítva és néhol komikus nemcserék, hogy a zseniális öregítésekről és fiatalításokról ne is beszéljünk.
A legérdekesebb az, hogy a Wachowski testvéreknek és (a lélegzetelálító Parfüm - Egy gyilkos történetét is jegyző) Tykwernek sikerült elég pénzt összegyűjtenie egy filmre, melyről igen nehéz megmondani, hogy kinek is szól, ergo azt sem lehetett tudni, honnan jönnek vissza a befektetett milliók. A bátor műfaji keveredést tekintve sem szólít meg minden nézőt a Felhőatlasz, sőt, az itt-ott negédes, máshol a legközhelyesebb konyhafilozófiát puffogtató jelenetek bárki gyomrát megfeküdhetik.

2010. február 6., szombat

Creation, 2009

Charles Darwin evolúcióelmélete, mely a természetes kiválasztódás (avagy az erősebb kutya izél) elvén alapszik, kiállta az idő próbáját. Tavaly volt százötven éve annak, hogy minden idők legnagyobb természettudósa A fajok eredete című munkájával - egyesek szerit - megölte Istent.Darwin (Paul Bettany) minden igyekezete ellenére sem tudja megmenteni szeretett kislánya életét, hosszas betegeskedésbe zuhan, egyben elveszti a hitét is. Jon Amiel filmje a kétségek közt hánykódó - Anna (Martha West) halála óta depressziós - Darwint mutatja be, aki éppen arra készül, hogy teológusdiplomával a zsebében megcáfolja a Biblia teremtésről alkotott képét, a széles közönség elé tárva felfedezéseit. Barátai az egyház és a tudomány csatározásának fő zászlóvivőjét látják benne, míg mélyen vallásos felesége (Jennifer Connelly) a család lelki üdvéért imádkozik.
Nem a tragikus felhang teszi működő alkotássá a Creation-t. Ezekből a hangulatokból túlságosan is sok jut nekünk a játékidő alatt. Ezzel szemben Darwin visszaemlékezései a kalandos hajóútról, a felfedezett civilizálatlan törzsekről, vagy a csimpánzról, "akit" Angliába szállítottak, kifejezetten emlékezetes jeleneteket szültek. Arról nem is beszélve, hogy a mozi többször is természetfilmes precízséggel ábrázolja az élővilágot. Egy felgyorsított jelenetben az elhullott tetemen élősködő lárvát felcsípi egy madár, hogy megetesse a fiókáját, de az kiesik a fészekből: így lesz teljessé a körforgás. Ríggató családi dráma helyett jó lett volna inkább a hasonlóan szép nüanszokra koncentrálni, még akkor is, ha fennált a biológiaórává alakuló sztori veszélye. Üsse kő, Darwin izgalmas fölvetései úgyis alapjában rengették meg a biológiát, arról már nem is beszélve, hogy hány új tudományágat alapozott meg kutatásaival.

2009. december 29., kedd

Évzáró 2009 - A legjobbak

Habár pár nap még hátravan az évből (néhány film is vár még a lejátszóban), következzenek most a 2009-es év legjobb filmjei a Nem Csak Mozis Blog szerint. (A külföldi "straight to DVD" megjelenéseket is ide számítva.) A magyar cím jútúb linket, az angol pedig imdb profilt rejt.

A bombaszakértő (The hurt locker)
Megrendítően hiteles dráma arról a - már a Szarvasvadász által is körüljárt - jelenségről, hogy a katona mindig is katona marad, soha nem tud visszatérni a régi kerékvágásba. A film legerősebb jelenetében a sivatag közepén órák óta várakozó kiszáradt szájú mesterlövészek zacskós gyümölcslevet bontogatnak, fél szemüket az ellenségen tartva. Nem történik semmi, mégis szinte tapintható a feszültség. Mindez egy női rendezőtől, akinek a Holtpontot is köszönhetjük.

Ki nevet a végén? (Funny People)
Apatow új filmje humorban és tabudöntögetésben is visszafogottabb, ez pedig kifejezetten jót tesz neki. Úgy enged betekintést a stand up comedy világába, ahogy eddig csak nagyon kevesen. A cselekményben rejlő tragikumot pedig nem nyálasan tolakodva nyomja a képünkbe, hanem a legfinomabb iróniával szervírozza.

Avatar (Avatar)
Cameron jött, nagyot mondott, és - az eddigi kimagasló bevételi mutatók szerint - győzött. Megint. Az Avatar tényleg lehetne sokkal jobb film is, amit nagyon sajnálunk, de a közepes forgatókönyv ellenére is csípőből hozza azt az élményt, amit egy monumentális kalandfilmtől 2009-ben elvárhatunk. Technikai mérföldkő, a technika pedig szerves része a filmnek. Lumiére-ék is technikai mérföldköveket fektettek, nem azonnal kimagasló műalkotásban gondolkodtak. Talán a következő felvonás meghozza az osztatlan kritikai sikert is, ahogy anno a Terminátornál?

Fel! (Up)
A Pixar sem tud hibázni. A vén Carl Fredricksen és az esetlen Russell léggömbös kalandját (is) átjárja az emberség. Ráadásul az Up-pal egy olyan fontos kérdésre is megfelelő érzékenységgel terelődik hangsúly, mint az elmúlás. Ahogy ez lenni szokott, a nyikorgó olvasólámpás cég filmje köröket ver a többi idén megjelent animációra.

District 9 (District 9)
Neill Blomkamp elsőfilmes rendező (nem egyetlenként szerepel a listán) vagány fickó, akciófilmet faragott egy aktuálpolitikai helyzettel kacérkodó történetből. Amiért helye van a listán, az a remek egyensúly. A jó sci-fi mindig is az aktuális problémákra reflektál (Asimov és a többiek), esetünkben pedig a remek látvány és az izgalmas körítés sem rombolja le, nem teszi másodlagossá az alkotás morális értékeit.

Star Trek (Star Trek)
J.J. Abrams nem kerített fenenagy felhajtást a mítosz újraélesztése köré, egyszerűen forgatott egy minden eddiginél pörgősebb és dögösebb Star Trek filmet. Hasonlóan izgalmas és az eredetivel merészen szembeforduló rebootról csak őfelsége kedvenc titkosügynökének kiszőkítése kapcsán beszélhettünk mostanában (A Batmant azért nem említem, mert abból a Tim Burton féle is eléggé odavágott).

Hold (Moon)
Duncan Jones (ő a lista másik elsőfilmes rendezője) mélyen meghajol a sci-fi nagyjai előtt. Dolgozatán nehéz hibát találni. A Hold páratlanul klausztrofób hangulatáért az apró részletekig kiagyalt makettek és Sam Rockwell sziporkázása egyaránt felel. Sőt, sikerül új kontextusba helyeznie már korábban is látott epikus jeleneteket, képeket (Ürodüsszeia ezerrel).

Gyakran ismételt kérdések az időutazásról (Frequently Asked Questions About Time Travel)
A gyér költségvetést, a viszonylag ismeretlen színészeket és tolakodóan hosszú címet látva nem is sejthettük, hogy Gareth Carrivick filmjében üdvözölhetjük majd az év legjobb komédiáját! Sci-fi rajongók előnyben (a toalettbéli Vissza a jövőbe utaláson majd' elcsöppentem), de az is biztos, hogy ennyire szerethető figurákat Simon Pegg és Nick Frost kalandozásai óta nem kaptunk az angol filmgyártástól.

A Nyár napjai ((500) Days of Summer)
Nem csak álmodozó lelkű srácoknak, de elsősorban mégiscsak nekik kötelező ez a fantasztikus film. Könnyedén és őszintén beszél szerelemről, kapcsolatokról. Csak akkor válik mézesmázossá, amikor az a valósággal összefér, néhol pedig kifejezetten szívszorongató. Nehéz döntésekről és nehéz emberekről van itt szó. A kor emberéről. Mindezt kiváló ringató-táncoltató-szerelmetesen szép zenei körítéssel. Az egyik legjobb romantikus komédia, amit valaha láttam.

Becstelen Brigantyk (Inglorious Basterds)
Tarantino "mesterműve" végre nem csupán a zsánerek világából építkezik. Minden eddiginél feszültebb dialógusok, véresebb leszámolások és pofátlanabb poénok jellemzik. Érett film, mely kiemelt helyre kerül az életműben. Pontszámban valahová félúton helyezném a Kutyaszorítóban és a Ponyvaregény közé. Ez úgy 9.5-et jelent. Oscart Christoph Waltz-nak!

Ezen a linken (meg az oldalsávból is) elérhető a 2009-es filmes naplóm. Heláj!

2009. augusztus 22., szombat

Becstelen Brigantyk (2009)

A pénztárhoz közeledve széles vigyorú ismerősökbe botlottunk. Ők már délután látták és – bár egyetlen véleménymorzsát sem hagytak kimorzsolni magukból – mosolyuk mégis árulkodó volt. Újra nagyot dobbantott Tarantino? Idézgetünk majd úgy a Brigantykból, ahogy a Ponyvaregényből? Lesznek itt is pofánlőtt Marvinok, precíz Mr. Wolfok és kihívó Mia Wallace-ok, vagy megint véres humorú műfajparódiát kapunk? A moziból kijövet sokkal nehezebb volt megválaszolni ezeket a kérdéseket, mint gondoltam. „Igen” vagy „nem” helyett a „talán” volt döntő többségben, de ez semekkora árnyékot nem vetett arra a tényre, hogy a Becstelen Brigantyk két és fél óra első osztályú szórakozás, és a rendező életművében kiemelt helyet fog elfoglalni.Bitangerős nyitójelenet vezeti fel a filmet. Náci osztag közelít a távolban, a francia munkásember vízért küldi lányait, majd lassan arcot mos. Közben Für Elise-sel keveredett Morricone erősíti a spagettiwestern hangulatot. Hamarosan megjelenik Christoph Waltz, lassan méltóságteljesen sétál a francia mellé, de már ez a néhány lépés akkora nyugtalanságot, félelemmel vegyes érdeklődést csal ki a nézőből, hogy majdnem elcsöppen a nyála. Nem vitás, hogy a náci ezredest játszó Waltz a film legmeghatározóbb karaktere, alakítására minden habozás nélkül ráillik a zseniális jelző. Valahányszor feltűnik (és szerencsére bőven kijut neki a játékidőből) kéjesen élvezzük a szemében csillogó őrületet, mérnöki pontosságú gesztusait, és elképedünk a tömeggyilkosból kicsattanó amerika-rajongó kisfiún, aki benne lakozik. Körülötte forog a sztori és Shosanna Dreyfus, a női főszereplő bosszúterve is főleg felé irányul majd. Shosanna szerepében Mélanie Laurent igazán elbűvölő, de nem tagadhatja, hogy valójában Uma Thurman nyomdokain halad, nem mintha ez egy kicsit is zavaró lenne. Aztán persze (nem mellékesen) ott van Brad Pitt, a náci gyilkosok vezére, az amerikai Aldo Raine hadnagy, akinek ereiben állítólag apacs vér csordogál, kis csapatával skalpolnak is rendesen. Pitt ripacskodása talán Johnny Depp Karib tenger kalózaiban nyújtott alakításához mérhető, de ahogy Depp esetében, úgy nála sem róható fel ez negatívumként, ebben a filmben minél furcsábban kezel valaki egy helyzetet, annál jobban szeretjük. És felsorolhatnám a teljes szereplőgárdát, vége-hossza nincs a letaglózó villanásoknak mind az amerikai, mind az európai színészek részéről. (A színházban Arturo Ui-ként is föltűnt Martin Wuttke mint Hitler annyira telitalálat, hogy nem bírom ki, hogy ide ne biggyesszem a nevét.) Külön nagy élmény, hogy többnyire mindenki a saját nyelvén szólal meg, hallhatunk hát remek Tarantino-féle „nagyfenék-kerítést” francia, német és angol nyelven, a brigantik pedig egy jelenet erejéig az olasszal is megpróbálkoznak.A film nagyon szemtelen. A Kill Bill-lel bejáratott spagettiwesternbe ágyazott bosszúdráma teljesen lazán csap át vígjátékba, hogy a következő percekben olyan brutalitást tárjon a szemünk elé, amit a Death Proofban tapasztaltunk. A feszültség bármelyik pillanatban a tetőfokára hághat, egy kivégzés lehet drámai és megrendítő, vagy épp ellenkezőleg: szándékosan röhejes. Bár az időrendet nem borogatja úgy Tarantino, mint korábbi filmjeinél, a szövevényes cselekményszálak ugyanazzal a sorsszerűséggel találkoznak, mint a korábbi alkotásaiban. Tarantinot a történelmi hitelesség sem zavarja különösebben, sőt, ebben a tekintetben egyenesen pofátlannak nevezhetjük (legnagyobb örömünkre, mert ennyivel is több náci skalp hullik a jó francia földre).Hosszan elemezhetnénk, miben más, miben új, hogy melyik jelenet honnan van ellopva, hogy miért sokkal kevesebb a zene, mint általában, hogy valóban tökéletesen fölépített-e a mű dramaturgiája, ezt azonban úgyis megteszik majd mások. Mi inkább fejet hajtunk a 90-es évek legnagyobb hatású rendezője előtt, hogy egy ennyire érett, átgondolt, mégis dögös és szemtelen filmremekkel örvendeztetett meg minket. Az Inglorious Basterds meggyőződésem szerint ugyanakkora hatást tud kiváltani a háborús filmek rajongóiban, mint az elvakult Tarantino hívők körében, teszi mindezt látványos csatajelenetek, patriotista himnuszzengés és mászolygás nélkül, páratlan szellemességgel az idegeinken cimbalmozva.

2008. december 29., hétfő

Narnia - A Caspian Herceg (2008)

Fiatal angol barátaink visszatérnek Narniába, hogy kedvenc kardozós First Person Shooterükkel játszhassanak egy jót. Azért a helyzet nem ennyire szörnyű, de a Caspian herceg meg sem közelíti az első rész szellemiségét (megjegyzem, az sem volt egy etalon), és olvasatlanul meg merem kockáztatni, hogy a regényét sem. Vannak kedves beszélő állatok, kentaurok és minotauruszok, de egyiket sem lehet már annyira szeretni, mint az első rész hódjait vagy a James McAvoy játszotta... Nem is tudom mit, de jó fej volt. Megmaradtak a látványos csaták is, melyekben ugyanúgy százak vesznek oda, szigorúan egy csepp vér nélkül, de hát ugye Disney termékről van szó. És termék valóban, amely elsősorban a 10-15 éves korosztály számára fogyasztható, főleg közülük is azoknak, akik szeretik a már fölemlegetett playstation játékokat. Bennük egészen vannabí érzést kelthet a film. Aki a páratlanul jól festő pixeloroszlánt várja, jó sokat kell várnia, karaktere majdnem a teljes játékidő alatt (érthetetlen okokból) az erdőben bújkál.Aztán van pár egészen furcsa epizód, ami egyszerűen időhúzás volt, de az biztos, hogy nagyon fölösleges. Ilyen a gonosz boszorkány felélesztése, majd másfél perccel később az elpusztítása. Tilda Swinton eddigi legröhejesebb szereplése, de nem a saját hibájából. Hanem azért, mert a harmatgyenge forgatókönyv izzadtsággal tervezett puskapordurrogtatásából mi csupán az áttetsző füstöt látjuk. A Caspian Hercegnek az utóbbi idők egyik legszánalmasabb monológja elég ahhoz, hogy maga mellé állítsa Narnia népét. Meg sem kell erőltetnie magát... Mindez persze nem kell, hogy bárkit zavarjon. Valamilyen szinten szórakoztató ez az egész. De a Narnia filmek nem Gűrűk Ura filmek. Gyerekmesék, valóban.

2008. június 14., szombat

A másik Boleyn lány

Mondja valaki, hogy nem a nők mozgatják a történelmet! Márpedig így van, kétség sem férhet hozzá, nem is kell föltétlenül a görög mitológiáig és a trójai csatáig visszamennünk. VIII. Henrik magánélete bőven szolgáltat alapanyagot a téma kifejtésére. A szépséges Boleyn lányok nélkül Anglia nem szakított volna a pápával és nem alapulhatott volna meg az anglikán egyház.
Anna (Natalie Portman) és Marie (Scarlett Johansson) kapcsolatának bemutatásával kezdődik a film, kettejük közül Anna a törtetőbb, aki a család javainak megnövelése érdekében hajlandó lenne összefeküdni a királlyal (Eric Bana). Henriket - akinek felesége nem tudott egészséges fiú utódot világra hozni - azonban a megszeppent Marie bűvöli el. Később aztán fordul a kocka, Annát a bizonyítási vágy és a sikeréhség Anglia trónjáig juttatja, de amekkora ívet fölfelé tesz „karrierje”, éppen akkora zuhanórepülésbe is kezd a film végére, ahogy ez lenni szokott.A három főszereplő alakítása láttán tátott száj faktorom egész komoly értékeket mutatott. Rengeteg közelivel operál a mozi, az arcok pedig elejétől végéig rettenetesen kifejezőek, sokkal több dolgot megtudhatunk belőlük, mint a szavakból.A kosztümös filmek eszköztárát becsületesen felvonultató film látványvilága teljesen kielégítő, az angol tájak remek fényképezése mellett a belső terek is szépen festenek. Ami azonban a legmeghatározóbb látványelem, az a számtalan mesébe illő ruhaköltemény. Mind a testvérpár, mind a király öltözéke szemet gyönyörködtető, Natalie Portman néha mintha csak újra Amidala királynő szerepében tetszelegne.Nehéz bármi negatívat mondanom egy filmről, amiben Scarlett is benne van, nehéz nem átcsapni személyeskedésbe, legjobb lesz, ha teszek ide egy pontot. A másik Boleyn lányt ajánlom nemcsak a kosztümös filmek rajongóinak, de azoknak is, akik szívesen rágódnak etikai dilemmákon, vagy szívesen pihentetik a szemüket Scarlett tekintetén... :D Meg az is kiderül, hogy született Elizabeth királynő.

Nem csak mozis blog - 2011

e-mail: kasafero@gmail.com